BALOGH GÁBOR (független)

Full text search

BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 1981 az az év, amelyet az ENSZ közgyűlése a rokkantak nemzetközi évének nyilvánított a teljes részvétel és az egyenlőség jegyében, továbbá azért, hogy - szó szerint idézem a dokumentumot - átfogó nemzetközi akcióprogram szolgálja azt, hogy nemzetközi és nemzeti szinteken hatékony intézkedések szülessenek a rokkant személyek társadalmi életben és a fejlődésben való teljes részvételének megvalósítása, valamint az egyenlőség elérése céljából.
Az események nem előzmények nélkül történtek. Már korábban is számos alkalommal foglalkoztak dokumentumok a rokkantak sajátos participációs és integrációs problémáival. Emlékeztetőül utalnék az 1955. és az 1975. évi ajánlásokra.
Ezek előkészítették az utat a nemzetközi munkaügyi szervezet, az ILO 159-es számú egyezményéhez, amelyet A szakmai rehabilitációról és a foglalkoztatásról (rokkant személyek) címen 1983. június 20-án fogadott el a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia, s amely hazánkban a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1985. évi 9-es számú törvényerejű rendelete nyomán lépett hatályba.
Az említett dátumok jól reprezentálják, hogy a felismerés nem az utóbbi évek terméke. Már korábban is egyre nagyobb igény mutatkozott, hogy a rokkant személyek valamennyi kategóriája számára mind a városokban, mind pedig a falusi környezetben egyenlő lehetőséget és elbánást biztosítsanak a foglalkoztatás és a közösségbe való beilleszkedés vonatkozásában.
Az egyezmény 1. cikke definiálja, hogy a szakmai rehabilitáció szempontjából a rokkant személy olyan egyént jelent, akinek alkalmas munka vállalására, megtartására és az abban való előrehaladásra vonatkozó kilátásai valamely megfelelően megállapított testi vagy szellemi károsodás miatt lényegesen csökkentek.
Éppen ezért a szakmai rehabilitáció célja sem lehet más, mint hogy a rokkant személyeket képessé tegye alkalmas munka vállalására, megtartására és az abban való előrehaladásra, ezáltal elősegítve e személyeknek a társadalomba való beilleszkedését, illetve visszailleszkedését.
Ehhez természetesen olyan szakmai rehabilitációs intézkedések szükségesek, amelyek mind a rokkant férfi és nő dolgozók, mind pedig a rokkant és a többi dolgozó közötti egyenlőség lehetőségének elvére épülnek, továbbá szakmai tanácsadó, képzési és egyéb kapcsolódó szolgálatok, szolgáltatások biztosítása és munkájuk értékelése útján megalapozzák a rokkant személyek bekapcsolódását a társadalom vérkeringésébe, szűkebb értelemben az egészségkárosodottak aktív részvételét a munkaerőpiacon.
A cél és a feladat, amit a nemzetközi munkaügyi szervezet az okmányt ratifikáló tagállamok elé tűzött, komoly elmozdulást jelentett a szakmai rehabilitáció és foglalkoztatás szempontjából. Hazánk alig másfél hónappal később, a 8/1983-as egészségügyi miniszter, pénzügyminiszter együttes rendeletében szabályozta újra a rehabilitáció kérdéskörét.
Az együttes rendelet nemcsak az 1960-as és 1970-es évek jogszabályainak korszerűsítését jelentette, hanem fogalmi változtatásokat is hozott. A szemléletbeni módosulás már a címben tapasztalható. A csökkent munkaképességű dolgozó kifejezés helyébe a megváltozott munkaképességű dolgozó kifejezés lépett.
Az együttes rendelet alapvetőnek tartotta, hogy a foglalkoztatási rehabilitáció során a dolgozó - az orvosi rehabilitációt követően - egészségi állapotának, szakképzettségének megfelelő munkát végezzen.
A foglalkoztatás biztosítása elsősorban annak a munkáltatónak a feladatát képezte, ahol a dolgozó megváltozott munkaképességének megállapítása idején munkaviszonyban, szövetkezeti tagsági viszonyban állt.
Ha ez nem valósulhatott meg, például azért, mert a munkáltató a megváltozott munkaképességű dolgozót - igazolható körülmények miatt - foglalkoztatni nem tudta, vagy mert nem volt köteles foglalkoztatásra, például magánmunkáltató esetében gyakran előfordult, akkor a foglalkoztatást a tanácsi szervek segítették elő.
A jogszabály azt is előírta, mely esetekben volt jogosult a munkáltató a foglalkoztatás ellenében pénzügyi támogatást igénybe venni, valamint a megváltozott munkaképességű dolgozónak milyen feltételek mellett járt kereset-, illetve jövedelemkiegészítés.
A szabályozás tovább bővült, amikor a Minisztertanács 1987. január 1-jei hatállyal az 59/1986. XII. hó 10-i MT számú rendeletével létrehozta a rehabilitációs alapot, s meghatározta, miből származzanak az alap bevételei, valamint felhatalmazta az egészségügyi minisztert, hogy az ÁBMH elnökével egyetértésben dönthessen az alapból nyújtott támogatás mértékéről.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslat ezt a minisztertanácsi rendeletet váltja fel úgy, hogy már a szociális piacgazdasági viszonyok irányába is igyekszik elmozdulni, anélkül, hogy szakítana a régi szemlélettel és fordulatokkal. Miről szól a törvényjavaslat?
A törvényjavaslat elkülönített állami pénzalapnak minősíti a rehabilitációs alapot. Meghatározza rendeltetését, bevételi forrásait, például azt, hogy kik kötelesek az alapba hozzájárulást fizetni, továbbá az alapból teljesíthető kiadások körét, a támogatás formáit, hogyan érhető, nyerhető el a támogatás, s végül a törvényjavaslat az alap kezelésével kapcsolatos, továbbá az alappal való rendelkezésre vonatkozó legfontosabb előírásokat, felhatalmazásokat tartalmazza hézagosan.
Ezek után rátérnék néhány olyan sajátosságra, amelyre az előttem szóló képviselőtársak csak érintőlegesen utaltak, s amely az egyik benyújtott módosító javaslatban nem egészen konzekvensen megfogalmazódott.
Ezt, amire hivatkozom, az együttes jelentésben, illetve a szociális bizottság jelentésében már nem találhatjuk meg, de tény, hogy benyújtásra került.
Az mindannyiunk előtt ismert, hogy a társadalombiztosítás kifizetései között az elmúlt évtizedekben tekintélyes helyet foglaltak el a rehabilitációs célú kiadások. Állandó feszültség mutatkozik a társadalombiztosítási rokkantnyugdíjasok és a baleseti járadékosok között. Hiszen az az egészségkárosodott jogosult baleseti járadékra, akinek egészségkárosodási foka eléri a 15%-ot, de nem haladja meg a rokkantnyugdíj megállapításához szükséges szintet.
A társadalombiztosítás az első és második rokkantsági csoportba tartozókat tekinti a munkaképesség megváltozása miatt nem rehabilitálhatónak, míg a harmadik rokkantsági csoportba tartozók, valamint a 67%-os munkaképesség-csökkenést el nem érők a rehabilitálhatók.
Azért használom a 67%-os, illetve a harmadik rokkantsági csoportba tartozók közötti megkülönböztetést, mert a társadalombiztosítási jogszabályok nem egyértelműen 67%-ban állapítják meg a rokkantsági nyugdíjra való jogosultságot, gondoljunk a szilikózismegbetegedésben szenvedőkre stb.
Az 1990. évi társadalombiztosítási statisztikai adatok szerint az adott évben újonnan véleményezettek száma meghaladta a 118,5 ezer főt, ezer aktív keresőre számítva elérte a 26,5%-ot. Ugyanez 1991-ben már 144800 fő, azaz ezer aktív keresőre vetítve 32,4%-ot jelentett.
(18.00)
A legnagyobb mértékben a rehabilitálható munkaképesség-csökkenést elszenvedők arányszáma nőtt. Míg 1990-ben 107,2 ezer főt tett ki, addig 1991-ben már közel 133 ezer fő volt. A változás jól nyomon követhető a társadalombiztosítás kiadásai között is. A társadalombiztosítás a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátások között a rehabilitációra, utókezelésre és gondozást nyújtó fekvőbeteg-ellátásra 1992-ben 3,7 milliárd forintot irányzott elő, 1993-ra már 300 millió forinttal többet, vagyis 4 milliárd forintot.
A 60/1991. országgyűlési határozat szerint nem tipikus társadalombiztosítási ellátásnak minősített, de a társadalombiztosítás által folyósított ellátások közül a megváltozott munkaképességűek átmeneti járadékára 1992-ben 870 millió forintot, 1993-ra viszont 1,1 milliárd forintot, a megváltozott munkaképességűek rendszeres szociális járadékára és egyéb szociális járadékokra 1992-ben 6,6 milliárd forintot, 1993-ra pedig 7,8 milliárd forintot irányzott elő. Ez utóbbi összegből az állami költségvetés 700 millió forintot térít a társadalombiztosításnak.
A vállalkozók szemszögéből nézve kérdésként merül fel: milyen újabb terheket ró rájuk ez a törvényjavaslat? A megváltozott munkaképességű dolgozók szemszögéből pedig: mennyiben változik eddigi állapotuk, főként megélhetési biztonságuk?
Nos, ha ilyen aspektusból vizsgálom a rehabilitációs alapról szóló törvényjavaslatot, akkor számos olyan mozzanatot tudok felsorolni, amely a munkáltató számára szigorítást jelent, ugyanakkor a megváltozott munkaképességű dolgozó számára bizonyos előnyökkel jár. Ez tükröződik a hozzájárulás fizetésére kötelezett gazdálkodó szervezetek számának valószínű növekedéséből, azáltal, hogy a szociális bizottság javaslata szerint a mentesítést csak a 20 fő alatti szervezetek kaphatják, továbbá, hogy - ugyancsak a szociális bizottság javaslatában szerepel - az a munkáltató köteles hozzájárulást fizetni, akinél a megváltozott munkaképességű dolgozók és a foglalkoztatottak tárgyévi átlagos statisztikai arányszáma az 5%-ot nem éri el.
Szintén támogatandónak vélem Szigeti György módosító javaslatát a hozzájárulási összeg tekintetében, feltéve, ha nem a minimális bér összegében állapította volna meg. A bizottságban ennek a fele is szerepelt, de nem tudom, miért nem került bele a bizottság jelentésébe.
Végezetül egy racionális megoldásra hívnám fel a figyelmet. A törvényjavaslat akkor töltené be funkcióját, ha a rehabilitáció valamennyi területét átfogná. Mivel ezt nem teszi, felemásra sikeredett. Gondolom, alacsonyabb szintű jogszabályokkal fogják a hiányt pótolni. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi