DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy általános vita végén meglehetősen hátrányos helyzetben van a felszólaló, hisz' mi újat mondhat. Másrészt viszont előnyös a helyzete, mert az előtte felszólalókhoz kapcsolódván esetleg már most reflektálhat olyan alapvető kérdésekre, amelyek a részletes vita során a módosító javaslatokban fognak kikristályosodni.
Az elhangzott felszólalások szövegét átolvasván úgy érzem, egy dolgot okvetlenül le kell szögezni. A büntetőeljárás-jogi törvény módosítása során Magyarországnak nem kell szégyenkeznie, hogy nem mindenben egyezett meg idáig a büntetőeljárási törvényünk a nemzetközi normákkal. Mert a törvényünknek vannak olyan szakaszai is, amelyek jóval több jogot biztosítanak az eljárás alá vontnak, mint a nemzetközi normák, illetőleg szigorúbb feltételekhez kötnek bizonyos szabadságelvonásokat, mint egyébként a nemzetközi szerződésben megkövetelt norma.
(19.40)
Ezt azért mondtam, mert úgy tűnik, mintha Magyarország nagyon nagy hátrányban lenne a nemzetközi normákhoz képest és úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a magyar büntetőeljárás-jog művelői számára okvetlenül szükséges akár egyfajta kitérővel is, de felmentést adni, hogy az eddig hatályos jogszabályunk azért nem volt annyira rossz és nem adott lehetőséget olyan mérvű visszaélésekre, mint ahogy egyesek azt feltételezték.
Hogy csak egy példát említsek meg: az előzetes letartóztatás elrendelésének feltételei - a nemzetközi egyezmény szerint - igencsak szabad fantáziát engednek a jogalkalmazóknak, hiszen azt mondják, hogy előzetes letartóztatást vagy őrizetbevételt el lehet rendelni mindenkivel szemben, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, sőt ez az egyezségokmány még azt is lehetővé tenné, hogyha csak úgy vélik, hogy valaki bűncselekményt fog elkövetni, azt is őrizetbe lehet venni.
Ehhez képest azt hiszem, a magyar büntetőeljárás-jogi törvény most igencsak konkrétan meghatározza, hogy milyen feltételek alapján lehet elrendelni az őrizetet, illetőleg az előzetes letartóztatást.
Természetesen az angolszász jogrendszereknek az az álláspontja, hogy szélesebb ösvényt biztosítok az őrizetbevételre, de utána nagyon gyorsan bíró elé viszem az ügyet, a magyar jogrendszerből hiányzott. Nálunk elsődlegesen az elrendelés szigorú feltételei voltak szabályozva, a bírói út később következett. Jó, hogyha mind a két szigorú szűrő jelen van egy jogrendszerben, hiszen az emberi szabadság, mint az egyik alapvető jog, igenis fokozott védelemre szorul. Legyen egy szűrő már az előzetes letartóztatás, őrizetbevétel elrendelésekor és nagyon gyorsan következzék az a bírói szűrő, amely lehetővé teszi a hatóság véleményének felülbírálását.
Ami véleményem szerint talán kimaradt a nemzetközi egyezményhez történő harmonizálásból, az az, hogy az anyagi fedezet ellenében történő szabadlábra helyezés nem lett széles mértékben kodifikálva a magyar büntetőeljárás-jogban. Holott a vagyoni helyzet alakulásával azt hiszem, lassacskán Magyarországon is elfogadhatóvá kell tenni a köztudat számára is azt a jogintézményt, amelyet más országok jogrendszerében az óvadék által történő szabadlábra helyezés jogintézményének neveznek.
Felszólalásom során kifejezetten egyetlenegy kérdéskörrel szeretnék foglalkozni: ez a kártérítés, illetőleg a kártalanítás kérdésköre. Torgyán képviselőtársam, Tímár képviselőtársam, Balsai István képviselőtársam is foglalkozott már ezzel, úgy gondolom, hogy a nem jogászok számára talán két fogalmat szükséges precízen meghatározni, hogy mi a különbség a kártérítés és a kártalanítás között.
Nem vitás, hogy a magyar alkotmány kártérítésről beszél. Ezt nem szabad összetéveszteni a büntetőeljárásban szabályozott kártalanítással. Az alkotmány szerinti kártérítésre és a polgári törvénykönyvben szabályozott államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére vonatkozó rendelkezéseket akkor kell alkalmazni, ha maga az egész eljárás törvénysértő volt. A kártalanítás mint jogintézmény abból a jogalapból fakad, hogy a hatóság eljárása formális jogi szempontból jogszerű volt. Megvolt az alapos gyanú, hogy a vélt elkövetőt őrizetbe vegyék, adott esetben az előzetes letartóztatás elrendelésének is megvolt az indoka, mert a bíróság meggyőződése alapján valóban fennálltak azok az indokok, amelyek alapján ezt el kellett rendelni. Esetleg az első fokú bíróság ítélete és a bizonyítékok mérlegelése még elfogadható volt, később azonban olyan újabb tények merültek fel, amelyek alapján az eljárást megszüntették vagy pedig a vádlottat felmentették. Az anyagi kártalanításnak ez az a része, amely a jelenlegi törvényjavaslatban szabályozásra került.
Az Alkotmánybíróság igen részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel és bár az idő előrehaladt, engedtessék meg, képviselőtársaim, hogy az Alkotmánybíróság döntésének - amely a 66/1991-es AB-határozatban testesült meg - egy lényeges részét hadd idézzem.
"A személyes szabadság jogszerű elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos." Az Alkotmánybíróság mindjárt hozzáteszi, hogy az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Ebben az idézett szakaszban az Alkotmánybíróság azt a gondolatkört fogalmazza meg jogászi tömörséggel, hogy a büntetőeljárás során előfordulhatnak - az alkotmány által megengedett szabadságkorlátozás alkalmazásával egyidőben - olyan sérelmek, amelyek utólagosan törvénytelennek minősülhetnek, ezért az ilyen eljárásokkal okozott anyagi sérelmek reparálásáról gondoskodni kell.
Az Alkotmánybíróság még egy gondolattal továbbviszi ezt a jogászias felfogást és kimondja azt a nagyon lényeges tételt - amire a későbbiek folyamán mindig hivatkozni szeretnék -, hogy a kártalanítás és a kártérítés között jogalap tekintetében van különbség, de nem az összegszerűség tekintetében. Tehát az összegszerűség tekintetében akár a polgári törvénykönyvben szabályozott kártérítés intézménye, akár ez a kártalanítási intézmény megegyezik. Ezt a jogi álláspontot a javaslat magáévá teszi akkor, amikor ki is mondja, hogy a kártalanítás szabályainak alkalmazásánál a polgári törvénykönyv szerződésen kívül okozott károk megtérítésére vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.
Számomra a gond ott jelentkezik, hogy a törvényjavaslat bizonyos személyeket eleve megfoszt a kártalanítás jogától. Ezek azok a személyek, akik szándékos vagy gondatlan magatartásukkal maguk is közrejátszanak abban, hogy velük szemben az eljárás során szabadságelvonást alkalmazzon a hatóság. Véleményem szerint azonban ezek a magatartások a jogalkotó feltételezése szerint eleve nem lehetnek olyan súlyosak, hogy egyéni vizsgálat nélkül ki lehessen mondani, hogy az a személy, aki megijedt a hatóságtól, megpróbált előle elrejtőzni, vagy az a személy, aki ijedtségében - menthető indok alapján - rossz adatokat szolgáltatott a hatóságnak és ezzel a gyanút saját magára terelte, ezt követően előzetes letartóztatásba került, azt eleve megfosszuk a kártalanítás lehetőségétől. Hogy a törvény kimondhassa azt, hogy mindenfajta egyéni vizsgálat nélkül ilyen személyek esetében ne járhasson kártalanítás, ez nyilvánvalóan - megállapításom szerint - ellentétben áll mind azzal az egyezségokmánnyal, amelyhez csatlakozunk, mind pedig az alkotmánnyal.
(19.50)
Hisz' mindig meg kell vizsgálni, hogy egy adott személy felróható magatartása milyen mértékű, és ehhez kell arányosítani a kártérítés, illetőleg jelen esetben a kártalanítás mértékét is.
Azt hiszem, nem szükséges sok-sok példát sorolni, de azt talán még meg kellene említeni, hogy amikor a büntetőeljárás során a vétlen állampolgár szembetalálkozik a hatósággal - s ezt pszichológiai tanulmányok sora bizonyítja -, önkéntelenül is egy védekező reflex alakul ki benne. A törvények sehol nem írják elő, hogy valaki félelmében ne próbálhatna meg - saját helyzetét könnyítendő - olyan adatokat mondani, amelyek éppen ellenkező eredményt érnek el a hatóság tudatában. Hisz' ijedtségében, zavarodottságában az adott személy igenis tehet olyan kijelentéseket, amelyek ráirányítják a hatóság gyanúját, azonban ez nyilvánvalóan nem járhat olyan következménnyel a számára, hogy a szabadságelvonás miatt bekövetkezett kárát utána egyáltalán ne térítsék meg. Adott esetben a bíróságra kell bízni. Egyébként a polgári törvénykönyv a szerződésen kívül okozott károkról szóló részében megfogalmazza, hogy azt a kárt, amely valakinek a felróható magatartása következtében következett be, nem kell megtéríteni. De itt meg kell vizsgálni, hogy a kár mértéke és az adott személy felróható magatartása között van-e összefüggés, ez anyagilag arányosítható-e, és adott esetben egy részkártalanítás megfizetésére kell kötelezni az államot.
A másik problémám a kártalanítás összegszerűsége tekintetében van. A javaslat egy olyan megoldást próbál törvénybe iktatni, amely véleményem szerint kedvezőtlenebb helyzetbe hozza az ártatlanul elítélt személyt, mint ha nem következett volna be vagyonának a sérelme. Ha valakitől elkoboztak egy ingatlant, és tíz év múlva derül ki, hogy ártatlanul ítélték el, és ezt követően az elkobzás megsemmisítése is megtörténik, de nem lehet helyreállítani az eredeti állapotot, akkor az elkobzáskori forgalmi értéket kapná meg a felmentett személy, plusz annak az összegnek a törvényes mértékű kamatait. Azt hiszem, különösebb indoklás nélkül elfogadható, hogy ez igen kedvezőtlen az ártatlan személyre nézve.
Egyébként a jogalkotó ellentétben van ennek a speciális szabálynak a megfogalmazásánál a polgári törvénykönyvnek a kár megtérítésére és a kár összegszerűségére vonatkozó rendelkezéseivel. Hisz' ezek a rendelkezések a 355. § (4) bekezdésében nagyon is közérthető módon leírják, hogy kártérítés címén mit kell megtéríteni. Meg kell téríteni a vagyonban beállott értékcsökkenést - ez a damnum emergens -, az elmaradt vagyoni előnyt - lucrum cessans -, és meg kell téríteni azt a kárpótlást vagy költséget, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátránya csökkentéséhez szükséges. Ehhez képest - véleményem szerint - a javaslat szerinti kárszámítási mód előnytelen a károsultra nézve. Nem hozza őt olyan helyzetbe, mintha a kár nem következett volna be.
Véleményem szerint különösebb indokolás nélkül elfogadható az az álláspont, hogy ha az állam szervei okozták a kárt - még ha ez a károkozás nem is vezethető vissza a szándékosságukra -, mégsem kerülhet olyan helyzetbe az ártatlanul elítélt és vagyonától megfosztott személy, hogy utólagosan ne teljes jóvátételben részesüljön.
Itt utalok vissza az Alkotmánybíróság azon elvi éllel kimondott megállapítására, hogy a kártalanítás és a kártérítés két különböző jogalap, de összegszerűségében azonosak. Tehát nem lehet eltérő számítási szabályokat alkalmazni a kár összegének megállapítására kártérítés vagy kártalanítás esetén.
Még egy fél gondolat erejéig hadd szóljak arról, hogy a törvényjavaslat a szabadságelvonáshoz kapcsolódó anyagi sérelmeket orvosolja, a kártalanítási eljárási intézményén belül is. De természetesen vannak a szabadságelvonáshoz fűződő olyan jogkövetkezmények, amelyek már nem a szabadság korlátozását jelentik, hanem az egyén élettevékenységének egyéb korlátozását. Ezek természetesen csak jogerős ítélethez fűződhetnek. Ilyen például a foglalkozástól való eltiltás, a járművezetéstől való eltiltás.
A javaslat nem tartalmaz megoldást arra a kártalanítás szabályainak alkalmazása során, hogy ha egy jogerősen elítélt személy, akit mellékbüntetésként foglalkozástól való eltiltásra is ítéltek, a büntetését kiállotta, a mellékbüntetését is kiállotta, és ezt követően kerül sor annak megállapítására, hogy ő ártatlan volt, a foglalkozástól való eltiltásért kap-e, kaphat-e kártalanítást. Véleményem szerint e tekintetben - bár a nemzetközi egyezmény csak a szabadságelvonáshoz kapcsolódó reparációt írja kötelezően elő - a magyar jogalkotásnak lehetősége van előbbrelépni, és lehetősége van ezeknek a személyeknek az ilyen anyagi sérelmeit is orvosolni.
Nagyon szépen köszönöm, hogy ebben a késői órában meghallgattak. Elnök asszony, köszönöm a szót. (Taps.)
