HEGYI GYULA

Full text search

HEGYI GYULA
HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen Lányi Zsoltnak ezt a szép gesztust. Az az igazság, hogy cserébe nem tudom azt mondani, hogy egyetértek azzal, amit az adósságkezelésről mondott, e témában gondolom, a nálam sokkal jobban felkészült Békesi László pénzügyminiszter vagy más képviselőtársaim fognak néhány szót szólni.
A költségvetés általános vitájához hozzászólva először is arra szeretném figyelmeztetni magunkat, hogy ez a vita, ha nem is ilyen ügyrendi keretek között, de természetesen nemcsak ebben a Házban folyik, hanem folyik különböző munkahelyeken, folyik az utcán és folyik azoknak a körében is, akiket talán szerencsétlen szóval, de szociális partnereknek szoktak nevezni. Bár ez a szó feltehetően nem Arany János tollára méltó, én mégis szeretném, ha ez a kifejezés, hogy "szociális partnerek" - ha nem is nyelvileg, de tartalmában - megtelne értelmes jelentéssel. Magyarán: lenne felelős kormányzat, lennének felelős munkavállalók és lennének felelős munkaadók, akik valóban közösen munkálkodnak azért, hogy egy szociálisan igazságos és ugyanakkor hatékony piacgazdaság működjön Magyarországon. Ezt a költségvetést nem úgy szeretném tekinteni, mint egy éves, lezárt költségvetést, hanem mint egy olyan lépést, amely ehhez a szociális békéhez, ehhez a szociális piacgazdasághoz elvezető egyik lépcső.
Ilyen értelemben az idei költségvetést legalább itt, ebben az általános vitában együtt szeretném látni a kormány modernizációs programjával - amelyet megígértek, hogy tavasszal meg fogunk kapni -, azzal az államháztartási reformmal, amelyet sokat s hosszan emlegettek. Őszintén remélem, hogy ebben a parlamenti ciklusban elénk fog kerülni, és akkor elmondhatjuk azt, hogy ez a '95-ös költségvetés tulajdonképpen csak egy lépés azon a négyéves folyamaton belül, amelynek a célja mindenképpen egy szociálisan igazságos, ugyanakkor hatékony piacgazdaság megteremtése vagy - legyünk szerényebbek - megalapozása Magyarországon.
Szeretném felhívni kormánypárti és ellenzéki képviselőtársaim figyelmét, hogy a költségvetésről ilyen értelemben egyébként kétszer lesz szavazás; egyszer most decemberben - ennek vagyok olyan bátor, hogy megjósolom az eredményét, remélhetőleg el fogjuk fogadni ezt a költségvetést - és lesz egy másik szavazás 1998-ban, amikor a kormány négyéves működése fog mérlegre kerülni. Őszintén bízom benne - és ezt így remélem -, hogy a kormányzat annak tudatában terjeszti be ezt a költségvetést, hogy ez 1998-ban esélyt ad arra, hogy azok, akik méltók a folytatásra, azok folytathassák a kormányzást.
Az általános vitában a szociális partnerek közül én az egyik oldal, a munkavállalói oldal vélt és valós érdekeiről szeretnék szólni, olyan pártonkívüli szocialista képviselőként, akit - nem tagadom - elsősorban a szolidaritás eszménye hozott az MSZP mellé és ilyen módon hozott ebbe a Házba is. Nem elaltatni szeretném tehát a szakszervezetek éberségét, hanem azt szeretném elmondani itt és most, hogy meggyőződésem szerint miért kell a szakszervezeteknek, ha bizonyos módosítások után is, de elfogadniuk ezt a költségvetést.
Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt a koalíciót elsősorban és döntően - utaltak erre ellenzéki oldalról is - a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok, a szociális gondoskodásban érdekeltek szavazták be a kormányzásba. Ezt a tényt nem szabad elfelejtenünk, de szerintem nem is felejti el sem az MSZP, sem az SZDSZ, amely egyébként - szemben rosszindulatú beállításokkal - szintén nem a nagytőkések pártja. Aki megnézi a szavazóbázisát, látja, hogy a bérből és fizetésből élők az SZDSZ szavazói között is többségben vannak.
Tehát ha ez a két párt elfogadja ezt a keserűnek tűnő költségvetést, akkor arra - ahogy a pénzügyminiszter úr már utalt rá - nyilvánvalóan oka van, nem az önsorsrontás és nem a politikai mazochizmus vezet minket arra, hogy ezt a keserű költségvetést elfogadjuk. Nyilvánvalóan úgy látjuk, hogy ilyen megszigorítások nélkül a magyar gazdaság lassan - megengedem -, de biztosan elsüllyedne az adósságtengerben. Ezért van szükség arra, hogy bizonyos megszorításokra sor kerüljön.
Ugyanakkor nagyon szeretném hangsúlyozni - és talán bizonyos módosításokat a magam személyében ezért fogok támogatni -, hogy ez a szigor nem sértheti bizonyos alapvető társadalmi érdekek elementáris érdekeit, nem roncsolhatja szét teljesen a magyar kultúrát, a magyar oktatásügyet, az egészségügyet és a szociális rendszert. Sok biztosíték van a költségvetésben, hogy ez a teljes elroncsolás ne történjék meg, de néhány biztosítékot esetleg még hozzátehetünk.
A másik a társadalmi-gazdasági megállapodás témája, amelyre több utalás elhangzott. Én nem adnám fel ennek a társadalmi- gazdasági megállapodásnak az esélyét, de két részre osztanám a kérdést. Az egyik a rövid távú pénzügyi keretszámok, amelyeken lehet és kell vitatkozni és az is elképzelhető, hogy ezekben a hetekben nem történik megállapodás ezekben a keretszámokban. Azt hiszem azonban, hogy a társadalmi-gazdasági megállapodásnak - nevéből következően - van egy másik értelme is: egy hosszabb távú szociális megállapodás, egy kölcsönös bizalom a kormányzat és a szociális partnerek között. Ebben nemcsak és nem kizárólag pénzügyi keretszámoknak kell szerepelnie. Szerepelnie kell annak is, hogyan lehet biztosítani a munkavállalók jogait a munkahelyeken, akár úgy is, hogy a munka törvénykönyvét átgondoltan és felelősen módosítani kell; megerősítve a szakszervezetek jogait a munkahelyeken, folytatni a munkavállalói tulajdonlás részprogramját - hangsúlyozom, részprogramját -, vagyis a rövid távú bér- és adópolitikai intézkedések mellett nagy szükség van arra, hogy a szociális partnerség intézményei megszilárduljanak, nem egy-két hét alatt, hanem a négyéves cikluson belül. Őszintén remélem, hogy a költségvetési viták hevén túljutva, a kormányzat és a szakszervezetek folytatni fogják a tárgyalásokat, külön tudják választani az idei költségvetés keretszámait és azt a négyéves vagy még hosszabb távú programot, amelyben meg kell egymással állapodniuk, mindannyiunk érdekében.
Bogár László MDF-es kollégám nagyon érdekes interjút adott a Népszabadságban, amelyben azt mondta, hogy tulajdonképpen az MDF-kormány a taxisblokád után egyfajta kvázi szociáldemokrata programot valósított meg, mert minden év végén az ÉT-megál-lapodásokon végül is engedett a munkavállalói szakszervezeti követeléseknek.
(12.50)
Én, mint lélekben igazi szociáldemokrata - legalábbis szeretném annak tartani magam -, azt hiszem, hogy az igazi szociáldemokrata program nem azt jelenti, hogy az év végén sztrájkfenyegetésekkel kicsikarunk bizonyos engedményeket, amelyek átgondolatlanok, amelyek nem következnek a gazdasági programból, a költségvetés logikájából. Az a szociáldemokrata politika, amelyet jobb reményeim szerint a Magyar Szocialista Párt folytat, az intézményeiben, törvényeiben megvalósuló szociális piacgazdaságra épül, és nem az utolsó pillanatban kicsikart engedmények áttekinthetetlen hálózatára, amelyet - meg kell mondani - nemcsak az elmúlt négy évben láthattunk, hanem előtte is. Ilyen értelemben tehát egy folyamatosság volt ez a nem igazán szociáldemokrata, inkább kvázi-szociáldemokrata, pánikengedményeket követő politizálás.
Azt hiszem, a szakszervezeteknek ugyanígy döntésre kell jutniuk abban, hogy elválasszák egymástól az általános munkavállalói érdekeket, és bizonyos szakmák mégoly jogos részérdekeit, részköveteléseit. A 80-85 százaléknyi bérből és fizetésből, nyugdíjból és járadékból élő többség érdekeit minden szakszervezetnek hangsúlyozottan képviselnie kell, és amikor ezt teszi, akkor a dolgát teszi és helyesen teszi. Ha például a vállalkozó réteg - amely nyilvánvalóan minden társadalomban, így a magyar társadalomban is kisebbségben van - további adókedvezményeket kap, akkor a szakszervezetnek ezeket az adókedvezményeket időlegesen el kell fogadnia, de ugyanakkor politikailag rá kell kérdeznie, és a kormányzatnak válaszolnia kell tudni arra a kérdésre, hogy miért vannak ezek a kedvezmények, a vállalkozói szféra miért részesül bizonyos ideig kedvezményben a munkavállalói szférával szemben, meddig tartanak ezek a kedvezmények és mi ennek a hosszú távú társadalmi haszna, mit profitálnak ebből hosszú távon a munkavállalók. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy erről nyíltan beszéljünk és ez elhangozzék a vitában. Magyarán: a megszorítások után ott legyen emberileg belátható időtávlaton belül annak a hozadéka a munkavállalói többség számára.
A II. Vatikáni Zsinat egyik konstitúciója egyébként azt hangsúlyozza, hogy a beruházásoknak munkahelyek megteremtésére kell irányulniuk. Ezt én talán azzal egészíteném ki, hogy elsősorban munkahelyek megteremtésére kell irányulniuk. Így, gondolom, e Házban sokan - és nemcsak a szocialisták padsoraiban - egyetértünk ezzel a gondolattal.
A költségvetési szféra gondjairól hallunk a legtöbbet, természetesen elsősorban és döntően a pedagógusok és a vasutasok helyzetéről. Azt hiszem, itt két dolgot kell kölcsönös jóindulattal és bizalommal tudomásul venni kormányzatnak és szakszervezetnek. Az egyik az, hogy ez a szféra közel egymilliós létszámával valóban túlméretezett a piacgazdaság viszonyaihoz képest. Másrészt viszont az, hogy a szükséges csökkentések nem történhetnek embertelen, rapid, a munkavállalói alapjogokat súlyosan sértő módon.
Beszélni kell az átképzésről, és természetesen nemcsak beszélni kell, hanem - költségvetésről lévén szó - az átképzés anyagi feltételeit is meg kell teremteni, meg kell teremteni az anyagi eszközeit annak, hogy a költségvetési szférából a versenyszférába átmenő munkavállalók alkalmazói adókedvezményeket kapjanak, meg kell oldani azt, hogy emberséges módon és ne hetek alatt, kapkodva történjék ennek a szférának a karcsúsítása. Együtt kell dönteni, amelyekhez a szakszervezet és a kormány között tárgyalások kellenek.
Azt hiszem - és ellenzéki újságíróként ugyanezt képviseltem, mint most kormánypárti képviselőként -, hogy a sztrájk egy olyan fegyver, amely nagyon jó, ha kézben van, de amikor használni kezdjük, könnyen kétélűnek bizonyulhat, ezért megfontolásra inteném mind a szakszervezeteket, mind természetesen a kormányzatot is.
Azt hiszem, hogy a költségvetési szférában a legkülönbözőbb helyeken, de elsősorban a pedagógusoknál, a vasutasoknál, de másutt is nagy szükség van arra, hogy a szakszervezetek, az érintett minisztériumok és az érintett önkormányzatok között a költségvetéssel párhuzamosan együttgondolkodás alakuljon ki, ne történjenek olyan hirtelen lépések, amelyeket aztán mindkét fél megbán.
Ha nem bántom meg a szakszervezeteket, akkor utalnék arra, hogy Angliában általában a munkáspárti kormányzat alatt voltak a legkeményebb sztrájkharcok, így bukott meg az utolsó munkáspárti kormány, aminek következtében aztán Thatcher asszony bevezette a majdnem szakszervezetmentes politizálást, amit sem magunknak, szocialistáknak, sem a szakszervezeteknek nem kívánok.
Magyarán, azt hiszem, hogy mindkét oldalon, és természetesen a harmadik oldalon, a munkaadói oldalon is - ők többé-kevésbé elégedettek a költségvetéssel, ők tudják, miért -, tehát mindkét oldalon, a kormányzat és a munkavállalók oldalán türelemre lenne szükség. E türelem természetesen a társadalom minden fontos szektorától elvárható. Ahogy az ellenzéki pártok ebben a költségvetési vitában megnyilvánultak, az azt jelzi, hogy természetesen nem támogatják a költségvetést - miért is tennék? -, de az elmúlt hónapok heves vitáihoz képest valamifajta türelem és konstruktivitás kezd kibontakozni, amit nagyon hasznosnak tartok. Az egyházak részéről - úgy is, mint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja - tapasztaltam a türelmet, amikor az egyházak vezetőivel a keretszámokról tárgyaltunk.
Ezzel együtt úgy érzem - és ebből módosító indítvány is fog születni -, hogy bizonyos, nagyon szerény támogatásnövelés, illetve támogatásátcsoportosítás indokolt lesz, és magam ezen dolgozni is fogok. A szakszervezetektől azt kérném - amennyiben a magam részéről ezt kérhetem -, hogy ne adják fel elveiket, de ugyanakkor ne is lovalják bele magukat olyan, egymást erősítő indulatokba, amelyek sok jót nem hoznak az országnak.
A Szabad Demokraták Szövetségétől azt szeretném kérni, lássák be, hogy miniszteri tárcáikat annak a másfél millió embernek is köszönhetik, akik annak idején az MSZOSZ-re szavaztak, azoknak is köszönhetik, akik a pedagógus szakszervezeteket támogatták, azoknak a szavazóknak is köszönhetik, akik bejuttatták azokat a szocialista szakszervezeti képviselőket ebbe a Házba, akik jelenlétének nem mindig örülnek. Egyébként azt hiszem, ha a szakszervezeti vezetők itt vannak a képviselők között, itt ülnek a bizottságokban, többek között a költségvetési bizottságban, akkor az az indulat, amit nem tartok kívánatosnak, a részükről eleve mérséklődni fog, mert látják azt, hogy a költségvetés hogyan, miképp születik meg.
A szocialista képviselőktől pedig azt kérem - amit én a magam nevében megígérek -, hogy szavazzák meg a költségvetést, abban a reményben, hogy Felipe González spanyol szocialistáihoz hasonlóan a szociáldemokrata jövőt szavazzuk meg. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi