BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Én azt gondolom, hogy harmadik szabaddemokrata felszólalóként illik nem egyszerűen arról beszélni, amit magam gondolok a költségvetésről meg a gazdaságpolitikáról, hanem odafigyelni mindarra, amit ellenzéki képviselőtársaink itt ma elmondtak - már csak azért is, mert - mint tudják - én nemcsak arra az időre szoktam bejönni az ülésterembe, amíg a saját felszólalásomat elmondom, hanem ma is reggel 8 óta itt ülök, és figyelemmel hallgatom képviselőtársaimat.
(11.40)
Engedjék meg, hogy egy kicsit foglalkozzam azzal, ami itt ma elhangzott, azzal, ami Schamschula György hozzászólásáról már elhangzott. Itt csak azt emelték ki képviselőtársaim, hogy ő nem teljesen érintetlen ebben az autópályadíj-ügyben.
De Schamschula képviselőtársunk három dologért tette felelőssé a kormányt. Az egyik a Matáv-privatizáció. Ha nem tévedek, ő volt a közlekedési és hírközlési miniszter akkor, amikor az akkori kormány az első szerződést a Matáv-privatizáció ügyében megkötötte. Utána már mindenki kényszerpályán volt, hiszen opciós szerződést kötöttek az első privatizátorral, többségi jogokat adtak az első új tulajdonosnak kisebbségi részesedésért; ezek után a jelenlegi kormánynak nagy játéktere már nem maradt a privatizáció folytatására. Ez volt az első bűn, amit felrótt - ezért ő a felelős.
A második az autópályadíj. Schamschula György minisztersége alatt születtek meg mind az M1-esre, mind az M5-ösre azok a megállapodások, amelyek alapján a mai kormány nem tehet mást, mint autópályadíjat szed, ha csak milliárdokért vagy tízmilliárdokért vissza nem vásárolja ezt a koncessziót az adófizetők pénzéből. Azt el kell ismerni, hogy az ökörsütést nem ezeken az autópályákon rendezte, hanem a nem díjfizető autópályán. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)
A harmadik dolog, amiért Schamschula György szemrehányást tett nekünk, az az adósság. Gaál Gyula már utalt rá - és valamennyien tudjuk -, hogy az ő minisztersége, az ő kormánya idején a belső eladósodás a kétszerese fölé növekedett Magyarországon, és ennek a terhét nyögte ez a társadalom a Bokros-csomag révén.
Ennyit. De őszintén szólva a mai költségvetés és a mai gazdaságpolitika vitatása szempontjából nem ezt tartom a leglényegesebbnek abból, ami ma itt elhangzott.
Én nemcsak a mai vitát követtem figyelemmel, hanem a tegnapit is, ami azért volt különösen tanulságos, mert ellenzéki képviselőtársaink ott kisebbségi bizottsági előadóként az ellenzék egésze nevében nyilatkoztak.
Engedjék meg, hogy idézzek valamit. A költségvetési bizottság kisebbségi előadója tegnapi bizottsági véleményében, 10 óra 28 perckor elmondta, hogy a 4,9 százalékos deficit-előirányzat lényegében a változatlanságot jelenti, de jó lenne, ha csökkenne. Tehát szemrehányást tett a kisebbségi előadó azért, hogy mekkora a deficit. Az európai integrációs bizottság kisebbségi előadója viszont tegnap 11 óra 12 perckor azért tett szemrehányást, hogy az integrációra fordított kiadások csak néhány ezrelékét teszik ki a GDP-nek, tehát túl kicsik. Azt tudják képviselőtársaim, hogy a költségvetési bizottság kisebbségi előadója Kádár Béla képviselőtársunk volt az MDF-től, az integrációs bizottság kisebbségi előadója pedig Kádár Béla képviselőtársunk volt az MDF-től. (Derültség a kormánypárti padsorokban.) Háromnegyed óra elteltével mondta az ellenkezőjét.
De a többi MDF-es képviselőtársunk is hasonlóképpen szólt. Az önkormányzati bizottság kisebbségi előadójaként Demeter Ervin azt kérte számon, hogy az önkormányzati alrendszer költségvetésen belüli pozíciói romlanak, keveset költünk. Dobos Krisztina az MDF részéről kisebbségi előadóként az oktatási bizottságban azt kifogásolta, hogy a közoktatásra, a felsőoktatásra, a tudományra keveset költünk. Tehát miközben Kádár Béla azért tesz szemrehányást a kormánynak, hogy nem csökkent a deficit, az összes MDF-es képviselő azért tesz szemrehányást, hogy miért nem költünk többet.
Azért kezdtem ezzel, mert időnként azt hiszik rólam, hogy én valami Fidesz-fóbiában szenvedek. Szerettem volna világossá tenni: szívesen elmondom, hogy az MDF-es képviselőtársainknál milyen ellentmondás van abban, hogy mit mondanak a költségvetésről, hogy egyfelől azt kérik számon, miért nem csökken a deficit - Kádár Béla az MDF részéről. És ma nem kellett háromnegyed óra, ma egy félórás felszólaláson belül mondta el, hogy 4,9, 4,9, miért nem csökken, miért nem közeledünk a maastrichti kritériumokhoz. Még azt is hozzátette, hogy ugyanolyan, mint a '94-es, holott '94-ben nem 4,9 százalék, hanem 8,4 százalék volt a deficit. Tehát szó sincs arról, hogy ugyanott tartanánk, mint ezt időnként állítják.
De akkor azt éreztem, hogy ha történetesen nem 4,9 lenne, hanem, mondjuk, 4,3, akkor Kádár Bélától azt hallanánk: ez a kormány már megint nem tudja, hogy nemcsak a fiskális deficitre, hanem a szociális és nemzeti deficitre is kellene figyelni, hiszen három éven keresztül, amikor a Bokros-program nyomán csökkent a deficit, akkor állandóan azt mondták, hogy nem helyes a fiskális deficitre figyelni. Most hogy nem csökken, azonnal eszébe jutott Kádár Bélának, hogy baj van a költségvetési deficittel.
De ha már megtettem azt, hogy nemcsak a Fideszről beszéltem, akkor engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy az elemzést Varga Mihály képviselőtársunkkal folytassam, aki a mai beszédében elmondta, mi a jó és mi a nem jó ebben a költségvetésben. De amikor tegnap beültem ide a költségvetési vita kezdetére, akkor a tegnapi "zöld" újságban, a tegnapi Világgazdaságban ott találtam Varga Mihály képviselőtársunk cikkét az idei költségvetésről. Ebben a cikkben Varga Mihály képviselőtársunk - az a címe, hogy "Előre megfontolt szándékkal" - egy alapos elemzést ad ennek a költségvetésnek a születéséről, és azzal kezdi, hogy a kormány az első küzdelmet a bérek tervezésénél vesztette el; és aztán sorra megy: hogyan emelkednek a bérek, milyen nyugdíjígéreteket tesz a miniszterelnök, hogyan alakulnak a versenyszféra bérei, hogyan alakulnak a költségvetési szféra bérei. És a végén azzal zárja: a kormányzati szándékok határozottak és egyértelműek - kár. Kár, hogy a kormány hagyja a jövedelmeket emelkedni, kár, hogy választási költségvetést csinál a kormány, és így hagyja mindezt emelkedni.
Ezzel szemben mit hallottunk itt ma reggel, tisztelt képviselőtársaim? Azzal kezdte Varga Mihály, hogy mi az, amiben egyetértenek a kormánnyal. Abban értenek egyet, hogy a jövedelmek idén már nőnek, hogy a kormány nem korlátozza a jövedelmek emelkedését, mert hiszen ez a kereslet bővítésén keresztül egészségesen hat a növekedésre.
Tehát homlokegyenest az ellenkezőjét mondja ma Varga Mihály a parlamentben, mint ami a tegnapi Világgazdaságban megjelent. Persze biztos, hogy nem tegnap adta le, tehát itt több nap különbség van a két álláspont között.
Tisztelt Képviselőtársaim! A kérdés csak az, hogy itt valami tudathasadásról van-e szó. Én azt hiszem, nem; Varga képviselőtársunk egészségével szerintem semmi probléma nincsen. Ő pontosan tudja, hogy ez a "zöld" újság gazdasági szakembereknek szól, akiknek valami olyasmit kell mondani, ami a gazdasági szakemberek szemében jó színben tünteti fel a Fideszt; a televízió által közvetített költségvetési vitában viszont a tv-nézőknek kell rokonszenvest és megnyerőt mondani. Tehát náluk csak dicsérni lehet azt, hogy nőnek a jövedelmek. A gazdasági szakembereknek, akik esetleg azt gondolják, hogy a túl gyors bérnövekedés árt a gazdaságnak, azoknak az ellenkezőjét kell mondani.
Őszintén szólva, kérdés az, hogy amikor ellenzéki képviselőtársaink részéről ilyen érvek - ha ezek érvek - hangzanak el egy költségvetési vitában, akkor egyáltalán foglalkoznunk kell-e azzal, amit mondanak. Mi nagyokat nevettünk Varga Mihály felszólalása közben. Egyáltalán, nem arról van-e szó, hogy talán a kormánypártoknak egymás között kellene alaposan meggondolni azt, hogy milyen is legyen a jövő évi költségvetés, hiszen itt valóban felelős mérlegelés van a kormányoldalon arról, hogy mire költsünk és mire ne költsünk... (Gyimóthy Géza: Látszik!), és vegyük tudomásul, hogy amit az ellenzéki oldalról hallunk, az pusztán választási propaganda.
Nyugodtan, tiszta lelkiismerettel tehetnénk ezt... (Gyimóthy Géza: A jó régi Központi Bizottságra gondolsz, ugye?!), és én azt hiszem, hogy azokra a kifogásokra, amelyeket itt hallottunk, egyszerűen nincs morális alapjuk azoknak, akik azt mondták az elmúlt három évben a mindenkori gazdaságpolitikáról és költségvetésről, amit mondtak.
Én azonban mégsem ezt teszem, hanem legalább egy kérdésben szeretnék komolyan foglalkozni azzal, amit Varga Mihálytól - és nemcsak tőle, de ő mondta el ezt itt ma - hallottunk. Azzal az állítással, ami különösen a Kisgazdapártnak, meg az MDF-nek az egyik központi állítása '94 óta a gazdaságpolitika vitában. Azzal nevezetesen, amit ma is úgy mondott el - és Mádi Lászlótól is hallottuk tegnap, a gazdasági bizottság üléséről szóló jelentésében -, hogy a növekedés: az megy. Az a baj, ha egy kormány azt elfojtja. Ma is elmondta Varga Mihály, hogy a növekedés nem a kormány érdeme, a kormány itt büszkélkedik a növekedéssel. Nem, mondta Varga Mihály, a növekedés nem a kormány érdeme. A növekedés a vállalkozók, a magyar nép érdeme. A kormány legfeljebb árthat neki (Varga Mihály: Így van!), mint ahogy '94 után ezt megtette.
Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, arra fogok kilyukadni, hogy a növekedés valóban nem a kormány érdeme, ebben egyet fogunk érteni. (Varga Mihály: Világos!)
Tisztelt Képviselőtársaim! Mi is az a gazdasági növekedés?
(11.50)
A gazdasági növekedés azt jelenti, hogy egy országban évről évre többet termelnek. Az a közfelfogás, emlékezzenek csak az 1950-ben megjelent hetilapra, aminek az volt a címe, "Több termelés", hogy ez persze egy jó dolog. (Rusznák Miklós: "Termelj többet, jobban élsz"!) Termelj többet, jobban élsz - köszönöm szépen. 1950 óta azért valamit tanultunk, legalábbis vagyunk néhányan, akik tanultunk, és megtanultuk azt, hogy egy kis országban, amelyben a gazdaság export és import nélkül nem tud létezni, megtanultuk azt, hogy a termelés növekedése fenntartható-e, az attól a nagyon egyszerű dologtól függ, hogy a termelés többlete képes-e annyi többletexportot biztosítani, mint amennyi importtöbbletet igényel. Ez az alapvető igazság az, amiben a magyar közgazdászok ma többet tudnak, mint 1950-ben.
Nem arról van szó, hogy mi azt mondanánk: torz, egészségtelen növekedés - nem ez a baj. Az a baj, hogy ha egy nyitott gazdaságban - amelynek a megélhetése attól függ, hogy a termékek a külső piacon meg tudnak-e állni, hogy többet kapunk-e az exportált termékért, mint amennyibe az az import kerül, ami nélkül nem lehetne azt a terméket előállítani -, egy ilyen gazdaságban a növekedés akkor tartható fenn, ha nem jár a külső egyensúly felborulásával. Ez attól függ, hogy olyan minőségű, olyan szerkezetű terméket gyártunk-e, ami jó áron adható el vagy nem; ez attól függ, hogy olyan terméket gyártunk-e, aminél az importált terméknek a költsége nem magasabb, mint maga a termékért külföldön kapható termék. Sőt, ma már ez nemcsak a külkereskedelemre igaz, hanem a belpiacra is, mert hiszen a belföldi piacon is csak olyan terméket lehet eladni, aminek a belföldön elérhető ára is legalább olyan, mint az importcikknek az ára, nem magasabb. Tehát ma már nemcsak az exportra igaz ez az összefüggés, hanem a belső piacra is.
Jól emlékszünk mi, idősebbek, hogy amikor egy 1982-83-as Bokros-csomag, egy megszorító csomag után... (Dr. Bánk Attila: '93!) '82-83-ról beszéltem: mondom, az idősebbekre gondolok, akik a gazdasági statisztikákat hosszabb távon is nézik. Pártkongresszus következett, nem választási gazdaságpolitika, mert választások akkor még valóban nem voltak, csak pártkongresszus; és azt mondta Kádár János, hogy most már itt az ideje a növekedésnek, nem állhatunk így a kongresszus elé. Akkor valóban elindult a növekedés - ugyanúgy, mint '93-94-ben - '85-86-ban is, és ennek a következménye lett egy eladósodási hullám Miért is, tisztelt képviselőtársaim? Azért, mert a termelés egy változatlan struktúrában nem elég versenyképesen kezdett el növekedni a '80-as évek közepén, ezért az a termelésnövekedés az átkos szocializmusban nem volt fenntartható, és újabb eladósodási hullámhoz vezetett.
Ugyanez következett be, hiába volt rendszerváltás, 1993-94-ben is. (Mészáros Béla: Így van!) Eleresztette az akkori kormány a választások előtt a gazdaságot, nem volt tekintettel arra, hogy javult-e már annyit a magyar versenyképesség, hogy ez ne okozzon gondot. És bizony '93-94-ben egy, a jelenleginél kisebb volt a növekedésgyorsulás: mert 2,9 - 3 százalék alatt - volt a legmagasabb növekedési érték, amire a Fidesz mint az MDF eredményére manapság olyan büszke. Tehát egy 2,9 százalékos növekedés is azt eredményezte, hogy két egymást követő évben 3,5, illetve 4 milliárd dolláros fizetésimérleg-deficit állt elő, ami akkor nem volt finanszírozható. Tehát nem egyszerűen az összeg érdekes, hanem hogy akkor nem volt finanszírozható: nem volt a magyar gazdaságban olyan nemzetközi bizalom, hogy ehhez a hiteleket fel lehetett volna venni.
Még azt is hadd jegyezzem meg, ha már itt tartunk, 1994-nél: feltette a kérdést Varga Mihály képviselőtársunk, hogy mi lett volna, ha a kormány a Fideszre hallgatott volna, és nem lassította volna le a belföldi felhasználás növekedését '94-95-ben, ami az egész növekedés lelassításával járt volna. Varga Mihály a mai beszédében arra emlékeztetett bennünket, hogy manapság részvényekért állnak sorba az emberek. Ez igaz: ez azt jelzi, hogy az emberek részvényeket akarnak vásárolni, tehát megvan bennük a bizalom a magyar gazdaság jövője iránt. De ha a Fideszre hallgatott volna ez a kormány, akkor nem részvényekért, hanem kenyérért kellene sorba állni az embereknek, mint Bulgáriában, vagy jobb esetben dollárért, meg iparcikkekért, mint Csehországban, ahol attól féltek az idén tavasszal, amikor ott is előre nem látott stabilizációra volt szükség, hogy milyen leértékelés következik majd, milyen áremelkedések jönnek: gyors vásárlási hullám következett be (Gyimóthy Géza: Ha, ha! - Varga Mihály: Nem!), és sorba álltak bizony értékes iparcikkekért. Ez történt volna Magyarországon, hogyha a Fideszre hallgatott volna ez a kormány, és nem hajtotta volna végre azt a stabilizációt, amelyre szükség volt.
Mert nézzük meg, kedves Varga Mihály: önök például rendszeresen a cseh és a lengyel példát emlegetik nekünk. Itt van a lengyel példa: mi történt Lengyelországban? '90-91-ben végrehajtottak egy pompás stabilizációt: olyan szépet, mint a mienk, sőt, még szebbet, mert nem 20, hanem 40 százalékkal csökkentek a reálbérek, mint erre már számos alkalommal volt módom emlékeztetni önöket. Mi történt valójában? A '91. évi 7 százalékos csökkenés után a GDP '92-től Lengyelországban emelkedik: '92-ben 2,6, '93-ban 3,8, '94-ben 5,2, '95-ben már 7 és '96-ban 6 százalékkal - Lengyelországban. Igen ám, csakhogy közben ebben a Lengyelországban évről évre nő a külkereskedelmi deficit: 3 milliárd, 4,5 milliárd, 4,5 milliárd, 6 milliárd, 8 milliárd dolláros deficit keletkezett már 1996-ban. Tehát ez egy nagyon kemény stabilizáció volt: javította a versenyképességet, megalapozta a növekedést - de ez a növekedés Lengyelországban még nagyon súlyos egyensúlyromlással járt!
A másik, még súlyosabb példa a cseh példa. A GDP visszaesése után Csehországban '94 volt az első év, amikor növekedett a belföldi termék: '94-ben 2,6, '95-ben 4,8, '96-ban 4,5 százalékkal, és '97-re is ugyanezt várják. Ugyanakkor a külkereskedelemben egy, a Lengyelországéhoz hasonló, sőt még súlyosabb romlás következett be: '93-ig Csehországban az export gyorsabban nőtt, mint az import de '94-ben az export már 7, az import 13 százalékkal nőtt '95-ben az export 10, az import 28 százalékkal; '96-ban az export 3, az import 13 százalékkal nőtt, ugyanígy '97-ben.
Mi történt tehát mindkét országban, tisztelt képviselőtársaim? Az történt - hasonlóan ahhoz, amit Magyarországon tapasztaltunk korábban -, hogy a növekedés beindulása mellett nem volt elég jó a versenyképesség javulása, a növekedés beindulása azonnal a külső egyensúly súlyos romlásával járt.
Az a kérdés, van-e esély arra, hogy az a magyarországi növekedés, ami az elmúlt év III. negyedévétől fogva elindult, ez a növekedés nem jár-e hasonló bajokkal Magyarországon. Amikor megjelentek az első jelek a növekedés élénküléséről, azonnal azt mondta a Fidesz, hogy: "Haha! Ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk, megint nő majd a deficit és így tovább." Azóta ezt már lassabban mondja, mert hiszen az idei év eddig eltelt adatai azt mutatják - nálam itt most a január-július van utoljára -, hogy bizony az export növekedése továbbra is gyorsabb valamivel, mint az importé. (Varga Mihály: Jobban nézd meg!) Január-júliusban 22 százalékos import van a 21 százalékos exporttal szemben; és azt olvasom itt, hogy a fizetési mérleg hiánya '96-hoz képest nem nőtt '97-ben, hanem csökkent. Ilyen a magyar gazdaság történetben a II. világháború óta még nem volt.
A Fidesz kongresszusa, ha a Fidesz kormányra kerül, két dolgot ígért, hogy megvalósítja: az egyik, hogy 4 százalékos növekedést tud biztosítani. Minden jel szerint idén már 3 százalék fölötti növekedés lesz (Varga Mihály: Ne hazudj, Tamás! Miért hazudsz?), jövőre, reméljük, ezt a 4 százalékot elérjük. A másik: amit Orbán Viktor mondott, amikor megkérdezték tőle a televízióban, hogy miben különbözik a Fidesz gazdaságpolitikája a kormányétól. Erre azt mondta, hogy ki fogja vezetni az országot a növekedés és egyensúly dilemmájából: úgy fogunk növekedni, hogy ez nem rontja az egyensúlyt.
Megoldottuk! Nem kellett ehhez a Fidesznek kormányra kerülni: a szocialista- szabaddemokrata koalíció, egyelőre, úgy tűnik, tisztelt képviselőtársaim, elérte ezt.
Azonban nem elég, hogy ezt 7 hónap adatai alapján leszögezzük - ebben nyilvánvalóan egyetértünk -, hanem fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon ez nem valami átmeneti dolog-e.
(12.00)
Hogy milyen okai lehetnek annak, van-e esély arra, hogy ez nemcsak hét hónapig van így - egyébként nem hét hónap, hanem az előző év utolsó harmadában is ez a folyamat volt már tapasztalható -, van-e esélyünk arra, hogy ez tartós tendencia legyen. Mi persze azt mondjuk, hogy igen, önök azt mondják, hogy nem.
Gondoljuk csak végig: mi az, amiben a mai magyar folyamat eltér attól, ami Magyarországon akár a '80-as évek közepén, akár a '90-es évek első felében volt tapasztalható és amiben valószínűleg eltér attól is, amit például Csehországban tapasztaltunk, ahol ez a folyamat, amit jellemeztem, egy súlyos, mini Bokros-csomagba torkollott ez év tavaszán? Van egy kis különbség, amire azért nem árt felhívni a figyelmet: a cseh és a lengyel gazdaságpolitika a fix árfolyam elvére épített az egész '90-es évtizedben. A fix árfolyam pedig azt jelenti, hogy ha a belső infláció gyorsabb, mint a külső - és ez mind a két országban így van -, akkor a versenyképesség óhatatlanul folyamatosan romlik.
Ha emlékeznek még arra, hogy mit szokott itt minden alkalommal elmondani Torgyán József, akkor minden alkalommal elutasítja a csúszóleértékelést. Ő a nemzet elleni bűnnek tekinti azt, hogy van egy csúszóleértékelés. Ma például, legnagyobb meglepetésemre Varga Mihály is szemrehányást tett azért a kormánynak, hogy egy dollár ma sokkal több forintba kerül, mint korábban. Ez a szám benne volt a beszédében. (Varga Mihály: Az inflációról beszéltem.) Gondolom, nem ugyanarra gondolt, mint Torgyán József. Én azt gondolom, hogy ebben a helyzetben a csúszóleértékelés - szemben a cseh és lengyel árfolyam-politikával - egy eszköz, ami rugalmas lehetőséget nyújt a kormánynak arra, hogy ne következzék be ugyanaz, mint Csehországban és Lengyelországban. De ez csak egy kis részlet. Nem ez a lényeg. A lényeg az, ami reményeink szerint megkülönbözteti - ha már a reményről ma annyi szó esett - a '90-es évek második felének magyar gazdasági fejlődését akár a korábbi magyar, akár az utóbbi évek cseh és lengyel fejlődésétől az, hogy a versenyképesség javításának, a szerkezetátalakításnak a feltételeit a magyar kormány - hozzáteszem: nemcsak a jelenlegi, hanem sok tekintetben már az előző is - sokkal inkább megteremtette, mint akár a korábbi magyar kormányok, akár a cseh és lengyel kormány.
Mik itt a lényeges folyamatok? Először is a privatizáció módja, az, hogy van - és ezt nemcsak mi csináljuk, az előző kormány is így csinálta, csak hogy félreértés ne legyen -, valódi tulajdonosok pénzért veszik meg a magyar vállalatokat, felelős tulajdonos kezébe kerül a magyar vállalat. Mint tudjuk, ennek nyoma sem volt Magyarországon a rendszerváltás előtt, és nem ez jellemzi, egyáltalán nem ez a cseh privatizációt, nagyon vegyesen a lengyel privatizációt. Másodszor: a külföldi tőke szerepe, ami a magyar fejlődést jellemzi, és általában az egész magyar gazdasági és pénzügyi rendszernek egy sokkal gyorsabb, érzékelhetően gyorsabb átalakulása, mint a cseh és a lengyel esetben.
A mai vitában is mind Kádár Bélánál, mind Varga Mihálynál - nem azt mondom, hogy kifejezetten elítélőleg, de - mindenesetre nagyon nagy aggodalommal hangzott el az, hogy milyen szerepe van a magyar gazdaságban annak a néhány nagy multinacionális cégnek, meg általában a külföldi cégeknek; hogy ők testesítik meg a növekedést, hogy ott van az export 70 százaléka stb. Azt gondolom, hogy ha van arra esély, hogy a magyar növekedés versenyképes növekedés, fenntartható növekedés, akkor ez éppen azért van így, mert a nemzetközi társaságoknak, a multinacionális cégeknek olyan nagy a szerepük a magyar gazdaságban, ami messze nem összehasonlítható a lengyel vagy a cseh esettel, nem is beszélve a korábbi magyarról.
Visszatérnék a kérdésre: a kormánynak vagy a gazdaság természetes tendenciáinak köszönhető a növekedés? Persze hogy nem a kormánynak köszönhető az, hogy van növekedés. A kormánynak csak az köszönhető, hogy a növekedés fenntartható, hogy a növekedés versenyképes és egyre versenyképesebb termékek termelésének növekedése. Ez az, ami a kormánynak köszönhető, annak a gazdaságpolitikának, aminek bizonyos elemei bizonyos tekintetben megjelentek már az Antall-Boross-kormány idején is, más elemei azonban nem, és amely irány a gazdaságpolitikában határozottan és egyértelműen nem eléggé, de azért sokkal egyértelműbben jellemzi a jelenlegi kormány gazdaságpolitikáját.
Az tehát, hogy a beinduló növekedést reményeink szerint jó eséllyel nem fogja követni olyan visszafogás, mint amilyen a magyar gazdaság elmúlt fél évszázados történetét mindig jellemezte, ez annak köszönhető, hogy itt már piacképes, versenyképes, valódi magántulajdonosok, jórészt nemzetközi cégek által uralt termelés és gazdálkodás folyik.
Ennyit szerettem volna elmondani azokról az érvekről, amelyeket ellenzéki képviselőtársainktól hallottunk. Azt gondolom, hogy azok az észrevételek, azok az ellenvetések, amelyeket ellenzéki képviselőtársaink ezzel a költségvetéssel kapcsolatban elmondtak, nem megalapozottak. Szeretnék azonban nem megállni ezen a ponton.
Rostand Cyranója azt mondja, hogy "magamat kicsúfolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el." Ezt most megfordítom. Azt, hogy más tegye, azt nem fogadom el, mert azokat a érveket nem tartom megalapozottnak. De magunknak, akik felelősek vagyunk ezért a költségvetésért, amit meg fogunk szavazni, magunknak nagyon el kell gondolkoznunk azon, hogy jó költségvetést csináltunk-e, és jó költségvetést fogunk-e elfogadni.
Azt mondom, hogy itt egy kérdésről folyik a vita közgazdászok meg kormánypárti képviselők körében. Jól tudjuk azt - és erről persze beszéltek ellenzéki képviselőtársaink is -, hogy míg az elmúlt három évben a költségvetés kiadásai reálértékben csökkentek, addig ez a költségvetés a költségvetési kiadások növekedését irányozza elő. Ellenzéki képviselőtársaink ezt egyrészt felróják nekünk, mert választási költségvetés, másrészt minden részterületet illetően azért tesznek nekünk szemrehányást, hogy nem nőnek még gyorsabban. Szerintem ez morálisan tarthatatlan. De nekünk, akik végigcsináltuk az elmúlt négy évet, három és fél évet, el kell gondolkoznunk egymás közt meg az egész társadalom szeme előtt azon, hogy vajon a háromévi kiadáscsökkentés után itt van-e az ideje, eljött-e az ideje annak, hogy most már azt mondhassuk, hogy nőhetnek a költségvetés kiadásai.
Erre kormányoldalról meg a közgazdászok egy részének az oldaláról az a válasz adódik, hogy igen, lehet. Igen, itt van az ideje. És itt két dolgot mondanak. Az egyik az, hogy azok a tételek, ahol a kiadásokat növelni, méghozzá reálértéken növelni akarjuk, ezek szükségesek, indokoltak, a társadalomban nagyon komoly feszültségek halmozódtak fel, amelyek enyhítésére eljött az idő. Nem elsősorban azért, mert választások vannak - hiszen gondoljunk csak arra: 1984-ben nem voltak választások, és mégis ugyanezt csinálta az akkori párt és kormány -, hanem azért, mert halmozódtak a feszültségek a társadalomban, az, amit Kádár Béla úgy szeret nevezni, hogy társadalmi deficit, nemzeti deficit - van ilyen, persze -, tehát halmozódtak a feszültségek, a pénzügyi szorítás pedig enyhült. Azt mondják tehát - és ebben nagyon sok igazság van -, hogy az agrárszférában, az oktatásban, az egészségügyben, a nyugdíjasok helyzetében, a sokgyerekesek helyzetében az elmúlt nem is három, hanem hét vagy tíz év alatt fokozódó feszültségeket most már valamelyest enyhítenünk kell, ha már lehet.
A másik, amire hivatkozik a kormány, úgy szól, hogy ez még mindig nem jár a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított nagyságának növelésével, továbbra is 4,9 a hiány az elsődleges egyenleg még mindig pozitív - csak az elsődleges, tehát az adósságfizetések nélküli, a folyó kiadások és bevételek közötti különbség -, csak nem olyan nagy az elsődleges többlet, mint amilyen tavaly meg tavalyelőtt volt, nincs ezzel semmi baj. Ugyanakkor azt, amit Kádár Béla úgy szeret nevezni, hogy szociális deficit, valamelyest - nem nagyon, egy kicsit - enyhítsük!
Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez egy nagyon meggyőző álláspont. De ugyanakkor szemben áll vele egy másik álláspont, az, hogy lelassul ezzel - nem is azt mondom, hogy a pénzügyi feszültségek csökkentésének folyamata, hanem - az a folyamat, ahogy a jövőnek teremtünk jobb feltételeket.
(12.10)
Azzal, hogy idén nem csökken tovább a deficit GDP-hez viszonyított hátránya, ezzel - ahogy Kádár Béla fogalmazta - nem haladunk tovább Maastricht felé; ezt eddig ugyan ellenzéki oldalról nem szokták felvetni, de ő most már felvetette. Nem ez a baj, hogy Maastricht felé nem haladunk, hanem hogy a saját jövőnk megalapozásában lassabban megyünk, mint ahogy az elmúlt három évben mentünk.
Ez az, amit nagyon alaposan kell a kormányoldalnak mérlegelnie ebben a költségvetési vitában, ez az, amiért én a magam részéről mindig támogatni fogom a Pénzügyminisztériumot, amikor a többletigényekre nemet fog mondani, és arra hívom fel kormánypárti képviselőtársaim figyelmét, hogy ne csak abban gondolkozzanak, hogy az általuk szeretett részterületnek többletpénzre lenne szüksége, mert ez mindenre igaz, hanem abban is gondolkozzanak, hogy mi minden bizonnyal a következő ciklusban is felelősek leszünk az ország kormányzásáért, és annak az időszaknak a feltételeit kell most az idei költségvetésnél javítanunk. (Taps a kormánypártok soraiban. - Zaj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.)
Ebben a felfogásban kell nekünk arra törekednünk, hogy a költségvetés hiánya semmiképpen ne nőjön, sőt, ha egy mód van rá, még csökkenjen is, és teremtsük meg, hiszen mi a következő kormányra is gondolunk, nemcsak a jelenlegi kormányra. Ez az, amire nem mindenki képes a mai magyar politikában.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)
