DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót. Elnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! A munkavédelem kérdése napjainkban éppen a széles körű privatizációk, az újonnan alakult vállalkozások jelentős száma mellett lényeges kérdés, ugyanis számos esetben bizony a gyors haszonszerzés érdekében mellőzik az alapvető biztonsági szempontokat. Mindezt 1993. május 4-én meglehetősen hosszú vezérszónoki felszólalásomban - ami 35 perc volt akkoriban, és ez parlamenti viszonylatban hosszú idő - részletesen kifejtettem. Most nem akarok részletesen szólni ezekről a kérdésekről, csak a változásokat szeretném elmondani ahhoz az 1993. évi XCIII. törvényhez képest, amelyet akkoriban a nagy viták és viharok után is jó törvénynek ismert el az Országgyűlés teljes képviselői köre.
Akkor már elmondtam, hogy a törvény időnkénti felülvizsgálata, összevetése a mindennapok gyakorlatával mindenképpen szükséges. Az Európai Unió belső normáihoz való alkalmazkodás, a jogharmonizációs program alapján végzett felülvizsgálat megfelelő alkalom arra, hogy a szükséges módosítások úgy a külföldi, mint a belföldi szempontok figyelembevételével megtörténjenek. Ezzel szemben a jogharmonizációs program keretében azt lehet tapasztalni, hogy szó sincs a törvények minőségi fejlesztéséről, az európai irányelveknek, törvényeknek megfelelő átdolgozásáról, hanem kizárólag olyan törekvésről, amely csak a formai megfelelést kívánja biztosítani. A most benyújtott törvényjavaslat szinte ebbe a sorba tartozik.
A problémák már rögtön a javaslat 2. §-ánál kezdődnek. A törvény alkalmazásában a gépeket, készülékeket, szerszámokat és berendezéseket, melyeket a munkavégzés során alkalmaznak vagy ezzel összefüggésben használnak, összefoglalóan munkaeszközöknek nevezik, kicsit eltérve a nálunk megszokott marxista terminológia használatától. A törvény ezek importját, illetőleg forgalomba hozatalát csak akkor engedélyezi, ha az importőr vagy a gyártó biztonságtechnikai megfelelésüket az általános minőségtanúsítás keretében megadja. A javaslat úgy változtat a szövegen, hogy a minőségtanúsítást csak az üzembe helyezés pillanatához köti, arra hivatkozva, hogy ettől a pillanattól számít az adott gép, berendezés munkaeszköznek. Az indoklás logikájával ellentétben természetes elvárás, hogy a gyártó, a kereskedő, vagy az importőr a vásárlás előtt mutassa be a minőségtanúsítást, és nem utána, az üzembe helyezés során. Az ilyen minősíthetetlen változtatás beláthatatlan következményekkel járhat.
Jellemző, hogy éppen fordított logikát használhatunk a javaslat 8. §-a esetében. Itt a törvény kiegészül azzal a kikötéssel, hogy a veszélyforrásokat nemcsak a veszélyes munkafolyamatoknál, technológiáknál, amelyekkel gyakorlatilag dolgoznak, kell a munkavállalókkal megismertetni, hanem - idézem -: "a munka egésze tekintetében is." A törvény alkalmazásában ugyanis munkahely alatt minden olyan szabad vagy zárt teret kell érteni, ahol munkavégzés céljából a munkavállalók tartózkodnak.
Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy nagyobb vállalat minden területének veszélyforrásaival, tehát az összes létező technológiával megismertessék a dolgozókat. A törvény szövege teljesen egyértelmű. A módosítás ezért indokolatlan.
Amíg a javaslat helyenként túl részletező, például a 7. §-ában külön kiemeli, hogy - idézem -: "a menekülési utakat szabadon kell hagyni", nem tartva elégségesnek azt a megfogalmazást, hogy ezeknek mindenkor - idézem -: "lehetővé kell tenniük a veszélyes terület gyors és biztonságos elhagyását" máskor a leglényegesebb változtatásoknál megmarad az általánosság szintjén, meg sem kísérli annak kibontását.
(18.40)
Az Európai Unió irányelveinek lényeges eleme a munkahelyek kockázatértékelése. De az irányelvek értelemszerűen csak a követelményeket rögzítik, a részletes szabályozást a tagországokra bízzák. Érthetetlen, hogyan tarthatták elégségesnek a javaslat kidolgozói minden kibontás nélkül az irányelvek szövegének puszta átemelését, hiszen a magyar specialitásokat is figyelembe kellett volna venni.
Ha a kockázatértékelés követelményeit vizsgáljuk, látnunk kell, hogy nem is kis feladatról van szó. A törvény eredeti szövege, amelyet most változatlanul a (3) bekezdés tartalmaz, korábban is előírta azt a rendszeres vizsgálatot, hogy a munkakörülmények megfelelnek-e a követelménynek. A kockázatértékelés viszont szervezett megelőző eljárás, amely eddig legfeljebb csak szűk körben volt a hazai gyakorlatban alkalmazva. A kockázatok minőségi és mennyiségi értékelése megkívánja, hogy ne csak az új munkahelyek létesítése előtt kerüljön erre sor, hanem a munkáltatók a meglevő munkahelyekre is végezzék el, és meghatározott időközönként ismételjék meg azt.
Értelemszerű, hogy az értékelést csak a szakmai team tudja elvégezni, hiszen a követelménysor a biztonsági szakemberen túl ergonómus, technológus, munkaszervező - és így tovább - bevonásával teljesíthető. Az is egyértelmű, hogy a kockázatértékelést írásos dokumentumban kell rögzíteni, mert másképp nem követhető nyomon az értékelés elvégzése, illetve az, hogy a felmérés és értékelés eredményeként valóban megszülethetnek-e a megelőző intézkedések.
A kockázatértékelésnek legalább az eredményét illene a munkavédelmi képviselőkkel megismertetni, de arról is intézkedni kellene, hogy a munkavédelem hatósági felügyeletének hogyan és milyen időközönként kell az erre vonatkozó munkáltatói kötelezettséget ellenőriznie.
A javaslat mindezekről egy szót sem ejt. Az indoklás úgy tünteti fel, mintha a megelőzést szolgáló tevékenységet és az ebből eredő intézkedéssort teljes mértékben pótolná a törvényben korábban is szereplő közvetlen intézkedéssor.
Az Európai Unió irányelveinek leglényegesebb részére tehát nem született érdemi szabályozás, a javaslat alkotói viszont még folytatják a módosítgatást. Így a 11. §-ban garanciális okokra hivatkozva előírják, hogy a foglalkoztatott munkavédelmi szakember számára a munkáltató köteles a munkavédelemmel összefüggő információkat megadni.
Ez két okból értelmetlen. Egyrészt: mivel a szakember éppen a munkáltatói feladatok teljesítése érdekében foglalkozik a kérdésekkel, így a témakörben valószínűleg több információval fog rendelkezni, mint a munkáltató, másrészt a törvény értelmében a szakember foglalkoztatása nem mentesíti a munkáltatót a törvényben meghatározott felelőssége alól, ezért egyes információk elhallgatásával végső soron semmit sem nyer.
Rendkívül ellentmondásosnak kell tekinteni a javaslat 13. §-ában megfogalmazott módosítást. Ez ugyanis előírja, hogy a munkavállaló önkényesen nem kapcsolhatja ki, nem távolíthatja el és nem alakíthatja át a biztonsági berendezéseket.
Az indoklás elmondja, hogy mindez azért szükséges, mert a termelés fokozása érdekében egyes munkáltatók eltűrik, következésképpen hallgatólagosan ösztönzik, hogy a védőberendezéseket a munkavállalók önhatalmúlag leszereljék. Ha ez így van, akkor a munkáltató nem tartja be a törvény 54. §-ában megfogalmazott rendszeres ellenőrzési kötelezettségét, ezért teljes körű felelősség terheli.
A módosítás azért veszélyes, mert ebből eredően ez a felelősség a dolgozóra hárul, és a munkáltató gyakorlatilag kibújik a törvényes kötelezettség alól.
Az értelmetlen módosításokat természetesen fokozni is lehet. Erre jó példa a 14. §. A törvény előírja, hogy a munkavédelmi képviselő jogainak gyakorlása keretében a hatáskörrel rendelkező munkavédelmi felügyelethez fordulhat. Ezért aztán rendkívül indokolt és fontos megengedni, hogy az éppen ellenőrzést végző munkanélküli-felügyelettel is kapcsolat teremtődjék.
A javaslat 18. § (2) bekezdése büszkén hirdeti - idézem: "Immár ez a törvény az európai közösségek jogszabályaival összeegyeztethető szabályozást tartalmaz."
Az előzőekben elmondottak alapján a magam részéről a gyakorlatban ezt egyáltalán nem tartom ennyire biztosnak. Ezért a Független Kisgazdapárt ennek érdekében számos módosító javaslattal szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy tényleg ilyenné is váljék ez az egyébként hasznos törvényjavaslat. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az FKGP padsoraiban.)
