TOLMÁCS
TOLMÁCS
TOLMÁCS (Milan Kučan, a Szlovén Köztársaság elnöke beszédének helyszíni magyar fordítása:
Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek! Tisztelt Képviselő Urak! Hálás vagyok önöknek, mivel abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy e magas plénum előtt szólhatok Európa jövőjének bizonyos kérdéseiről és a két baráti ország, a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság közötti viszonyokról.
Úgy vélem, hogy sajátos módon éppen az elkövetkezendő hónapokban fog bebizonyosodni: vajon helyes volt-e közös feltételezésünk, hogy tudniillik a berlini fal leomlásával azok tudatában, akik jövőjéről döntenek, Európában az ideológiai és politikai megosztottság, a vasfüggönyök, a totalitarizmusok uralkodásának, a háború szörnyűségének és pusztításának történelmi korszaka véget ért. Amennyiben ennek az ellentmondásos történelmi korszaknak a lezárulásával kapcsolatos feltevés helyes, akkor Európában most elkövetkezett az új kezdet lehetősége, egy másfajta történelmet és világot saját nézeteink szerint történő formálásának lehetőségét felvető korszak.
Miről is van szó? Arról, hogy lehetséges a különféle nemzeti identitások és kultúrák alkotó és békés együttélése anélkül, hogy az egyes entitások lemondjanak saját kultúrájukról és identitásukról, hogy alárendeltség nélkül a jövőért érzett közös felelősség tudatosítása alapján a különféle népek között biztosítható a béke és az együttműködés, hogy a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás és a jövő nemzedékei iránt érzett felelősség alapján az emberek tiszteletben tartsák, óvják környezetüket; hogy az univerzalizmus és a bolygónk globalizációjával összhangban - más civilizációkkal és kultúrákkal együtt - keressük a közös értékeket; hogy ezen a közös morális és szellemi alapon létrehozhassuk a kellemesebb közös életet, egy türelmesebb és alkotóbb világot, és ellent tudjunk állni mindannak, ami veszélyezteti a békét és közös létünket a Földön.
(12.10)
Meggyőződésem, hogy igenis reális ez a gondolkodás a számos különbség ellenére, gondolok itt az etnikaiakra, földrajziakra, gazdaságiakra és politikaikra, de a szellemiekre is. Európát korábban is és napjainkban is mégiscsak egyre szorosabb kapcsolatok és függőségek teszik egységessé. Európát saját történelme győzi meg arról, hogy csakis két lehetőség, két út kínálkozik. Az első, hogy mindannyiunk egyensúlyát, akik e térségben élünk és sorsunk az, hogy továbbra is itt éljünk, az erő logikája teremtse meg, az itt élők saját térségükért vívott szakadatlan harcai, ami általában katasztrófával végződött. A másik pedig az, hogy saját és közös békénk és értelmes jövőnk érdekében mindenről megegyezzünk. Ez hát az a lehetőség, amely Európa előtt nyitva áll. Lehetőség arra, hogy a múlt szorításából mind közösen kilépve magunkra vállaljuk a jövőért érzett felelősség terhét.
Érdemes kísérletet tenni egy olyan egyensúly megteremtésére, amely tiszteletben tartja az egyenlőséget és az egyenjogúságot, és ezért mindannyiunk szabad akaratából nő majd ki. Érdemes olyan megegyezésre törekedni, amelyben mindenki enged valamennyit annak érdekében, hogy mindnyájan a béke, a türelem és az együttműködés részesei lehessünk. Ezt teszi lehetővé a tudatos közös létezést, amely lényegesen csökkenti a végzetes konfliktusok lehetőségét, ha már végérvényesen nem is lehet kizárni.
Európa nyugati fele legalábbis önmaga számára többek között a szakadatlan konfrontáció miatt a Kelettel és annak a fenyegetései miatt, hogy katonai erővel, megfélemlítéssel és politikai megállapodásokkal ráerőltetett egyensúlyt ismét szétrombolja, a kooperatív viszonyok olyan világát építette, amelyben kitérhetett az összetűzések elől. Ez a tapasztalat arról árulkodik, hogy Európában idegen és lehetséges ilyen egyensúly. Tehát az az ő elemi érdeke és lehetséges realitása is, olyan realitás, amelyben az európai népek és országok megőrzik önazonosságukat, és amelyek együttműködése azonos értékeken nyugszik a demokrácia, az emberi méltóság, a szabadság és a jogok, a civil társadalom és a nyitott komparatív, kompetitív piacgazdaság tiszteletben tartásának elvén. Ennek a választásnak egészen egyszerűen nincs alternatívája.
E történelmi tapasztalatnak van még egy üzenete, különösen az, hogy az európai megosztottságok, így ez az utóbbi is, az ideológiai blokkok közötti, mesterségesek voltak, és éppen ezért kellett elbukniuk. Nem élhet egymás mellett tartósan két Európa anélkül, hogy kárt ne okozzon egymásnak. Mi több, illúzió azt hinni, hogy az egyre kisebbedő és az együttműködésre egyre inkább hajló világban Európa a béke, a stabilitás, az együttműködés tényezőjévé válhat anélkül, hogy legelőbb mindezt biztosítja önmagánál. Ám azon meggyőződés ellenére, hogy Európa együttműködésre van ítélve, szükségszerűen fel kell tennünk azt a kérdést, vajon az európai realitások nem mások-e. Nem megosztott-e Európa napjainkban is? Egyfelől van a gazdaságilag fejlett és szociálisan stabil rész, és van a gazdaságilag fejletlen és szociálisan bizonytalan rész. A stabil és biztonságos Európa, amelyben az emberek relatív jólétben élnek, és a nem stabil rész, ahol konfliktusok és háborúk is vannak, ahol még az emberi lét is veszélyben forog. Az európai megosztottság egyik színtere a Balkán is, különösen Bosznia a maga bizonytalan viszonylataival, az állapotával, amely se nem béke, se nem háború.
Európa objektíve sajátos viszonyban van Oroszországgal, azzal a racionális felismeréssel, hogy nem szigetelheti el, ám világos válasz nélkül arra a kérdésre, hogy milyen értelmes kapcsolatokat kellene kialakítani Európa és a hatalmas, sok tekintetben ellentmondásos európai és ázsiai ország között; és nem utolsósorban Európa szembesül az országok intézményes politikai megosztottságával is azok között, akik az euro-atlanti struktúrákon belül vannak, és azok között, akik ott nincsenek, akár közel is járnak hozzájuk, például a társulási egyezmények által mint Magyarország, s az én hazám, Szlovénia kapcsolata az EU-val, vagy pedig ilyen egyezménnyel nem rendelkeznek, s ezzel világos perspektívájuk sincsen. E választóvonalak pontosan ott húzódnak meg, ahol egykor a két ideológiai és politikai blokk közötti határvonal húzódott. Ez nagyobb aggodalommal kellene hogy eltöltsön bennünket.
A gazdasági és a technológiai fejlettség, az ökológiai tudat, az emberi jogok védelmének szintje, s különösen a szociális feszültségek közötti különbségek arra utalnak, hogy talán a béke és egész Európa biztonságának sorsa az európai Keleten dől el. A mindannyiunk sorsásra adott válaszok pedig ebben a pillanatban éppen ellenkezőleg, az európai Nyugat kezében van. Hogy mire is gondolok? Arra, hogy az európai integráció ajtói politikai értelemben is reális perspektívát nyújtva megnyíljanak azon országok számára is, amelyek nem rég még politikai értelemben Európa keleti felén volt, amely 50 vagy ennél több évig is megtapasztalták a sztálinista totalitarizmust; azon népek előtt, amelyek a blokk léte miatt akaratuk ellenére a második világháborút követően nem csupán politikai értelemben, de civilizációs értelemben is a nyugati keresztény civilizációból - amelyben történelmi értelemben formálódtak és maguk is részesei voltak alakulásának - abba a civilizációba taszították, amely nem sajátjuk, amely idegen számukra, és amelyben idegen test voltak. Olyan világba, politikai hagyományok és viszonyok közé sodorták őket, amely gazdasági és szociális fejlődésüket is visszavetette.
Az EU-, a NATO-csatlakozásban a fejlődés civilizációs szellemi, gazdasági és szociális lemaradás minél gyorsabb leküzdésének lehetőségét látják. Ebben a lehetőségben a fejlődés óriási kihívást és motivációt, egy történelmi sérelem jóvátételét látják, s végleges megtérülésüket saját szellemi térségükben, saját civilizációs hagyományaikhoz.
Vajon ez az emberi ambíció miért éppen az EU-hoz kapcsolódik? Többek között éppen azért, mert ez az egyetlen reálisan létező európai integráció. Ez az európai integráció elképzelhetetlen ennek megkerülésével. Az európai lehetőség, amelyről beszélek, számára is óriási kihívás és tapasztalat, ő is a blokkokra osztott Európa viszonyai között jött létre; a gazdasági közösségből politikai szövetségessé is válik. Elmélyíti a kapcsolatait, és minden tagország közös és saját jövőjére tekintettel az érdekek összehangoltságának igényes folyamatában szilárdítja meg őket. Ugyanakkor szembesülnie kell a bővítés kihívásával és felismerés szükségszerűségével, a bővítéssel olyan irányban, amely nemrég még a politikai Kelet volt, amely létével jelentős mértékben magát az Európai Uniót termékenyítette, és mégis integrált.
(12.20)
Az Európai Unió most azzal a kihívással találja magát szemben, hogy megmutassa, képes-e gondolkodni egy Maastricht utáni Európára is, egyúttal egy Berlin utáni Európára. Európának mind a kettő érdekében áll. Ez egy hosszú távú befektetés az európai szellem fejlődésébe, valamint a gazdasági és kulturális térség kitágításába az új évezred küszöbén. Azonban komoly közös erőfeszítésre van szükség, hogy a fejlődésbeli lemaradás csökkenjen és eltűnjön. Az európai Keleten bekövetkezett események visszahatnak az európai Nyugatra, nemcsak a gazdaságra, ezért nem lehet szó a felelősség áthárításáról. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy térségünkben, ahonnan nem lehet elmenekülni, életünk szükségszerűen kapcsolódik össze.
Mindez néhány sajátsággal érvényes a NATO viszonylatára is. A jelenlegi európai asszociációk - ideértve az Európai Uniót is - bizonyos belső gondjai azért válnak egyre nyilvánvalóbbá, mert számos ok miatt a maastrichti Európa számos szükséges jogi és egyéb mechanizmusának kiépítésével párhuzamosan, azonos időben nem folyt az új szellemi értékrend kötőszövetének megformálása. Az EU intézményei kritériumainak egyfajta válságát mutatja. Ez talán az EU-szellem koncepciója hiányának csupán külső jele vagy talán az európai eszme válsága, azon európai értékek hiánya, amelyek az európai institucionális együttműködés és integrációk integrációs kötőszövete, tartalma, értelme és értéke lehetnének. Egyik közösség sem élhet hosszú távon csupán a mégoly tökéletes mechanizmusok és döntési eljárások egyfajta összességeként.
A csatlakozási eszme magvát az európai civilizációk és politikai tradíciók kell hogy alkossák, elsősorban a szabad állampolgárról mint alapvető értékről alkotott eszme, amely nem csupán a demokrácia fokmérője, hanem az országok közötti békés és egyenrangú együttműködés egyetlen lehetséges alapja.
Az európai együttműködésnek nem lehet alapja a szabadság korlátozása és az egyes országok állampolgári jogainak a szűkítése, hanem szabadságuk terének kitágítása és jogaik valóságossá tétele. Ez pedig bizonyos szakítást követel azzal az eszmei hagyománnyal, amely a politikai felelősséget csakis a saját értékcsoporthoz, párhoz, különösen pedig országhoz való hűséggel hozza összefüggésbe, hanem az egyénhez, az állampolgárhoz, ugyanakkor a tágabb közösséghez, az egész kontinenshez és egész bolygóhoz való hűséggel.
Hová vezet mindez? Beszédesen szól minderről a végletes nacionalista egoizmusnak a véres kitörése a Balkánon. Egy másfajta lehetőségről árulkodik ugyanakkor Csehország és Szlovákia szétválása, s azok a szlovén törekvések, hogy minden fajta erőszaknak elejét vegyük, amikor létrehoztuk az önálló szlovén államot, valamint az egypártrendszerből sima átmenettel megteremtettük a demokratikus, politikai értelemben plurális piacgazdasági államot.
Európának mint a demokrácia és a szocializálódás egyetlen egységes területének a létrehozása napjainkban, amikor az EU a kontribúciók, a dotációk és a szállási engedélyek, a kergemarhák húsexportjának stb. egészen konkrét és gyakorlati problémáival szembesül, illúziónak tűnik. Ez persze egyik napról a másikra nem valósítható meg. Nem reális az az elvárás, hogy az EU-kapukat azonnal mindenki számára ki lehet nyitni, de már ma garanciákat kell, lehet adni arra, hogy az ajtó kinyílik. Ki kell dolgozni e nyitás logikáját és a közösség alapelveit, az ezekről a kérdésekről folytatott párbeszédbe be kell kapcsolni mindazokat, akik azt óhajtják, s az ehhez szükséges feltételeknek eleget tesznek.
Ismét alá szeretném húzni, hogy a berlini fal romjai hét évvel ezelőtt a világ minden tájára szétszóródtak. Pozitív értékelést érdemelnek a posztkommunista országokban saját belső hatalmas erőfeszítéseik árán elért strukturális változások. Habár a gazdasági változások kulcsfontosságúak, a leglátványosabbak, mégsem kerülheti el figyelmünket az életfilozófia megváltoztatásának a jelentősége és ezzel összefüggésben az állampolgárok szociális és gazdasági biztonságának a kérdése.
Kritikusan kell szólnunk a mégoly ritka, ám befolyással bíró nyugati bírálatokról, amelyek a rendszerváltás viszonyait és hatásosságát még mindig ideológiai kritériumokkal, mi több, előítéletek alapján ítélik meg, s nem olyan kritériumok alapján, amilyenekkel a saját viszonyaikat és általában a nyugat viszonyait értékelik. Ezek az emberi jogok tiszteletben tartása, a piacgazdaság, a többpárti parlamenti demokrácia. Ezeknek a kritériumoknak az elismerése megköveteli mindazon politikai orientációk legitimitásának az elismerését, amelyek tiszteletben tartják ezeket a kritériumokat a jobboldaltól a baloldalig.
A kommunizmus visszatéréséről vagy a vele kapcsolatos nosztalgiáról szóló értékelések ezért túlságosan könnyedék és könnyen hatalmas tévedésre vezethetnek. Az úgynevezett rendszerváltású országokban az emberek döntő többsége őszintén óhajtotta és támogatta a változásokat, óriási elvárásai és reményei voltak ezzel kapcsolatban, irreálisak is. Sokszor az ígéretek is olyanok voltak, amelyeket nem lehetett teljesíteni. A kiábrándultságnak be kellett következnie, de a remény végének nem. A választási eredmények, melyeknek a következményeként sok helyütt az átalakulás utáni első politikai erők visszavonultak a színtérről, elsősorban a választópolgárok olyan irányú nyomását jelentik, melynek során számon kérik az ígéretek beváltásával kapcsolatos nagyobb következetességet és az olyan célkitűzések melletti kiállást, amelyek az elvárások beteljesüléséhez és a remények megvalósulásához vezetnek. A posztkommunizmus kihívás mindenki számára, s nemcsak gondolkodásbeli erőfeszítést követel, hanem mindannyiunk tettének teljességét, azoknak, akik részt vettünk a berlini fal leomlásának egyik vagy a másik oldalán.
Nem az a becsvágy vezetett, hogy válaszokat keressek a mai európai dilemmákra és szorongásokra, arra a kérdésre, hogy melyik az a legszerencsésebb út, amely a realitásból a jövőbe vezet. A napnál is világosabb, hogy befelé, de kifelé a világ többi része felé az egocentrikus Európának nincs reménye az igazi túlélésre, különösképpen ma, amikor lassan lezárul az eurocentrikus hosszú korszak, amelynek során Európa jóban és rosszban sok évszázadon keresztül alapvetően meghatározta az emberi civilizációt. A közös Európa-ház tervének a leszűkítése csupán a különféle időpontokra, hogy ki és mikor válik az EU vagy a NATO tagjává, különféle pénzügyi, technikai kritériumokra, a tagság elnyerésével kapcsolatos feltételek teljesítésére nem elegendő; ám szükséges, de nem elégséges modus operandi azon országok számára, amelyek a változások tervezésével kapcsolatos legnagyobb felelősséget átvállalhatják magukra. Európa úgynevezett stabil és nem stabil része közötti határ rögzítésével hosszú távon kétségtelenül új megosztottság jönne létre, amely ismét könnyen feltámaszthatja a bipolarizáció, az ideológia politikai modelljét.
Európa történelme a legékesebb bizonyítéka annak, hogy a jövő Európájával kapcsolatos megfontolásainkban és tetteinkben alapvetően az európai szellemi identitásból, az európai értékrendből, vagy ahogy mondják: az európai lélekből kell kiindulnunk. Hadd ismételjem meg a meggyőződésemet: soha eddig ilyen lehetőség nem volt, mint amilyen most van e projekt esetében az évezred végén. Multikulturalitás, multietnikusság, multinacionalitás, multiregionalitás, melynek magvában ott bujkál az emberi méltóság, az emberi individualitás és az ember kollektív jogainak a magas fokú tisztelete. Az európai identitásnak egyik alkotó eleme lehet mindez. A párbeszéd, a kölcsönös segítés szociális igazságosságának a megújított civilizációs koncepciója új lendületet adhatna ezen indíttatás testet öltésének. Megerősödne a humanizmus feléledt filozófiája, mely támaszkodhatna az autentikus keresztény rendszer morális és szociális értékeire, az ember adottságaira, valamint a természettel és a környezettel szembeni emberi önelégültség, büszkeség és cinizmus túlhaladására.
Az így elképzelt és megtestesített Európa-ház, közös politikai civilizációs entitás sokrétű, bonyolult és sajátos másságokból összetevődő lehetne, ám olyan politikai biztonsági szálak fűznék össze, amelyek elválaszthatatlan részeként szolgálnák az európai értékek védelmét és affirmációját. Ilyen formájában képes lenne az emberi világ más központjaival, területeivel termékeny és sikeres módon versenyezni és alkotó módon együttműködni, amelyben büszkén és kitartóan lépik át a második évezred küszöbét, és keresik azokat az utakat, amelyek lehetővé teszik e bolygón nem pusztán a türelmes egymás mellett élést, hanem az alkotó egymás mellett élést is együtt, egymással.
(12.30)
Való igaz, hogy az európai realitások ma még mások. Kétségtelen azonban, hogy Európának szüksége van a fejlődési vízióra, és hiszem, hogy képes azt megvalósítani. Gondolataim talán kismértékben hozzájárultak e vízió kialakításához. Szlovénia alkotó módon és felelősen szeretne bekapcsolódni ennek kialakításába és megvalósításába. Mindannyiónkon múlik, hogy a történelemnek a mai Európának felajánlott lehetőségét kihasználjuk, hogy a jövő történelme során az utánunk következő nemzedékek ne tehessék fel a kérdést, hogy mit tettünk, amikor szembesültünk ezzel a lehetőséggel, és miért terheltük meg őket is olyan viszályokkal, amelyek már a mi életünket is megkeserítették.
Arról van szó, hogy az új európai biztonsági struktúrák és a NATO megbízható keretei között szilárdítsuk meg alkotó módon az európai civilizáció értékeit és hagyományait. Nem azért, hogy azokat másokra erőltessük, akikkel együtt alakítjuk változó világunkban az emberiség civilizációját a harmadik évezredben, hanem hogy velük összhangban éljünk egy olyan világban, melynek küszöbén állunk, és amely egyetlen emberi világunk, amelyben élünk, és amelyért felelősek vagyunk. Felelősek a jövőért és azokért a nemzedékekért, amelyeknek e jövő sajátja lesz.
Eddigi találkozásaim a tisztelt köztársasági elnök úrral, Göncz Árpáddal, Horn Gyula miniszterelnök úrral és az önök országának összes többi politikusával azt a meggyőződésemet erősítik, hogy magas fokú azonosság vagy hasonlóság van közöttünk Európa jövőjét illetően és ezzel együtt országaink, Magyarország és Szlovénia jövőjének megítélésében. Ezért aggodalommal és bizakodással várjuk az amszterdami és a madridi döntést, az Európai Unió és a NATO tagországainak a kibővítéséről.
Hinni szeretném, hogy a pozitív döntéshez mindkét ország esetében hozzájárulnak majd az országaink közötti együttműködés eddigi sikeres projektjei, különösen a háromoldalú Róma-Ljubljana-Budapest projekt. Meggyőződésem, hogy a várt döntések új lépést jelentenek az új évezred Európájába mint a béke, együttműködés, szociális igazságosság és fejlődés világába.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselő Urak! Minden jót kívánok önöknek, és köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó, nagy taps.)
