DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Tisztelt Országgyűlés! Sokan legyintve azt mondják majd, hogy a Nemzeti Színház ügye egy lerágott csont. Hitem szerint azonban ezen a csonton maradt még hús egy makacs színházlátogatónak, aki nem azzal büszkélkedik, hogy látta Lenint, hanem inkább azzal, hogy látta Bajor Gizit és Somlay Artúrt a Karenina Annában, aki élményként megélte a Nemzetiben Németh Antal rendezéseit, vagy a "kis Madách"-ban Várkonyi Zoltán Moliere-sorozatát. És ha a vígszínházi csatáról írhattak egy szörnyen unalmas könyvet, akkor hadd érezzem magam feljogosítva arra, hogy a nemzeti színházi csatáról egy békés hadijelentést mondjak el, hátha a reménytelenség ellenére mégis sikerül elérni egy átmeneti tűzszünetet.
Abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy Shakespeare értett valamit a színházhoz, s ezért írhatta le, hogy "színház az egész világ, és színház benne minden férfi és nő". (Csige József: Színész!) Harmatos naivitásában persze nem gondolhatta, hogy a XX. században a színésszé vált férfiak és nők majd politikusok lesznek, akik nem Szophoklész vagy Moliere veretes mondatait citálják a művészet templomában, hanem a csúszós politikai arénában szellemességbe csomagolt durvaságokat és féligazságokat vagdosnak majd egymás és a nézők fejéhez. Haditechnikai járatlansága miatt arra sem gondolhatott, hogy a színház rejtett taposóaknává válhat, amelynek a kulturális töltete - lesz-e Nemzeti Színház - még egyszerűen hatástalanítható, hiszen lesz, viszont a politikai gyújtású költségvetési töltete folyamatosan robbantgatható, és a repeszek súlyos sérüléseket okozhatnak.
Shakespeare azonban nemcsak értette a szakmát, hanem bölcs is volt. Megelégedett azzal, hogy színház az egész világ, és soha nem mondott olyat, hogy a színház körül forog az egész világ. Ennek a felismerésnek a hiánya eredményezi ebben a lilagőzös vitában a súlyos aránytévesztéseket, és ezért hangozhatnak el hamisítások és féligazságok. Látványos nyilatkozatként lehet olyat mondani, hogy miért sír ez a kormány, amikor csak úgy lazán odadob 20 milliárdot a millenniumi rendezvényekre, mintha az egész ezeréves magyar történelem és annak méltó megünneplése Szent Istvánostól, Mátyásostól, szabadságharcosostól együtt azonos értékű lenne a Nemzeti Színházzal. Mindenki nagyon jól tudja, hogy a több száz milliárdos terhet örökölt költségvetés az eredeti szándéktól eltérően kevesebbet tud költeni a kultúrára, mégsem láttam krokodilkönnyeket hullani azért, hogy a Széchenyi Könyvtár esetleg nem tud könyvet vagy a Szépművészeti Múzeum műtárgyat beszerezni, hogy a magyar zenekultúra hírnevét öregbítő zenekarok napi csatákat folytatnak az életben maradásért.
A mélyvízben lehet kopoltyúzni azon, hogy az egyik helyszín 15,7, a másik 15,2 milliárd forint. De a történetnek nemcsak erről, hanem az egész nemzeti kulturális örökségről és az arányokról kellene szólnia. Miért csak a helyszínről és a költségekről vitáznak? Hiszen még egy svábhegyi helyszínnek is lennének támogatói! És bolond ember az, aki valamire többet költ az indokoltnál és a szükségesnél!
A görögök a színházat nem hiába nevezték templomnak, ahol Thalia papjai és papnői áldoznak. A Nemzeti Színház vitathatatlanul a kulturális örökség szerves része. Több mint egy színház, több mint egy épület: egy templom, egy alkotóműhely, egy elkötelezett, tehetséges társulat, amely védi és őrzi a magyar nyelvet, a nemzeti és a világirodalom drámai hagyományait, amely ízlést fejleszt és nem kiszolgál, és amely nemcsak őrzi, hanem gyarapítja is az örökséget.
Éppen ezért, kedves képviselőtársaim, ne exponáljuk túl a képet, mert még fényt kap. Maradjunk annál, hogy színház ugyan az egész világ, de ne akarjunk abban sem Othellók vagy Jágók, sem Bánkok vagy Biberachok lenni. Legyen végre tűzszünet, a szakmai kérdéseket bízzuk a szakmára, és higgyünk abban, hogy időben áll majd a Nemzeti Színház, időben áll majd az épület és felgördül a függöny.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP padsoraiban.)
