BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Urak! A szabaddemokraták részéről a múlt héten csütörtök délelőtt egészségügyi és szociális szakértőnk, Béki Gabriella már elmondta az SZDSZ vezérszónoklatát, legyen szabad most nekem mint közgazdásznak hozzáfűzni a magamét ehhez a vitához.
A téma ismét egy költségvetés, a társadalombiztosítás 1999. évi költségvetése. Előbb néhány általános megjegyzést fűznék a költségvetés kérdéséhez, majd pedig előbb az egészségügyi, utána a nyugdíjalap költségvetéséről szólnék.
Mind a kormány, mind pedig a kormánypárti felszólalók nagy elégedettséggel nyugtázzák, hogy végre egyszerre lehet tárgyalni a központi költségvetésről és a társadalombiztosítási alapok költségvetéséről. Én ezzel a lelkesedéssel tulajdonképpen egyet is értenék, ha ezt a két költségvetést egy időben, akkor nyújtották volna be, amikor az eredeti államháztartási törvény a költségvetés benyújtását kötelezővé tette, és nem módosították volna hozzá az államháztartási törvényt a kormány pillanatnyi politikai szándékához. Minthogy azonban ezt tették, így hangsúlyozzuk, hogy ez az együttállás nem azért következett be, mert korábban készült el a tb-költségvetés, hanem azért következett be, mert későbbre hagyták a központi költségvetés benyújtását és tárgyalását.
(17.30)
Meg természetesen a jelenlegi kormánynak könnyebb dolga volt azáltal, hogy megszüntette a társadalombiztosítási önkormányzatokat, ezáltal maga készíthette el saját felelősségében a társadalombiztosítási alapok költségvetését. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel a lépéssel önmagában véve a Szabad Demokraták Szövetsége egyetértett. Ezt elmondtuk már a választások idején is, elmondtuk azóta is, a módjával kapcsolatban voltak és vannak kifogásaink, de ez önmagában véve helyes.
De az már, tisztelt Országgyűlés, hogy ezzel a lépéssel elzárták volna a pazarlás csapjait, ebből a költségvetésből mindenesetre nem derül ki. Tehát a tb-költségvetés nem azt mutatja, hogy itt azáltal, hogy megszűntek a tb-önkormányzatok, valami hirtelen változás következett be az egészségügyi és nyugdíjkiadások alakulásában - különösen az egészségügyiekében, mert hiszen a nyugdíjjal kapcsolatban korábban sem nagyon voltak ilyen vádak - tehát azt gondolom, vagy eddig sem volt olyan nagy a pazarlás az egészségügyi költségvetésben, mint amennyit ez az állítás feltételez - én ezt nem állítanám -, vagy most sem sikerült önmagában ezzel a lépéssel valami radikális fordulatot elérni.
Mindenesetre érdemes lesz tovább gondolkozni azon, hogy vajon ezáltal megtörtént-e az a fordulat, amiről oly sokat beszéltek és amit a kormány vezető politikusai az elmúlt hónapok legnagyobb vívmányának tekintenek. Elfogadom azt, hogy ha megfelelő új rendszerrel sikerül majd fölváltani azt, ami volt, ha valóban lesz a nyugdíjreformot követően egy egészségbiztosítási, egészségfinanszírozási reform, akkor bekövetkezhet egy változás a trendben, de önmagában az a tény, hogy az önkormányzatokat megszüntették, ezt biztosan nem hozta meg.
Egy költségvetés - legyen szó akár a nagy költségvetésről, akár a társadalombiztosítási költségvetésről - egy normálisan működő, folyamatosan élő, lassan, de biztosan növekvő gazdaságban mindig csak a növekmények megváltozott elosztásáról szól. Hacsak forradalmi változások, nagy válságok nem következnek be - és az 1999. év biztosan nem a nagy válságok és reményeink szerint nem is a forradalmi változások éve -, tehát ha a költségvetéseket vizsgáljuk, értékeljük, akkor mindig a növekmények eltérő elosztásáról van szó. Ebből a szempontból vizsgáltuk az elmúlt héten a központi költségvetést is, és ebből a szempontból kell vizsgálnunk a társadalombiztosítási költségvetést is.
Én ebből a szempontból az egészségügyi alap költségvetésének csak egyetlen kérdéséről szeretnék beszélni, arról a kérdésről, amiről itt a legtöbb szó esett a múlt csütörtöki vitában, ez a gyógyszerkérdés. Mert látjuk - Surján László büszkén mondta -, hogy 20 százalékos emelkedés van a gyógyszerkasszában. Ez igaz ahhoz a tavalyi tervszámhoz képest, amiről mindenki elmondta tavaly is, hogy alátervezett tervszám. A tényszámhoz, pontosabban a várhatóhoz képest nem 20 százalékos, hanem 2 százalékos a növekedés, ezért helyesen mutatott rá számos fölszólaló a Ház mind a két oldaláról, hogy itt az alátervezést ismétli meg ez a költségvetés. A különbség a tavalyihoz képest az, hogy idén ezt másképp, más jellegű számként állítják be a költségvetésbe, amit úgy nevez a szakzsargon, hogy bezárják vagy lezárják a gyógyszerkasszát, amivel azt akarják mondani - nem tudom, hogy ezt tényleg gondolják-é is -, hogy nem lehet túllépni ezt a költségvetést.
Nekem mint közgazdásznak persze ezt örömmel kellene fogadnom, és a Pénzügyminisztériumban dolgozó közgazdász kollégáimnak gratulálnom kellene ehhez a bátor elszánáshoz, mert hiszen mindig szerettem - akik hallottak engem már ebben az Országgyűlésben költségvetési kérdésekről beszélni, azok tudják, hogy még saját frakciómmal szemben is szeretem - óvni a költségvetés egyensúlyát, és szeretem a kiadások mérséklését, és módosító indítványaim is rendszerint a kiadások mérsékléséről és nem többletkiadásokról szoktak szólni, tehát azt várhatják tőlem, hogy én majd ennek nagyon örülni fogok. De ugyanakkor meg kell hallanom azt a teljesen jogos észrevételt - hangsúlyozom, a Ház mindkét oldaláról -, hogy mi lesz, ha ez a pénz nem lesz elég. Akkor mit fog mondani a kormány? Azt fogja-e mondani, hogy októberben, novemberben, decemberben már nem lehet fölírni a gyógyszereket a rászorulóknak, vagy azt fogja mondani, hogy módosítani kell a költségvetést, vagy mit fog mondani?
Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, már ezen a gyógyszerügyön is látnunk kell azt, hogy bár a társadalombiztosítási költségvetést ugyanúgy költségvetésnek hívják, mint a kormány költségvetését és azon belül mondjuk a honvédelmi vagy az útépítési vagy az oktatási kiadásokra vonatkozó költségvetési számokat, de valójában a társadalombiztosítási költségvetés valami egészen más.
Nem tudom, emlékeznek-e még idősebb képviselőtársaink arra, hogy annak idején egy neves - hogy mondjam - grúz közgazdász azt mondta, hogy a mi terveink utasítások és nem találgatások, nem prognózisok. Sztálinnak hívták ezt a neves grúz közgazdászt. Ő azt jellemezte, hogy hogyan is nézett ki a szovjet típusú gazdaságban a terv, mit jelentett a terv. A terv a mi időszakunkra már visszavonult a gazdaság számos területéről, de az állami költekezésre ma is igaz, hogy az a szám, amit a költségvetésben találunk - hogy ennyit lehet költeni mondjuk egy Nemzeti Színház építésére, ha az véletlenül benne van a költségvetésben, vagy ennyit lehet költeni a millenniumi építkezésre, ha az a mostani kormánynak jobban tetszik -, az egy valódi szám, az azt mondja meg, hogy ennyit lehet költeni és nem többet. No, de a társadalombiztosítási költségvetés nem ezt jelenti! A társadalombiztosítási költségvetés, ha valóban társadalombiztosítási költségvetés, akkor nem mondhatja azt, hogy nyugdíjra ennyit és ennyit, egészségügyi ellátásra ennyit és ennyit lehet költeni és nem többet, vagy gyógyszerre ennyit lehet költeni és nem többet. Mert a gyógyszerkiadás vagy az egészségügyi gyógyító-megelőző kiadás egy szerződésen múlik, amit a biztosítottak kötöttek a biztosítóval. És ha valaki jogosult a biztosítási szerződés alapján arra az egészségügyi ellátásra, jogosult arra a gyógyszerfelírásra, akkor nem lehet tőle ezt olyan alapon megtagadni, hogy bocsánat, a költségvetési pénz már elfogyott.
Tehát szemben az állami, központi költségvetéssel, amely valóban túl nem léphető keretszám, a társadalombiztosítási költségvetés egy prognózis. Nem lehet más! Azért, mert a biztosítási viszonyon alapuló kiadásokat jelzi előre. Tehát azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy ilyen módon - ahogy mondani szokták: - bezárni a gyógyszerkasszát, az a biztosítási elv tagadása. A kormány tehet különféle intézkedéseket arra - és helyes is, ha tesz, pontosabban helyes lenne, ha tenne, de egyelőre még nem tudjuk, hogy tesz-e -, hogy különböző eszközökkel, anélkül, hogy ezzel sértené az ellátási érdekeket, fékezze a gyógyszerkiadások emelkedését, mert tudjuk, a gyógyszerkiadások dinamikusan emelkednek, nemcsak nálunk, hanem szerte a világon. Lehet ilyen intézkedéseket tenni. Lehet olyan intézkedéseket tenni, amelyek fékezik - ha ez az ellátási érdekeket nem sérti - a gyógyító-megelőző kiadások növekedését. Helyes ilyen intézkedéseket tenni, ha ezek ésszerű intézkedések; de keretszámmal lezárni azt, hogy ezek mennyire növekednek, megítélésem szerint nem helyes, pontosabban ellentétes magával a biztosítási elvvel, amin a társadalombiztosítás, így az egészségbiztosítás is alapul.
Tulajdonképpen ugyanúgy, ahogy a gyógyszerkiadások ezen lezárása ellentétes a biztosítási elvvel, még inkább ellentétes az, ami a nyugdíj-biztosítási költségvetésben történik. Természetes - mert csoda lenne, ha nem arról beszélnénk a nyugdíj-biztosítási költségvetés kapcsán, amiről valamennyien beszélünk az elmúlt három hónapban, amióta egyáltalán kiderült az, hogy a Fidesz vezette jobboldali kormány a ma is hatályos törvény szerint járó 20 százalék helyett csak 14 százalékkal kívánja emelni a nyugdíjakat.
(17.40)
Én azt gondolom, hogy ezzel a legnagyobb baj - sok baj van vele -, de a legnagyobb baj, hogy a biztosítási elvet kérdőjelezi meg.
De mielőtt ide eljutnék, néhány olyan észrevételről szólnék, amelyek nagy hangsúlyt kaptak a csütörtöki vitában. Az egyik észrevétel vagy az egyik érv az volt, amit Surján László képviselőtársunk adott elő nagy hangsúllyal, valósággal ünnepelve ezt a társadalombiztosítási költségvetést. Ő arra hivatkozott, hogy mennyire hamis az az érvelés, amit az ellenzéki pártok, szocialisták és szabaddemokraták ennek kapcsán előadnak, mert hogy amikor először készültek el a '99. évi nyugdíjemelésre vonatkozó számok, akkor még a szocialista-szabaddemokrata kormány is csak 14 százalékos nyugdíjemelésben gondolkodott. Azt hiszem, ezt a számot, a 14 százalékot mondta Surján László csütörtök délelőtt. Csak egyről feledkezik meg, amikor erre hivatkozik. Nevezetesen arról, hogy akkor ez a 14 százalék volt összhangban a hatályos nyugdíjtörvénnyel, mert akkor 14 százalékos nettó keresetemelkedéssel számoltak a '99. évi gazdasági előrejelzések.
Hadd tegyem hozzá: az a szabály, hogy a nettó keresetemelkedéssel függ össze a nyugdíj, ez - szemben azzal, amit Harrach miniszter úr még háromnegyed órával ezelőtt is elmondott, és amit az utóbbi három hónapban mindig hallani a jobboldali pártok részéről, a kormánypártok részéről, nevezetesen, hogy ez az előző, a szocialista-szabaddemokrata kormánynak egy '97-ben tett felelőtlen ígérete volt - nem felelőtlen ígéret volt, tisztelt Országgyűlés! Az egy, a kilencvenes évek eleje óta érvényes, valamennyi parlamenti párt által elfogadott elv volt, hogy a nyugdíjemelés a nettó keresetemelkedéshez igazodjék. Ezt az elvet sem a Fidesz, sem a Kisgazdapárt, sem a Magyar Demokrata Fórum soha nem kérdőjelezte meg, amíg idén nyáron kormányra nem kerültek. Végig az volt az álláspontja a Fidesznek, a Magyar Demokrata Fórumnak és a Független Kisgazdapártnak, hogy ragaszkodni kell ehhez az elvhez. Egészen addig, amíg kormányra nem kerültek és be nem kellett volna tartaniuk ezt az elvet.
Az történt, hogy tavaly 14 százalékot mondtak az akkori kormánypártok az előrejelzésükben, de ahhoz képest az akkor feltételezettnél gyorsabb lett a gazdasági növekedés. '97-ben is és '98-ban is gyorsabb a gazdasági növekedés, gyorsabb a bérek növekedése, jobban növekednek a befizetések a költségvetésbe, a nyugdíjalapba, mindenhova. Tehát több forrás áll rendelkezésre nyugdíjkifizetésekre, és a másik oldalon a gyorsabb bérnövekedés miatt a törvényes kötelezettség is magasabb nyugdíjemelést jelent. Hangsúlyozom, nem a tavalyi nyugdíjtörvény szerint. Amíg a tavalyi nyugdíjtörvény meg nem született, amíg ez az átkos szocialista-szabaddemokrata koalíció élve a maga többségével meg nem hozta ezt a nyugdíjreformot, addig is ez a szabály volt! Addig is az volt érvényes, hogy annyival kell növelni a nyugdíjakat, amennyivel a keresetek nőnek.
Egyetlenegy változás volt ebben, de ezt sem kifogásolta senki a Ház jobb oldalán. Ugyanis '91 óta érvényes elv az volt, hogy az azonos évi keresetemelkedéshez kell kötni a nyugdíjemelést. Ez volt a korábbi szabály. De miután rájöttünk arra valamennyien - nemcsak ez az oldal! -, hogy ez egy állandó bizonytalanságot kelt és utólagos korrekciókat tesz szükségessé, ezért az azonos éviről áttértünk az előző évire, ez volt a változás. De ez ellen nem tiltakozott senki azon az oldalon! Ez után az áttérés után is megmaradt ez az elv, és ezt az elvet a '97-es nyugdíjtörvény ráadásul még mérsékelte is. Azt mondta ugyanis, hogy tudjuk, hogy ez az elv hosszú távon nem lesz tartható a társadalom korösszetételének alakulása miatt, ezért fokozatosan át kell térnünk az úgynevezett svájci indexálásra, hogy fele infláció, fele előző évi béremelés. Azt mondtuk, hogy ezt fokozatosan csináljuk: '99-ben még nem, 2000-ben részben és 2001-ben teljesen. Ezt az elvet rúgja fel az, amit ebben a tb-költségvetésben a kormánykoalíciós többség csinál azzal, hogy 11 százalékra mérsékli az általános nyugdíjemelést.
De hadd tegyek hozzá még valamit: azokon a bizonyos parlamenti vitanapokon a kormány megalakulása után, de még akkor is, amikor kiderült a kormánynak ez a szándéka, még nem 11 százalék volt az általános nyugdíjemelés, amit a miniszterelnök, Orbán Viktor mondott, hanem 13-14 százalék. Amikor kiderült, hogy ebből milyen felzúdulás van, csak akkor mentek oda, hogy jó, akkor legyen differenciált, legyen az alacsony nyugdíjjal rendelkezőké magasabb és ennek áraként a többieké még a 13-14 százaléknál is alacsonyabb, csak 11 százalékos, tehát csak a reálértéket tartó nyugdíjemelés - egy olyan időszakban, amikor már a gazdaság növekszik, a nyugdíjalap befizetései növekednek, tehát minden feltétele meglenne a magasabb nyugdíjemelésnek, vagyis annak, hogy abból a 40 százaléknyi reálértékvesztésből, amit 1989 és 1996 között a nyugdíjasok elszenvedtek, valamit visszakapjanak. Tehát azt gondolom, hogy ez az ellenvetés, amit Surján Lászlótól csütörtökön hallottunk, nem állja meg a helyét, a nyugdíjemelés mérséklése ilyen oldalról nem indokolt.
A másik ellenvetés, amivel Hegedűs Mihály kisgazda képviselőtársunk kezdte a maga érvelését, arra vonatkozott, hogy olyan váratlan terhei vannak a gazdaságnak, amelyek nem teszik lehetővé ezt a nyugdíjemelést. Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy először is váratlan terhek nincsenek. Itt tele van a politika ezekkel a váratlan terhekkel, itt 600 milliárdos Fehérkönyvet lebegtetnek az orrunk előtt vagy a fejünk felett, kinek hogy tetszik. De amiket felsorolnak mint váratlan, korábban ismeretlen terheket, ezek között nincs olyan szerintem, ami váratlan vagy ismeretlen lenne. Azok a kötelezettségvállalások, amelyeket az előző kormány tett, ismertek. A privatizációs szerződésekbe bárki betekinthetett, ezt Suchman Tamás képviselőtársunk többször elmondta még kormányoldalról és most ellenzékben is.
Az egyik ilyen nagyágyú a Magyar Nemzeti Bank bécsi leánybankja, a Kredit und Wechsel Bank, ennek a terhe 1990 és '94 között keletkezett. Azt, hogy ott valami nagy baj van, évek óta tudja mindenki, aki ért hozzá - és én biztos vagyok benne, hogy a Fideszben is vannak, akik értenek hozzá, már csak azért is, mert az államtitkár úr annak idején ott ült a bankkonszolidációval foglalkozó vizsgálóbizottságban is, áttekintése nyilvánvalóan volt erről a kérdésről neki is, meg a Fidesz más szakértőinek is, akik a kormány részéről jelenleg különféle banki pozícióban ülnek.
Ami a Postabankot illeti, erről ma már volt szó napirend előtt, és lesz is még sokszor. Azt persze, hogy a Postabanknak ma éppen mennyi a hiánya, és mennyi volt tegnap és mennyi lesz holnap, soha nem lehet előre tudni, mert ezek csillagászati ütemben növekvő számok. De egy dolgot ne mondjon senki: hogy amikor a választási kampány folyt, és amikor a kormányt megalakították, akkor nem tudták, hogy a Postabanknál nagy baj van. Ezt mindenki tudta, mert hiszen lassan - mennyi? - több mint másfél éve, hogy a Postabanknál kitört a katasztrófa, azóta mindenki tudta, hogy itt nagy baj van, azóta mindenki tudta, hogy az államnak ebbe be kell majd szállnia. Minden újságolvasó tudta. Tehát az a kormány, az a párt, amelyik kormányzásra készült, tudta, hogy itt valami lesz, hogy itt valamilyen teher van. Ebből még semmi sem következik arra nézve, hogy itt mi az, ami rendben volt, és mi az, ami nem volt rendben. Ebből semmi sem következik arra nézve, hogy erre bárkinek rá kellene bólintania.
(17.50)
Erről nincs szó. Én csak azt állítom, hogy itt mindenesetre semmi váratlan a kormányt nem érhette ahhoz képest, amikor 7 százalékos növekedést ígért, és mindenkinek minden jót megígért a maga újsághirdetéseiben.
Azt szeretném tehát hangsúlyozni, tisztelt Országgyűlés, hogy váratlan terhekkel, amelyek indokolnák azt, hogy ne lehetne több nyugdíjemelést adni, ez a kormány, a Fidesz vezette kormány nem találkozott szembe, amikor kormányra került. De még ha szembe találkozott is volna, tisztelt Országgyűlés, amikor én egy órával ezelőtt Harrach Péter miniszter urat hallottam arról, hogy itt a mostani ellenzék miket meg nem enged magának, és eljutott a határra, még arra gondoltam, hogy néhány idézettel fogok neki kedveskedni a korábbi ellenzék bizonyos kijelentéseiből, de miután beszéde elmondása után távozott körünkből, ezek után most elteszem ezt egy olyan alkalomra, amikor ő is jelen lesz, hiszen az államtitkár úr, aki most a kormányt első helyen képviseli, pontosan tudja, hogy miket mondott az előző ellenzék, mert része volt annak, és végigülte a parlamentben ezeket az ellenzéki beszédeket.
Én tehát ezekkel az idézetekkel most nem fogom önöket fárasztani, noha előkészítettem őket, hanem csak annyit mondok, hogy amikor a magyar gazdaság a legsúlyosabb válságban volt, amikor a jobboldal éppen távozott a hatalomból, 1994 nyarán, és amikor a kormányzását elkezdő szocialista-szabaddemokrata koalíciónak egy hasonló dilemmával kellett szembenéznie, hogy vajon abban a súlyos válsághelyzetben, amikor éppen nem egy kiegyensúlyozott növekedéssel nézett szembe a magyar gazdaság, amikor úgy nőtt 5 százalékkal a gazdaság, hogy közben az egyensúly is javult, hanem egy fenyegető pénzügyi válsággal nézett szembe a gazdaság, hogy abban a helyzetben meg kell-e adni azt a nyugdíjemelést, ami a hatályos törvény szerint jár. És akkor a Horn-Kuncze-kormánynak is azzal a kérdéssel kellett szembenéznie, amivel most önöknek.
Sajnálom, hogy Selmeczi Gabriella államtitkár éppen távozik, holott arra szerettem volna emlékeztetni, hogy ő mit mondott abban a '94 nyári vitájában (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.), meg Torgyán József jelenlegi miniszter úr mit mondott, meg a Magyar Demokrata Fórumot képviselő Kis Gyula mit mondott. Valamennyien azt mondták, hogy ami a törvény szerint jár, azt meg kell adni. (Közbeszólások a Fidesz padsoraiból.) Tudom, tudom, tudom, elnézést kérek, közben megjött az államtitkár asszony. (Selmeczi Gabriella az ülésterem bejáratához közeli kormánypárti széket foglalja el.) Tehát mindenkinek az volt az egyértelmű álláspontja a Ház jobboldalán, hogy ami a hatályos törvény szerint jár, azt meg kell adni. Hogy nem lehet törvényt módosítani, hogy föl sem merülhet az ilyesmi, mert a nyugdíjasoknak az jár, és ez akkor volt, amikor válsághelyzet volt.
Azt szeretném megkérdezni a tisztelt jobboldali kormánypárti képviselőtársaimtól, hogy az az elv, ami a magyar gazdaság súlyos válsághelyzetében '94 nyarán érvényes volt, hogy a törvény szerint járó nyugdíjemelést meg kell adni, az miért nem érvényes akkor, amikor a magyar gazdaság dinamikusan növekedik - ahogy a miniszterelnök úr és a pénzügyminiszter úr szokta mondani: a világ egyik leggyorsabban fejlődő országa vagyunk -, amikor más költségvetési kiadások terén föl sem merül az, hogy csak szinten kellene őket tartani, csak reálértéken kellene őket tartani, nem merül ez fel sem a miniszterelnökség, sem a titkosszolgálatok, sem az egyházak támogatása, sem az agrártámogatások terén. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy amikor a szocialista-szabaddemokrata kormány azt latolgatta, hogy lehet-e nyugdíjat emelni, akkor bizony mindezeken a területeken a kiadások visszafogása mellett volt, és végül mégsem merte megváltoztatni a nyugdíjemelés szabályait, többek között azért sem, mert tudta, hogy mire számíthat az ellenzékétől, meg tudta, hogy mire számíthat a saját támogatóitól.
Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy semmi sem indokolja - vagyis pontatlan a fogalmazás: semmi sem teszi méltányolhatóvá - azt a kormányzati döntést, hogy a hatályos törvény szerint járó nyugdíjemelést önök nem adják meg. Azt, amit Frajna képviselő úr javasolt vagy mondott csütörtökön, hogy nem a mai törvény számít, hanem majd az, ami január 1-jén érvényben lesz, és amit Harrach miniszter úr az imént előterjesztett, majd addigra el lesz fogadva, és akkor majd az lesz az igaz, ezt a logikát az előző kormány egy sokkal súlyosabb helyzetben nem vállalta, hanem azt mondta, hogy a '91-92 óta érvényes elvet még egy nagyon nehéz helyzetben is tudomásul veszi. Most önök ezt úgy ítélik meg, hogy megengedhetik maguknak.
Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy ezzel a döntésükkel, ami ennek a tb-költségvetésnek a lényege, nemcsak az a baj, hogy társadalmilag méltánytalan. Van egy ennél messzebbre vezető baj is, amire nyilván majd a nyugdíjtörvény tárgyalása során fogunk visszatérni, az tudniillik, hogy ez is - ugyanúgy, mint a gyógyszertámogatással kapcsolatos döntés - magát a biztosítási elvet teszi kérdéssé. Mert hiszen a biztosítási elv azt jelenti: attól függ, hogy mennyi nyugdíjat kapok, hogy mennyit fizettem. Az önök döntése azt jelenti: annak, hogy mennyit kapok, semmi köze nincs ahhoz, hogy mennyit fizettem, az attól függ, hogy a pillanatnyi kormány a különféle államháztartási kiadások között mit tart fontosabbnak és mit tart kevésbé fontosnak. És sokszor elmondták, hogy azért nem adunk többet, mert sokféle igényt kell versenyeztetnünk, és a nyugdíjasokat most éppen hátrébb soroljuk más célokhoz képest, például a fiatal családosokhoz képest meg másokhoz képest.
Ez az indokolás, amit a vitában is többen elmondtak, hogy most nem lehet többet, ez magyarul azt jelenti: annak, hogy mennyi a nyugdíjemelés, nincs szabálya, hanem a mindenkori kormány kénye-kedvétől függ. Vagyis: nem létezik a biztosítási elv, és ez a legsúlyosabb baja ennek a döntésüknek, hogy ettől eltértek.
Ezt azért kell előhoznom ebben a vitában is, mert Hegedűs képviselő úr, a Kisgazdapárt vezérszónoka magát az alapkérdést, a nyugdíjrendszert és a nyugdíjreform kérdését is ebben a vitában csütörtökön elővette, és ezért kénytelen vagyok erre is visszatérni. Azt mondta ugyanis Hegedűs képviselő úr, hogy kezdeményezi a Kisgazdapárt a tavaly elfogadott nyugdíjreform felülvizsgálatát. Azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Különösen azért nem lehet szó nélkül hagyni, tisztelt Országgyűlés, mert ezt már el is kezdték! Ezzel a két héttel ezelőtti döntésükkel, amikor módosították a nyugdíjrendszer alapvető szabályait, már hozzá is fogtak a nyugdíjreform felülvizsgálatához. Az újságokban arról lehet olvasni, hogy további módosításokra készülnek, egyrészt meg akarják szüntetni az állami garanciát, másrészt megkérdőjelezik azt, hogy a pályakezdők kötelezően be kell hogy lépjenek a magánnyugdíjrendszerekbe. Ez azt jelenti, tisztelt Országgyűlés, hogy a tavaly elfogadott nyugdíjrendszert máris egy ponton már megtámadták és további két ponton készülnek megtámadni.
Ez egy általános kérdést vet fel. Kétségtelen tény, senki sem vitatja, hogy a nyugdíjtörvény feles törvény, ahogy a miniszterelnök úr szereti mondani: csak azt vállalják a korábbi kormányoktól, amivel egyetértenek, amivel nem, azt máris módosítani lehet. Én azt gondolom, tisztelt Országgyűlés - és ezt már elmondtam napirend előtt is -, hogy ez az álláspont egyszerűen tarthatatlan. (Közbeszólások a Fidesz padsoraiból.) Tarthatatlan mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy a tavaly elfogadott törvények alapján több mint egymillió ember belépett a magánnyugdíjpénztárakba, meghatározott feltételek, szabályok mellett. Ezek után a kormánytöbbség módosítja ezeket a szabályokat az érintettek kárára; szeretném hangsúlyozni: nem azért, mert az országban közben alapjában véve megváltoztak volna a feltételek, mint annak idején, amikor az OTP-lakáskamatokat felemelték, és az Alkotmánybíróság - ez az Antall-kormány idején történt - ennek helyt adott, akkor ugyanis radikálisan megváltozott Magyarországon az inflációs ráta és az általános kamatláb. De semmi ilyen változás tavaly óta nem történt, azt mondhatnám, semmilyen alkotmányos indoka nincs annak, hogy önök két héttel ezelőtt a nyugdíjrendszernek ezeket az alapvető szabályait egyoldalúan megváltoztatták.
De szabad a dolgot szélesebben is értelmezni. Tisztelt Országgyűlés! Ezzel a logikával, amivel önök most hozzányúltak a nyugdíjreformhoz és még készülnek hozzányúlni, és hasonlóképpen az igazságügyi reformhoz, ezzel a logikával a szocialista-szabaddemokrata kormány 1994-ben például megtehette volna azt, hogy az egész kárpótlási törvényt hatályon kívül helyezi. Hiszen elmondtuk: ugyanúgy, ahogy önök nem helyeselték a nyugdíjreformot tavaly, ugyanúgy az SZDSZ, az MSZP, sőt, a Fidesz is azt mondta a kárpótlási törvényekről annak idején, hogy végrehajthatatlanok, igazságtalanok, károkat fognak okozni az országnak, és tönkreteszik a magyar mezőgazdaságot.
(18.00)
Mindaz, amit az MSZP, az SZDSZ meg a Fidesz a kárpótlási törvényekkel szemben azok meghozatalakor elmondott, mind-mind bevált, beigazolódott. Valóban, túlzott terhet jelentett az államháztartásnak, valóban ártott a magyar mezőgazdaságban kialakuló agrárstruktúra, valóban igazságtalanságot teremtett, és nem a kisparasztoknak, hanem az egykori parasztok városi leszármazottainak zsebébe került a pénz meg a kárpótlási jegy. Mégis azt mondta a szocialista-szabaddemokrata kormány, hogy a kárpótlási törvényt végre kell hajtani, mert a jogbiztonság fontosabb elv, mint az, hogy mi ezzel a törvénnyel egyetértettünk vagy nem.
Ugyanez vonatkozik az egyháziingatlan-törvényre, amely szintén 1991-ben született. A szabaddemokraták, a szocialisták és az akkori fiataldemokraták azt mondták, hogy az egy rossz törvény, elmondták, hogy miért - mert az önkormányzatokat teszi tönkre, igazságtalan -, és ennek ellenére végrehajtották, mert a jogbiztonság elvét fontosabbnak tartották, mint azt, hogy ezzel a törvénnyel nem értenek egyet.
Viszont a Fidesz vezette jobboldali kormánynak megalakulása után első dolga, hogy évtizedekre szóló, alapvető reformokat próbáljon meg visszafordítani, legyen szó az igazságszolgáltatás reformjáról vagy a nyugdíjrendszer reformjáról. Ez, tisztelt Országgyűlés, tönkreteszi Magyarországon a jogbiztonságot, tönkreteszi Magyarországon az egész reformpolitikát!
De ezen túlmenően is még egy utolsó szempontot szeretnék magával a nyugdíjreformmal, Hegedűs képviselő úr csütörtöki felszólalásával kapcsolatban elmondani. Mi is a bajuk a nyugdíjreformmal, tisztelt Országgyűlés? Selmeczi Gabriella annak idején elmondta a vezérszónoklatában, hogy senkinek nem jó, csak bizonyos üzleti köröknek. Ha akarják, ezt mondhatják, de ezek az üzleti körök több mint egymillióan vannak, akik átléptek ezekbe a nyugdíjpénztárakba. A bajuk az, hogy egymillióan vannak, és az átlépők száma nagyobb, mint a tervezett, nagyobb, mint amivel számoltunk, és ezáltal valóban nagyobb a kiesés a költségvetésben.
De végiggondolták-e, tisztelt Országgyűlés, hogy mit is jelent ez a nyugdíjreform, amit önök most megkérdőjeleznek? Ez a nyugdíjreform alapjában véve szerintem két dolgot jelent. Az egyik dolog azt jelenti, hogy a nyugdíjakkal, a nyugdíjakból befolyó pénzekkel való gazdálkodást, azok befektetését kettéválasztjuk: van egyrészt az állam, a központi nyugdíjpénztár, másrészt vannak a magánnyugdíjpénztárak. A döntés, a kockázat és a felelősség megoszlik: a polgár nemcsak a központi államtól függ abban, hogy mi történik az általa befizetett pénzzel, hanem legalább 25 százalék erejéig a magánnyugdíjpénztáraktól, és a magánvállalkozások felelősek azért, hogy hova teszik azt a pénzt - ráadásul olyan magánvállalkozások, amelyek az övéi, mert a nyugdíjpénztárak tagjai nem üzletfelei, hanem tagjai ezeknek a nyugdíjpénztáraknak.
Ez az egyik dolog, és azt gondolom, ha ezt egy magát polgárinak nevező kormány komolyan venné, akkor lelkesen üdvözölnie kellene ezt, különösen egy olyan, magát polgárinak nevező kormánynak, amely ráadásul az egészségbiztosítóban is plurális rendszert ígér. Hogy mi lesz belőle, azt nem tudjuk, de legalábbis ezt ígéri - ez az egyik dolog.
Van talán egy még fontosabb dolog, tisztelt Országgyűlés. A vegyes nyugdíjrendszer, a hárompilléres nyugdíjrendszer azon üzenete, hogy a "te járulékodtól függ az, hogy 20 év múlva, 30 év múlva mennyi nyugdíjat fogsz kapni", ez a tőkefedezeti rendszer lényege. Hogy valaha is elérjük azt, tisztelt Országgyűlés, hogy tudatosodjon az emberekben az, hogy érdemes járulékot fizetni, csak akkor következhet be, ha a tőkefedezeti elvet a nyugdíjrendszerben valóban érvényesíteni tudjuk. Aki valóban a feketegazdaság ellen akar fellépni, aki valóban azt akarja, hogy a járulékfizetési kedv növekedjék, annak üdvözölnie kellene a tőkefedezeti elvet; és hogy ez az elv érvényesül legalább a 25 százalék erejéig, azt jelenti, hogy hosszabb távon az egész járulékfizetés is növekedhet. Akik ezt az elvet vonják kétségbe - a nyugdíjreform támadói ezt az elvet vonják kétségbe -, azok bizony a járulékfizetési kedv növelésének, a feketegazdaság visszaszorításának az ellenfelei, különösen azzal, hogy egy évvel egy rendszer beindulása után máris megkérdőjelezik ennek a rendszernek az alapvető elemeit. Ez, tisztelt Országgyűlés, egy valódi merénylet a hosszú távú gondolkodás, a jogbiztonság, a tőkefedezeti elv és egyáltalán a magyar gazdaság jövője ellen!
Ezért tartottam fontosnak, hogy ezt a kérdést egy kicsit hosszabban, a maga összefüggéseiben tárgyaljam újra, hogy érzékeljék azt, miről is van szó, amikor a tb-költségvetésben, a nyugdíjtörvényben mindent megkérdőjeleznek, ami reformpolitikában ebben az országban az elmúlt években történt.
Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)
