DR. GIDAI ERZSÉBET
DR. GIDAI ERZSÉBET
DR. GIDAI ERZSÉBET (MIÉP): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány mondatban szeretnék szólni a kiegészítő magán-betegbiztosítás kérdéséről, hiszen a múlt héten zajlott vitában már beszéltünk a privatizáció veszélyeiről, beszéltünk a fekvőbeteg-ellátás rendkívül siralmas helyzetéről és arról, hogy valójában a gyógyító-megelőző ellátásra fordított összeg, ez a 350 milliárd forint nominális értéken, reálértéken valójában ez egy stagnálás, sőt, ha a tényleges árindexváltozást vagy a majdani árindexváltozást nézem, akkor majdnem hogy a csökkenést jelenti, ami természetesen a fekvőbeteg-ellátás katasztrofálisan rossz helyzetén nem fog változtatni, vagy legalábbis még a szinten tartást sem fogja ez a forrás biztosítani.
Egyetértek az előttem szóló képviselőtársammal, amikor azt emelte ki - ami nagyon lényeges -, hogy ebben a forrásban az egészségnevelésre, a megelőző ellátásra szinte semmi forrás nem található, úgyhogy valóban, ez a fajta költségvetési hozzájárulás vagy pontosabban az, ami itt szerepel az 1999. évi társadalombiztosítási, egészségbiztosítási költségvetésben, felülvizsgálatra szorul. Hiszen ha a megelőzésre nem fordítunk összegeket vagy nagyobb összeget az eddigi körülbelül 1 százalékhoz képest, akkor hosszú távon termeljük újra a rendkívül megbetegedett, rossz egészségi állapotú lakosság és különösen a fiatalokra, a gyermekekre vonatkozó rossz egészségállapotú státuszt.
Felmerült az a kérdés, hogy a forrásokat meg lehet teremteni kiegészítő magán-betegbiztosítással, és az utóbbi időkben ez elég komoly vita tárgyát is képezte. Az is kétségtelen, hogy a nagy biztosítók már arra várnak - itt kiemelném a százszázalékos külföldi tulajdonban lévő biztosítókat, mint a Generali, a Providencia, ÁB-Aegon, és talán még a Hungáriát és a Garanciát is ide sorolom -, hogy benyomulhassanak a kiegészítő magán-betegbiztosításba az egészségügyi ellátás területére, nagy kórházakkal szerződést köthessenek; már erre vonatkozóan különböző háttértárgyalások meg is indultak. Azonban látni kell, ha ennek a rendszerét nem oldjuk úgy meg, hogy fizetőképes legyen a kiegészítő magán-betegbiztosításra a lakosság, akkor nem működik ez a rendszer. Márpedig jelenleg olyan magasak a kiegészítő magán-betegbiztosítás tarifái, hogy azt a bizonyos 6-20 ezer forint/hó/fő közötti összeget egy átlag jövedelemmel rendelkező család vagy az alatti háztartás képtelen fizetni, hiszen közismert, hogy a magyar népesség mintegy 70 százaléka él a létminimum szinten és az alatt.
Tehát felmerül egy olyan kérdés, hogy ezt a magán-betegbiztosítást valamilyen kollektív formában - ahogy mondjuk Ausztriában is vagy más nyugat-európai országban működik - a munkáltató és a munkavállaló együtt vállalja. Az is igaz, ha erre vonatkozóan vizsgálatot végeztek volna - mi csináltunk egy ilyen felmérést két vagy három évvel ezelőtt: akkor kiderült, hogy a munkáltatók 90 százaléka nem vállal ilyen fajta teherviselést, tehát nem vállalja fel, hogy a kollektív magán-betegbiztosításban közreműködjön, vagyis nem vállalja fel azt, hogy egészséges és hosszú távon is alkalmazásban maradó munkaerővel rendelkezzék; nem vállalják fel a multinacionális cégek, a magyar cégek, nem vállalják fel még a köztisztviselői állományt foglalkoztató cégek, minisztériumok vagy más szervezetek sem. Tehát ilyen szempontból ez szinte megoldhatatlan.
Márpedig a biztosítók nem a nagyon magas jövedelműeket szeretnék magán-betegbiztosításra lekötni - tehát nem a jövedelemtizedek felső két tizedét, egymillió forint vagy több százezer forint feletti jövedelemmel rendelkezőket, mert ezeknek jelentős része nem is itthon, hanem külföldön gyógyíttatja magát nagyon speciális magánklinikákon -, hanem mindenekelőtt a középjövedelműek rétegére számít, márpedig ez a réteg, amely a jövedelemeloszlás középső tizedeit alkotja, nem rendelkezik olyan pótlólagos tartalékkal, hogy ezt a terhet fel tudja vállalni. Tehát ha finanszírozási oldalról arra számítunk, hogy a kötelező befizetések mellett majd kiegészítő betegbiztosítással is próbáljuk a finanszírozás forrásait biztosítani, akkor ez az elkövetkező két-három évben nem valósítható meg; csak ha a munkáltató erre megfelelő adókedvezményt vagy egyéb kedvezményt kap, akkor esetleg rávehető, hogy egy ilyen kiegészítő magánbiztosításban is részt vegyen.
Ezért ezt nagyon jelentős kérdésnek tartjuk, hogy amikor majd elkészül a módosítás, vagy módosító javaslatokat készítünk, akkor a kiegészítő magán-betegbiztosításnak ezeket az ellentmondásait vagy diszfunkcióit is mindenféleképpen figyelembe vegyük, és ennek alapján készüljön egy költség-haszon elemzés.
Ki szeretnék emelni még egy dolgot: sokat beszélünk arról, hogy valójában az egészségügy egy katasztrófaágazat, és kétségtelen - ahogy már korábban mondtam -, hogy katasztrófaelhárítást kellene végrehajtani. Ahogy végignézzük a magyar népesség egészségi állapotát, amelynek egyes mutatói a világon is a legrosszabbak, mint a születéstől várható átlagos élettartam vagy a fiatal korosztály, a 16 éven aluliak megbetegedése, ilyen szempontból egy rendkívül beteges lakossággal állunk szemben. Mégis, amikor arról az oldalról nézzük, hogy finanszírozás mindenekelőtt - és rendkívül rosszul fizetettek az egészségügyben dolgozók, nemcsak az orvosok, hanem a kisegítő személyzet is, vagy katasztrofálisan alacsony a bérük a nővéreknek, és nincsenek is kilátásaik, ezért olyan óriási a fluktuáció és az eláramlás az egészségügy területéről -, látni kell azt is, hogy bizony az egészségügynek ez a helyzete óhatatlan pazarlást is magával hoz.
Elkészítettük több kórház átvilágítását - mintegy 20 kórház pénzügyi helyzetének feltérképezésében, elemzésében vettem én is részt személyesen -, és ez a rossz finanszírozási rendszer arra is ösztönözött, hogy bizonyos költségvetési tételeknél nem a legjobb finanszírozási feltételeknek tettek eleget. Ennek természetesen oka a rossz pontozási rendszer, a nem rendszeresen felülvizsgált, ha a homogén betegségcsoportok finanszírozását kiemelem, ennek a nem megfelelő korrekciója, tehát számtalan, a finanszírozásból eredő ellentmondás alapján eredményezte ez a rendszer, hogy bizonyos pazarlások jelentek meg, igen rossz például a gyógyszerkiadások aránya, ezen természetesen lehet változtatni. Azt is el kell mondani, hogy egyes intézményeknél a közismert feudális rendszer megléte a vezetés oldaláról igen-igen sok konfliktust is jelent. Ezt az mutatja, hogy előfordulnak olyan vezetői döntések, amelyek önkényesek, például felszámolnak osztályokat, megszüntetnek munkahelyet anélkül, hogy az ott dolgozókkal, az érintettekkel ezt előzetesen megtárgyalták volna, vagy hogy egyáltalán a környezetük vagy a hozzájuk tartozó páciensek egészségi állapota indokolttá tették volna.
Ezért nagyon lényeges, hogy amikor az egészségügyi biztosítási rendszert és a finanszírozást áttekintjük, bizony, ilyen kérdésekre is figyelemmel kell lenni, mert így valójában egy sokkal jobb vezetői rendszert lehetne kialakítani, amely ezeket az egészségügyben ismert feudális jellemzőket is megkísérli legalábbis minimalizálni vagy esetleg ki is iktatni ebből a vezetői rendszerből.
Végezetül el szeretném mondani, hogy a múlt alkalommal volt egy vita a privatizációt illetően, ez továbbra is egy olyan kérdés a fekvőbeteg-ellátásban, amelyet nagyon komolyan kell venni, és mindaddig, amíg a fekvőbeteg-ellátás szerkezetét, a technológiai felszereltségét és a finanszírozási rendszerét nem változtatjuk meg úgy, hogy a páciensek és az ott dolgozók érdekében egy jobb hatékonyságú ellátás meg ne valósuljon, addig a részleges vagy funkcionális privatizáció mindenféle kezdeményezését le kell állítani; a fekvőbeteg-ellátás rendszerét nem szabad feláldozni a privatizáció nemegyszer törvényellenes folyamatában, mert nagyon súlyos következményekkel járhat.
Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP és a Fidesz soraiból.)
(19.00)
