DR. KISS GÁBOR
DR. KISS GÁBOR
DR. KISS GÁBOR (MSZP): Elnök Úr! Képviselőtársaim! Mindenekelőtt mindannyiukat megkövetem, hogy nem leszek tekintettel a kései időre. Úgy gondolom, nem én követek el ezzel méltánytalanságot, hanem az a helyzet méltánytalan, amelyben erre kényszerülök. (Taps az ellenzéki padsorokban. - Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Saját magatokat tapsoljátok!)
Semmi sem igazolhatja azt az embert, aki segédkezet nyújt egy olyan törvényhez, amelyet igazságtalannak tart. Azért hívok segítségül egy jogfilozófust, mert tartok tőle, pusztán azon az alapon, hogy bátorkodom egy benyújtott törvényjavaslatról eltérő módon vélekedni, mint ahogy azt kormányoldalon szeretnék, következtetéseket vonhatnak le az én karakterem morális oldalára nézvést. Én ezért hívtam segítségül ezt a jogfilozófust, ám ha kiderül, hogy ő egy liberális filozófus, akkor tartok attól is, hogy nem lesz eléggé a segítségemre. Miért érzem szükségét annak, hogy ezt tegyem? Azért, mert ma már több oldalról hangzott el figyelmeztetés, az elmúlt héten meg nem is egyszer, mondjuk, szelíd keresztényi formában arról, hogy az ellenzék magatartása némely törvényekkel kapcsolatban már eléri a morális tűréshatárt, és a furor pedagogicus is erőt vett némely kormánypolitikuson, és mintegy bizonyos büntetést vagy fenyítést is kilátásba helyezett arra az esetre, ha továbbra is ebben bűnben fogunk leledzeni.
Én tulajdonképpen a 62. § kapcsán a miniszteri indoklással, annak is különösképpen egy elemével szeretnék foglalkozni, ez pedig így hangzott - nem fogom szó szerint idézni -: az állami intézményrendszer ez idáig nem közölt egyértelmű értékítéletet a drogfogyasztással kapcsolatban, ezt bocsánatos bűnként fogták fel, és így szocializálódtak a fiatalok, akik drogfogyasztásra adták a fejüket. Engem általában szorongással tölt el az, ha egy politikai, kormányzati hatalom erkölcsi értékrendre hivatkozik, ugyanis attól lehet tartani, hogy minden elutasíttatik általa, ami egy hatalom számára nem kívánatos, nem az ő ízlésének felel meg, azaz egyáltalán attól lehet tartani, hogy nem ismeri el a többalapú értékrendet, azt, hogy más-más filozófiai alapelvek és értékrendek alapján konzisztens értékrendszert lehet felépíteni, és minden értékrendszer alapján lehet erkölcsösen és normálisan viselkedni.
Őszintén szólva, némi meghökkenéssel vettem tudomásul, hogy a kormánynak éppen a pénzügyminisztere hivatkozott értékrendre, azt mondta: kifejezett értékválasztás a költségvetésben az a tény, hogy azokat kívánja támogatni, akik adót fizetnek, tehát a tisztességes állampolgárokat. Ezt már szóvá is tették a pénzügyminiszternek, azonban éppen ezt az értékszempontot kerülték el, és én szeretnék visszautalni arra, hogy nincs nagyobb bűn, amit el lehet követni azok ellen, akik a társadalom szegényeihez tartoznak, és jelen esetben például önhibájukon kívül nem fizetnek adót, mint ha ezért a tényért őket még morálisan is felelőssé teszik. És ezért nem tudunk egyetérteni ezzel, ezért érezzük ezt visszautalásnak a Rerum novarumra, amely érdemes és érdemtelen szegénységről beszélt. De nemcsak a pénzügyminiszter tett ilyenfajta kijelentést, hanem az igazságügy-miniszter asszony is voltaképpen ezzel az indoklással ezt a fajta értékítéletet akarta megfogalmazni.
Ha a hatalom egyalapú értékrendszerben gondolkodik, akkor hajlamos arra, hogy neveljen, hogy megátalkodottságnak tulajdonítsa azt, ha valaki nem engedelmeskedik az ő morális elveinek, hogy repressziót és retorziót is alkalmazzon, ha úgy gondolja, hogy annak elérkezett az ideje. Azt mondja valaki, egy kormányzati politikus - nem szeretném a nevét is megjeleníteni -, a legtekintélyesebb kormányzati politikus: "A mentalitásváltoztatást, tudati értékteremtést megcélzó kormányzati politika számára nem a fiataloknak elmondott példabeszédeket tartom helyes módszernek. A kormány két módszert alkalmazhat: egyfelől lehetőséget teremt, másfelől pedig kényszert, és mind a két eszközt használni kell." Nagyon emelkedettnek látszik a lehetőségteremtés - és nem a prédikáció -, ugyanakkor azonban van egy tévedés, amit mindenki hajlamos elkövetni, aki ebben a gondolatkörben gondolkozik: hogy aki nem tud a lehetőséggel élni, az kimondottan csak önmaga felelős ezért a hibájáért vagy méltánytalanságért, és nem számol azzal, hogy a lehetőség megteremtésére nem képes embernek a sorsára - hogy is mondjam? - az is jellemző, hogy nem képes élni a lehetőséggel, mert ez éppen úgy szociológiai meghatározás alá esik, mint az a tény, hogy a lehetőségeit a maga számára nem tudja megteremteni. Ezért tehát - és miután itt sok más felszólalásban is hallottuk, hogy a szülőt el kell számoltatni, rá kell vezetni a helyes útra, és elhangzott az is, hogy ha már a szívükre és a nemzet iránti felelősségükre nem tudtak hagyatkozni, akkor..., tehát hogy az erkölcsi stigmatizálás előfordul - én úgy gondolom, hogy ez a bizonyos nevelés, a rendnek ez a sajátságos értelmezése túlságosan is gyakran hangzik el ahhoz, hogy szótlanul elmehessünk mellette.
(0.50)
A kormány néha úgy viselkedik, mintha a céljaival, eszközeivel egyet nem értők magát az államot fenyegetnék, és a bírálatokat úgy utasítja el, mintha felforgató törekvések lennének, amelyek akadályozzák a rend és a fegyelem államának a megteremtését.
Ezért feltennék néhány kérdést - természetesen teoretikusan - a miniszter asszonynak:
Biztos-e az, hogy az állami intézményrendszer értékítélete a legfőbb jó vagy az igazság? Megint kénytelen vagyok egy jogfilozófusra hivatkozni, aki azt mondta, hogy szörnyű korszakokban megparancsolták nekünk a besúgást és a kémkedést, de ezt nem a természet nevében tették, mert mindenki érezte volna, hogy ellentmondás van a kifejezések között. Természetesen százötven évvel korábban mondta ezt egy jogfilozófus. Nem jogos-e az embernek az aggodalma, aki már sok évet megélt, hogy aggodalmaskodjon akkor, ha a hatósági tanú intézményének az újra bevezetéséről vagy alkalmazásáról van szó, mert én emlékszem arra, hogy annak idején kulák korunkban ugyanazok a hatóságok találták meg a szérűkön az elhelyezett pisztolyt, akik oda tették.
A második: nem kiszolgáltatott-e a különböző értékrendszerű csoportok hatalomgyakorlásának az állami intézményrendszer? Merthogy a hatalomgyakorlásban részt vevő különböző csoportok egészen különböző értékszempontokat fogalmaznak meg, és fogalmaztak meg a mai napon is. Én például megkérdezném azt, ha valaki stallumhoz jut, akkor a "rokonait is a stallumokba beültetheti" című értékrendszer hogyan egyeztethető össze egy polgárinak nevezett értékrendszerrel. Ez elhangzott, az utalásom természetesen nem véletlen. Vagy ma azt hallottam, hogy az egészséges jövő legfontosabb feltétele az egészséges család, és nem volt módomban megkérni: tessék nekem definiálni, hogy mi az egészséges család! Ha az egyszeri tanítványomnak két autista gyereke születik, akkor ez a család ettől kezdve nem egészséges? Mi legyen vele a társadalmi elbánás? Milyen értékrendszer tekinthető érvényesnek, ha egy és ugyanazon csoport trendje mint a BUX-index nyargalászik fel és alá?
A jelenlegi kormánykoalíció egyik teoretikusától és politikusától néhány évvel ezelőtt azt a kijelentést olvastam, hogy "mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, a másik oldalon a gonoszok, hogy az egyik oldalon állnak a hazafiak, a másik oldalon meg a hazaárulók". Tessék megmondani, a polgár és nem polgár kettéosztásában nem ugyanennek a manifesztikus kettéosztásnak a jeleit félhetem vagy figyelhetem, ha kellő tapasztalatokkal rendelkezem már?! Én általában is hiányolom azt a kormányzati magatartásban, hogy alig tapasztalni az önreflexió személyes képességét. Nem vitatkoznak velünk, mert az előítéletek fekete éjszakájában minden kommunista vagy volt kommunista is fekete. Ez egy kényelmes, önfelmentő magatartás, mert így a saját magunk lelkiismeretével sem kell időnként szembenézni.
Én pedig szeretném elmondani, hogy az ember méltósága a gondolkodásban van, a gondolkodás méltósága pedig az emlékezésben van. Azt mondja egy Montaigne nevű filozófus, hogy "létem és az azonosságom alapja tisztán erkölcsi, a hithez való hűségben rejlik, amelyet önmagamnak fogadtam; valójában nem vagyok ugyanaz, aki tegnap, csak azért vagyok ugyanaz, mert ugyanazt vallom magamnak, mert sajátomként tartok számon bizonyos múltat, mert a jövőben ugyancsak sajátomként szándékozom elismerni ezt az elkötelezettségemet". E nélkül az önmagunkhoz való hűség nélkül, az emlékezés képessége nélkül, azt gondolom, hogy szó se eshet erkölcsi szubjektumról. Ebben a tekintetben az erény és a hűség nem egyszerűen a feledés ellentéte, hanem a szélkeleptől vagy érdektől vezérelt csapodárságé, a megtagadásé, a szó- és hitszegésé és az álhatatlanságé. Amit a hűtlenség viszont végül maga után von, az, hogy először eláruljuk azt, amire emlékezünk, és azután elfelejtjük azt, amit elárultunk.
A következő: mi van akkor, ha egy meghirdetett értékfelfogás inkoherens? - egy politikai hatalomgyakorlás esetében kérdezem ezt -, vagy nem éppen tiszta, ahogy Dávid Ibolya miniszter asszony mondta. Szeretném megkérdezni, tényleg polgári-e a polgári értékrend, amire annyiszor hivatkoznak, ha annak mindjárt az első eleme, a többalapú értékrendszer elfogadása és az ebből származó tolerancia nem feltétlen jellemzője. Polgári-e az az értékrend, amely elfeledkezik arról, hogy a polgári társadalom szülte meg először azt a gondolkodásrendszert, ami elismerte azt, hogy erkölcsös magatartást vallási alapon kívül is tanúsíthat az ember? Vajon polgári-e az az értékrend, amelyik a családot - egy mai felszólaló szerint - egy örökérvényű kategóriának, örök teremtési rendnek tekinti, és nem számol azzal, hogy a polgári korszak volt az az intézmény, amely a szív jogát alapul véve - lásd szentimentalizmus - a családot a megelőző kötöttségeivel szemben feloldotta, ezáltal a családot természetesen bizonytalanabbá is tette, és többféle családtípus lehetőségét teremtette meg?
Ha igaz az, amire a miniszter asszony hivatkozott, hogy a közvélemény által legitimáltnak kell lennie egy törvénynek, és találkoznia kell a társadalom érzületével, nem vizsgálandó-e - kérdezem tisztelettel - a megfelelésük, és nem vizsgálandó-e, hogy feltétlen-e bármelyiknek a prioritása a másikkal szemben. Nem új az elv, amit kérdezek: "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig most azt mondom néktek." Nem gondolom tehát, hogy a közvélemény álláspontját a törvényalkotásnak szolgaian követni kellene, azt nem árt, ha megelőzi - és természetesen vice versa.
Feltenném azt a kérdést is, hogy magának a miniszter asszonynak az álláspontja minden tekintetben koherens értékrendszer-e. Azt is megengedte magának, hogy azt mondja, nincs kis bűn vagy nagy bűn, amit egy igazságügy-miniszter részéről különös megállapításnak tekintek, mert ha eltekintek attól, hogy a bűn elsősorban egy, a vallás számára használatos kategória, és a jogban ez egész más értéktartalommal rendelkezik, akkor azt kell gondolnom, hogy itt is az értékrendnek van egy bizonyos fajta problémája. Milyen alapon titulálja az emberi magatartásformának ilyen vagy olyan megjelenési formáját bűnnek vagy nem bűnnek?
Megpróbáltam utánanézni, hogy miniszter asszony ítéletfelfogása milyen álláspontot képvisel, és azt találtam, hogy a generál prevenció álláspontjának felel meg, amely büntet, hogy további bűncselekményt akadályozzon meg, azaz elrettentéssel elriasszon - ez manapság már többször elhangzott. Ezenközben eltekint attól - amit az ezen az állásponton egyébként vallanak, ha tudja is -, hogy a büntető rendszabályok szigorítása vagy szaporítása nem vezet a bűnözés jelentős visszaszorításához, még kevésbé felszámolásához, hogy a tettes nem a büntetés nagyságát veszi számításba, hanem a lebukás esélyét, és hogy sok esetben semmit sem mérlegel. És a "semmit sem mérlegel" című bűnelkövető típus megint egy sajátságos szociológiai kategória.
Azt mondja egy kriminológus, hogy igent mondunk egy rendezett társadalom értékeire, ugyanakkor sohasem abszolutizálhatjuk azt, mármint a rendezett társadalmat. Fonák ítéleteket hozhatunk, ezért ezeket mindig újra meg újra körül kell határolni - ezt persze többen is elmondják. A büntetőeljárások területén a következők jelentik a legnagyobb feladatot: az elkövetőre a társadalom elvárásainak megfelelő terhet olyan alacsonyra szabni, amilyenre csak lehet, és azon dolgozni, hogy a közgondolkozást finomítsuk és a bosszúállásra szorító általános nyomás mellett is folyamatosan tegyünk egy-egy lépést a méltányos büntetés vagy netán a büntetéstől való eltekintés irányába. Nem gondolom, hogy ezt feltétlenül követni kell, csak szeretném mondani, hogy ezt a bizonyos generál prevenciós álláspontot maga a jogelmélet is több oldalról kritizálja, és felveti legalábbis azt a meggondolást, amit megpróbáltam idézni és felolvasni.
Bár nem tehettem fel miniszter asszonynak a kérdést, ebben az összefüggésben szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miközben én mindenben egyetértek az ő ellenjegyzési indokával, amit személy szerint elmondott, a "ballagnak a bűnös bankárok és brókerek a börtönbe" című parlamenti színjátékba való belemenését olyanfajta, a jogon alkotott morális sérelemnek tekintem, amit nehezen tudok megbocsátani, azért, mert egyfajta ítéletet felhasznált arra, hogy demonstráljon valamilyen olyan politikai megfontolást, amitől egyébként magát minduntalan távol tartani igyekezett.
És általában is szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, aki ezzel foglalkozik, azt a bölcs latin mondást, hogy summum ius summa iniuria, azaz a legfőbb jog a legnagyobb igazságtalanság. Egyáltalában tehát a jognak ezzel a fajta sajátos abszolút értelmezésével egy picit próbáljanak meg szakítani, egy kicsit problematizálni az abszolútra való építkezést.
(1.00)
Végül az emberek felfogását olyan irányba kell befolyásolni s a többi, hogy a kábítószer ne kapjon helyet a társadalmunkban... - volt ilyen kijelentés. Horváth Balázs azt mondta, nem akarom látni azt, hogy... Itt két dolgot szeretnék megjegyezni. Egyrészt a tudatformálás hipertrófiáját - ezt ismerjük a megelőző társadalmi berendezkedésből: mintha a nevelés lenne az az eszköz, hogy nem akarom... Azt mondta valaki a mai nap folyamán a vitában, ki kell mondani, hogy ez bűn. Tudom, nem szívesen lehet a parlamentben ilyen példát hallani, de kimondták az elmebajról is azt, hogy bűn, és a nyomorult betegeket még azzal is megterhelték, hogy bűnösökként zárták őket börtönbe. Vagy azt mondták, hogy az onanizálás bűn - már bocsánatot kérek, hogy ezt is elmondom -, s ez a fajta megítélés egész nemzedéket tett tönkre. Ezért tehát nagyon óvnék a nevelés-hipertrófiától, még egyszer mondom, mert a nevelés után a kényszerítés következik.
Azt mondja: kábítószer ne kapjon helyet. Ez pedig a lineáris okságnak a feltételezése, egy egyalapú okság, egy oka van a kábítószernek: az, hogy az embereknek az akarata gyenge, az, hogy a személyes felelősségérzetük nem kialakult és a többi. S nem számol azzal a temérdek társadalmi problémával, amire Vágvölgyi főorvos úr, képviselő kollégám az előbb utalt.
Azt mondta a miniszter asszony, hogy bizony büntetendő a kábítószer-fogyasztás, nyilván lesznek vesztesei, de mindenkire rá van bízva az, hogy válasszon, mit akar: jót vagy rosszat. "A bizony büntetendő" - ez egész egyszerűen mint egy kálót, leírja azokat az embereket, akik - hogy mondjam... - nem felelnek meg az állami előírásoknak.
Mindezt összefoglalva: a jogfilozófusok éppen azért mutattak rá az állami intézményrendszer értékítéletének relatív mivoltára, hogy óvjanak a jogalkotó önhittségétől. Szeretnék egy jogászt és egy szociológust idézni ebben az összefüggésben. Azt mondja egy jogász - és ezt nagyon szép gondolatnak tartom, bár éjszaka egy órakor valószínűleg igen nehéz lesz már követni, mert elég mély gondolat -: "Mivé lennénk, ha megtiltanák nekünk mindazt, ami bűnbe vihet minket. Érzékei használatától kellene akkor megfosztani az embert. Egy okra, mely az embereket egy igazi bűntett elkövetésére készteti, ezer jut, amely azoknak a közömbös tetteknek az elkövetésére készteti őket, melyeket bűnöknek a rossz törvények neveznek, és ha a bűnök valószínűsége az indokok számával arányos, kiterjeszteni a bűnök körét annyit tesz, mint fokozni elkövetésük valószínűségét. A törvények nagy része nem más, mint privilégium, vagyis mindenki adója a kevesek kényelméért."
Robert Mertonra is szeretnék utalni, aki 1700 köztiszteletben álló középosztálybelit kérdezett meg, nem követtek-e el olyan jogsértést, amely büntetőeljárás alá esne, s amelyért legalább egy évi szabadságvesztést kaphattak volna. A férfiak átlagosan 18, a nők átlagosan 11 esetben követtek el ilyen bűncselekményt; a férfiak 64 százaléka, a nők 29 százaléka egyenesen főbenjárót. Legális karrierjük közvetve vagy közvetlenül tehát sokkal szélesebb kört kriminalizál, mint a börtönben ülők - hiszen akik nem ülnek a börtönben, azok akár példaképeink is lehetnek. A legális karrierjük tehát közvetve vagy közvetlenül sokkal szélesebb kört kriminalizál akadálytalanul, mint amekkorát a börtönben ülők sorsa elriaszt.
Én nem akarok relativizálni jogot és büntetést; nagyon szeretném ezt világosan és egyértelműen hangsúlyozni. Én csak egyet szeretnék, azt, hogy aki jogszabályt alkot, az mérlegeljen. És mérlegeljen olyan értékrendeket is, amelyek az ő értékfelfogásától távol lenni látszanak.
Harmadszor: már érintettem "a polgár felelőssége önmagáért" című elvnek a túlfeszítését, "az egyén felelőssége önmagáért", ennek a túlhajtását. Ez, még egyszer mondom, erősen ideológiai alapú és nagyon karakterisztikusan rendre törekvő politikai erőknek a képzelménye. Attól tartok, hogy sok társadalmi jelenségre - mi az egészséges család és mi nem az egészséges család, az előbb erre próbáltam kitérni - először morális stigmát kezdenek alkalmazni, majd azután elkezdik ezt kriminalizálni. És Isten bűnömül ne vegye és ne történjék meg, ne adódjon az, hogy a legfőbb erkölcsi vétség az lesz és kriminalizálandó magatartás is, ha egy kormányzati állásponttal netalántán valaki bátorkodna egy esetben nem egyetérteni. (Taps az MSZP padsoraiban.)
Nyilván lesznek vesztesek - idéztem már az előbb -, fennáll a választás lehetősége, vesztesek kívánnak-e maradni. Tessék nekem megmondani, ha a "vesztesek kívánnak-e maradni?" című alternatív választási lehetőség kizárólag az egyén illetékessége alá tartozó kérdésfeltevés lenne, amelyre választ kell adni, akkor ez valóban elfogadható? Valóban az egyén kizárólagos választási lehetősége az, hogy milyen sors az, ami neki osztályrészéül jut? Valóban a szabad lehetőségek hazája Amerika mindenki számára? Sokak számára igen, de társadalmi méretű szabad lehetőség hazája nem lehet! És nem lehet mindenkit felelőssé tenni a saját személyes sorsáért sem, még akkor sem, ha önsorsrontó magatartásformát választ!
A drogparagrafusról, befejezésül:
1. Ellenzem ezt a paragrafust azért, mert a fogyasztás ilyen mértékű kriminalizálása beszűkíti a megelőzés, a gyógyítás és a visszavezetés lehetőségeit.
2. A függőség kialakulásának felismerését, a segítségkérést megnehezíti, akadályozza a büntetéstől való félelem.
3. A zord és szigorú büntetés nem rettent el a fogyasztástól - lásd a "globális háború a drogveszedelem ellen" teljes kudarcát -, mert nem oldja meg azokat a problémákat, amelyeknek a drogfogyasztók jelentős része áldozata - munkanélküliség, szegénység, családi devianciák, kiszolgáltatottság, elérhetetlen életmodellek csábítása és reménytelensége.
4. A börtön, a kriminalitás felé sodródást felgyorsítja, a kíváncsiságból próbálkozót kivonja az iskolázásból, és új bűnelkövetési formákkal ismerteti meg.
5. A dolog tanulsága, hogy nem szabad a drogokhoz nyúlni - mondta egy rendőrtiszt -, és bizony bünteti kell - mondta Dávid Ibolya -, amit én a farizeus gondolkodás manifesztációjának tartok, mert ez eltekint attól, hogy a droghoz nyúlásnak teljesen különböző és nagyon szerteágazó indokai lehetnek. Miért nyúl valaki droghoz? Mert menekül a problémák elől, mert kíváncsi, mert tudatlan, mert magányos, mert bekerített, mert... - és lehetne sorolni. És ki prédikál neki önmegtartóztatást? Egy olyan felnőtt világ, amely maga is különböző fogyasztási szokások rabja, amely időnként nagyobb kriminális bűncselekményeket követ el anélkül, hogy a büntetésnek a megtorlását maga ellen kihívhatná, tartozzon az a felnőtt bármiféle párthoz vagy politikai erőhöz.
És hát ellenzem ezt a törvényt azért is, mert a családcentrikus kormányzat a rend és a kemény kéz nevében felindul vagy felindulhat a családok tönkretételére. Tágabb összefüggésben, a büntetőjoggal szemben vagy "a társadalmi igényeknek eleget kell tenni" című indokolással szemben azt gondolom, ez a polgárok életébe való beavatkozásnak egy terrénuma lesz, a drogháború ürügyévé válhat a magánszférába való behatolásnak, a kutakodásnak, az igazoltatásnak, a motozásnak, a házkutatásnak, az ellenőrzés alá vonásnak, aminek sok-sok jelét különböző törvényszövegekben az utóbbi időben rendre tapasztalhatjuk.
Azt mondta az a jogfilozófus, akivel a felszólalásomat indítottam, hogy minden rendszerben el kell tehát ismerni az egyénnek ama jogát, hogy használhatják tulajdon eszüket, nemcsak a hatalom jellegének megismerésére, hanem tetteik megítélésére is. Ebből az következik, hogy egy törvény tartalmának vizsgálata éppen olyan szükséges, mint a forrásáé.
Én még egyszer mindenkit megkövetek és mindenkitől tisztelettel elnézést kérek, hogy ezt a józan ész szerinti vizsgálatot a magam szempontjából egy törvényjavaslatra vonatkozóan elvégeztem, és hogy azokra a következtetésekre jutottam, amelyeket most képviselőtársaimnak éjjel egy órakor elmondtam.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
(1.10)
