DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Asszony! Miniszter Úr! Tisztelt Ház! A környezetvédelmi termékdíjakról szóló, előttünk lévő törvényjavaslat talán azzal az igénnyel jelenik meg, mint minden törvényreform, hogy most végre kimondjuk az utolsó szót, megtaláltuk a választ a tapasztalataink alapján, kijavítjuk, és most már meglesz a végleges.
(20.30)
Legyen szabad figyelmeztetni önöket arra, hogy én nem így látom. Én azt gondolom, hogy ez egy érdekes, lényeges lépés előre, de még sok lépést fogunk megtenni, mert egyszerűen többet fogunk a témáról megtudni, és a tudás birtokában előrébb megyünk.
A termékdíj az egyik konceptus, amiről szeretnék néhány szót mondani, mert távolról sem az az igényem, hogy a témát úgy tárgyaljam, ahogy, mondjuk, majdnem egy életen át csináltam különböző irodalmakban és munkákban. A termékdíj fogalmához azt szeretném hozzátenni, hogy a "szennyező fizet" ötlet persze, hogy szerte a világon végigment, és elég hasznos és elég eredményes. De hogy ez a fizetség micsoda, büntetés vagy kompenzáció, vagy juttatás, mert mindegyik gondolatot tovább lehet fűzni. Én inkább arra hívnám föl most a figyelmet, hogy ez a kompenzáció - a szennyező fizet - lényegében egy ösztönzés a társadalom különböző részei felé. Ösztönzi a szennyezőt, azt a gyárost, aki olyasmit produkál, ami füstöt vagy mást hoz a levegőbe. Ösztönzi, hogy ezt szüntesse meg folytatni, ebből kifolyólag technológiai fejlődés következik.
Olyan új masinákat meg bigyókat fognak feltalálni, ami révén kevesebb lesz a szennyezés, tehát kevesebb büntetést kell fizetniük. Ez persze jelentős mértékben technológiai, mérnöki dolog, de ugyanolyan mértékben - a tapasztalat mutatja, több helyen láttam - vállalkozási, menedzseri tehetséget kíván. Amikor ez a kettő összeáll, akkor igen jelentős szennyezéscsökkenés következik be - nem a büntetéstől hajtva, hanem azért, hogy a profitot maximalizálja az, aki a szennyezést csinálná annak a hiányában.
Aztán persze ez ösztönöz másra is, ösztönöz arra, hogy újra használódjanak bizonyos anyagok. A csomagolóeszközökről is szó volt. A csomagolóeszközök újrahasználatáról olyan érdekes irodalom van szerte a világban, olyan sokféle tapasztalat... Olyat láttam egy országban, hogy a cserkészek az árokparton összegyűjtötték a coca-colás üvegeket, eladták, és abból mentek nyári táborba. (Csurka István: Coca-colás!) Olyan megoldás, amikor a rossz dolog, tehát a szennyezett portéka jóvá változik, ha a mechanizmus bele van építve a társadalomba. És ez a mi dolgunk, törvényhozóknak, hogy a mechanizmus beleépüljön a társadalomba. A minisztérium ezt nyilván jól tudja, mert hiszen miniszterek és környezetvédő szakemberek ezt az irodalomból könnyen ki tudják szűrni.
Az, hogy a kötelezettek köre kire érvényes, én azt tanácsolom, hogy mindenkire, aki szennyez. Ki szennyez? Többnyire a gyáros, többnyire a forgalomba hozó. Nem azért bírságoljuk meg - és azért nem is használom a "büntetés" szót, hanem a kompenzáció szót -, hogy kevesebb szennyezést végezzen. Aki végzi, aki csinálja, az mind kötelezett. Nem értek egyet azzal a nézettel, hogy vannak kivételezettek. Persze, hogy kivételezettet mindig lehet találni, mert valaki fontosabb, mint a másik valamilyen társadalmi prioritások alapján.
Én ebbe a gondolatmenetbe még nem kivételezném a nemzetvédelmi egységeket, a hadsereget vagy az amerikai hadsereget sem. Azt mondanám, hogy amit szennyeznek, azt valaki fizesse meg. Lehet, hogy a magyar honvédelmi miniszter fogja megfizetni a költségvetésből. (Balczó Zoltán: A János!) Lehet, hogy a NATO fogja megfizetni, de valaki fizesse meg! Én inkább ezt az elméletet mondanám, semhogy azt, hogy kivételt teszünk bárkivel is. Ezzel a nemzetközi kapcsolatainknak igazán nem ártanánk, különösen egy olyan ország felé, mint az Egyesült Államok, ahol jól értik a piacgazdaság elméleteit.
Azt is meg szeretném említeni, hogy a Környezetvédelmi Alap egy igen üdvös intézmény lehet. Oda fizetődnek be a kompenzációk, kártérítések, juttatások, és elérhetővé válnak olyan környezettisztítási, tisztántartási szempontból fontos programok, amit aztán a kormányzat vagy a társadalom valamiképpen elhatároz. Elképzelhető, hogy ott létrejönnek jelentősebb összegek. Persze, a végső-végső cél, mint egy filozófus cél, azt mondanám, hogy az lesz az ideális, amikor a Környezetvédelmi Alapnak a bevétele zéró, mert senki se piszkít, senki se szennyez, tehát senkinek se kell majd befizetni.
Még egy gondolat, az inflációról szóló számos hozzászóláshoz. Itt megint azt gondolom, hogy az inflációt ebbe a témába behozni csak ködösíti a képet. Mindig annyit fizessen a szennyező, amennyi a szennyezésnek az értéke, már a negatív értéke, amennyi kárt okoz, azt kompenzálja, infláció ide vagy oda. Elképzelhető, hogy bizonyos iparágakban, a társadalom bizonyos szegmensében több az infláció, mint másban, tehát ez az általánosítás nem használ. Jobb azt megcélozni, hogy ott történjen a fizetés, ahol a szennyezés történik. A nemzetközi irodalomban van erre egy érdekes, jó konceptus, amelyik valahogy úgy hangzik, hogy a költség ott jelenjen meg, ahol az előfordul, és akkor sok minden komplikációnak elejét vehetjük. Persze, ahhoz regisztráció, monitorozás és mérés szükséges, de erre a technológia megint csak rendelkezésre áll.
Gondolom, hogy erről a témáról annyiszor lesz még szó, hogy most engedtessék meg rövidre fognom és bezárnom azzal a gondolattal, hogy ez a levegőnek, a környezetnek, a víznek és mi mindennek a tisztulása mintegy a nemzet, az ország, a nép közérzetének a tisztulásához is hozzájárulhat, ha még jelképes módon is, de fizikailag is. Szóval, jót tesz, ha ezzel tovább foglalkozunk, és nem mondjuk azt, nem gondoljuk azt, hogy ez az egy törvénymódosítás, törvényreform most mindent megoldott, hanem talán újabb, további lépéseknek, kutatásoknak a kezdete is lesz, mert ez jót tesz majd a nemzet közérzetének és hírünknek a világban.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban és a MIÉP padsoraiban.)
