DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Az orvostudomány ma már a lehetetlenre is képes, azonban a lehetségesre sincs pénze. Különös igaz ez egy gazdaságilag ugyan fejlődő, de a világ vezető hatalmaihoz képest még mindig igencsak szegény országban.
Még a leggazdagabb nemzetek is folyamatosan küszködnek azzal a problémával, hogy a gyógyítás költsége sokkal gyorsabban növekszik, mint a társadalom által megtermelt érték. Azok az új műtéti, gyógyszeres és műszeres lehetőségek, amelyeknek arzenálja a modern orvostudomány szolgálatában áll, egyre növekvő, már-már csillagászati összegeket emésztenek fel. Az Egyesült Államokban például az egy főre jutó egészségügyi kiadás meghaladja a négyezer dollárt, tehát a hazánkban erre a célra juttatott összeg hússzorosát. Az egészségüggyel mégis oly mértékben elégedetlenek az állampolgárok, hogy Clinton elnök választási győzelmében jelentős szerepe volt annak, hogy új egészségügyet ígért Amerikának - mellesleg ezt az ígéretét azóta sem tudta beváltani.
Magyarországon a gyógyítás költségei ez európai áraknak megfelelően rohamosan emelkednek, a gyógyszer-műszer beszerzési árak tükrözik a nyugat-európai értékszintet. Az, hogy mégis lényegesen kevesebb pénzből tudunk gyógyítani, kizárólag annak köszönhető, hogy az egészségügyben dolgozók munkabére mintegy huszada a nyugat-európainak. Vegyük mindehhez hozzá azt, hogy a magyar lakosság Európa egyik legbetegebb nemzete; tavaly például az összes 14 évnél idősebb állampolgár kétharmada fordult háziorvosához, ugyanennyien vették igénybe a járóbeteg-szakellátást, és az összes felnőtt 13 százaléka, vagyis minden nyolcadik ember hosszabb-rövidebb ideig kórházban feküdt.
(13.00)
Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy a társadalmi közteherviselés nagyobb mértékben járuljon hozzá az egészségügy költségeihez. A kérdés csupán az, hogy ez az arányos közteherviselés elvének, a méltányosságon alapuló adófilozófiának megfelelően történik-e. Amikor tehát a most tárgyalt törvényjavaslatot vizsgáljuk, igyekszem erre tekintettel összefoglalni véleményünket.
Az egészségügyi hozzájárulás két részből fog állni a javaslat szerint: a munkaadói, a munkavállalóknak kifizetett szja-köteles munkabér 11 százalékának megfelelő, és egy fix összegű, tételes egészségügyi hozzájárulást fognak fizetni. A százalékos hozzájárulás megfelel az arányos közteherviselésnek, hiszen ebből következően a magasabb jövedelmek azonos mértékben, ám növekvő összegben terheltetnek, a magasabb jövedelműek tehát ténylegesen többet fizetnek ugyanazért az egészségügyi szolgáltatásért, mint az alacsonyabb jövedelműek.
Ehhez meg kell jegyezni, hogy noha tételesen nem a munkavállaló fizet hozzájárulást, hanem a munkaadója, ez a kötelezően befizetett magasabb összeg mégiscsak a munkavállalót terheli végső soron, mert munkabérének megállapításakor a rá eső összes költséget nyilvánvalóan figyelembe veszi a munkaadója. Tehát ezek a magasabb jövedelmű és jó érdekérvényesítő csoportok látszólag jogosan mondják azt: miért fizessek többet, ha ugyanazt kapom? Ráadásul a szegényebbek valószínűleg gyakrabban is betegszenek meg.
A fix összegű hozzájárulás, miután mindenkit egyforma összeggel terhel, látszólag igazságosabb, azonban nézzük meg, hogy mit is jelent ez valójában. Azt, hogy a 3600 forintos tételes egészségügyi hozzájárulás egy havi 36 ezer forintos jövedelmű személynél a jövedelmének 10 százalékát teszi ki - ennyi volt a sötét középkorban a jobbágyot terhelő földesúri tized -, míg egy egyáltalán nem kivételes 360 ezer forintos havi jövedelem mellett annak csupán 1 százalékát, nem is beszélve az olyan kiemelkedő jövedelmekről, mint például egyik hírhedt bankárunk esetében, aki számára ez a teher havi fizetésének mindössze 2 ezreléke. A látszólag igazságos egyenlősdi tehát a tételes egészségügyi hozzájárulás esetében valójában degresszív adózást jelent.
Az adózás morális tartalmáról mintegy 150 éve folynak parlamenti viták. Végül is az egész civilizált világban az a méltányossági elv érvényesült az adórendszerekben, mely szerint a méltányos közteherviselés a degresszív adózással egyáltalán nem, hanem ezzel ellentétben a progresszív adózással valósítható meg. Legfeljebb a lineáris adózást tartják elfogadhatónak, ami jelen esetünkben a százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulást jelenti. Természetesen az egyén terhelhetőségét figyelembe vevő progresszív adózással az idők során nagyon sokan nem értettek egyet, feltehetően éppen a magasabb jövedelműek közül. Különösen a liberális társadalompolitikusok bírálták a progresszív adórendszert, így például John Stuart Mill 1848-ban azt találta mondani, hogy a progresszív adózás a rablás szalonképes formája. Utódaik hasonló nézeteket vallanak.
A liberálisokkal ellentétben a közfelfogással elfogadtatott önképük alapján a szocialista pártok lennének legfőbb őrzői a társadalmi szolidaritásnak, sőt az emberek közötti társadalmi egyenlőség elvének. Ugyan a progresszív adózást javasló korabeli társadalomreformerek egyszerűen azt akarták, hogy a gazdagabb jövedelműek a vagyonuk nagyobb hányadát áldozzák a modernizálódó állam növekvő közfeladataira, mint a szegények, tehát még nem a nagyobb jövedelmek egy részének a szegények állami segélyezésére fordításáról volt szó.
Marx és Engels a progresszív adózást ezzel szemben a jövedelmek újraelosztása és ezen keresztül a hatalom megszerzése, az osztályharc eszközéül fogadta el a majdani társadalom egy részére, egyenlőséget ígérve. Hogy ezenközben a társadalom többi részéhez tartozók iránti szolidaritás vagy legalább némi emberi együttérzés teljesen elképzelhetetlen, azt éppen az osztályharc fogalma bizonyítja. Így tehát nem arról beszélünk, hogy a későbbi politikai gyakorlatban miképp torzultak a klasszikusok elvei, még csak arról sem, hogy proletariátuson belüli egyenlőség ígérete mivé vált az épülő szocializmus gyakorlatában, hanem arról, hogy maga a klasszikus szocialista elmélet zárja ki a szolidaritást a különböző társadalmi csoportok között. A jelenkori nyugat-európai szocialista, szociáldemokrata pártok mára feladták az osztályharc elméletét, ám a szolidaritást még mindig csak egy adott társadalmi csoport, osztály tagjai közötti formában értelmezik valamiféle belső csoportkohézióként, és ezzel együtt szükségszerűen kirekesztik abból a társadalom más csoportjait.
A magyar szocialisták pedig még idáig sem jutottak el: máig sem tisztázták viszonyukat a klasszikus marxizmussal. Mielőtt tehát bárki a szocialista egyenlősdi vívódásával vádolna, szükséges tisztázni, hogy a keresztény-konzervatív társadalomfelfogás szerint a progresszív adózás a fizetőképesség alapján megvalósuló egyenlő áldozat elvének elfogadását jelenti és jelentette az elmúlt 150 évben is. Ha ugyanis mind a munka-, mind a tőkejövedelmek adóztatását, sőt progresszív adóztatását elvetjük, vajon miből valósíthatja meg az állam alapvető közfeladatait, a társadalom működését és tagjainak együttműködését biztosító céljait?
Erre tekintettel a méltányos közteherviselést szükségesként fogadja el a konzervatív-keresztény társadalomfelfogás - mint a társadalmi szolidaritás szervezett formájának eszközét -, ugyanakkor azt vallja, hogy az egyén és társadalom viszonyában az állam és az egyén szabadságát és gazdasági függetlenségét csak a szükséges mértékben korlátozhatja. A szabadság és az egyenlőség feszültsége feloldhatatlan mind a szocialista, mind a liberális nézetekben. A testvériség fogalma lehet csupán az a híd, amivel egyensúly teremthető az egyéni szabadság és a közösség esélyegyenlőségéért vállalt szabadság korlátozása között. A keresztény és konzervatív eszmerendszer tartalmazza ezt a felfogást, amikor a testvériség fogalmát társadalmi szolidaritásként értelmezi.
A katolikus társadalom a Rerum novarum enciklika óta legalábbis azt vallja, hogy a krisztusi szeretet parancsának evilági megnyilvánulása a társadalmi szolidaritás. A protestáns egyházak ugyanezt az "Egymás terhét hordozzátok!" megfogalmazással fejezik ki. Annak az alapkérdésnek a megválaszolásához, hogy ma Magyarországon, miközben a jövedelmi különbségek ötszázszorosra nőttek, az egészségügy számára megkövetelhető elégséges mennyiség a nemzeti jövedelemből mennyi is legyen, nem tekinthetünk el attól, hogy az ország lélekszáma katasztrofálisan csökken, és így az emberi tőke újratermelése is veszélybe került. Azt az alaptalan törekvést tehát, hogy a szocialisták kisajátítják a társadalmi szolidaritást saját eszmerendszerük részeként, a leghatározottabban vissza kell utasítani. Ennek bizonyítására legyen elég két példa:
A Horthy-rendszert igazán senki nem gyanúsíthatja azzal, hogy szocialista lett volna. Az 1928-ban elfogadott XL. törvény alapján létrejött országos társadalombiztosítási rendszer, az OTI az öregségi és a rokkantsági járadékot mégis oly módon fizette, hogy mindenki megkapta a 120 pengő törzsjáradékot, függetlenül attól, mekkora összeget fizetett a legalább 400 járulékhét alatt, és ezenkívül a lerótt járulékok összegének 24 százalékát. Ezenkívül az elhunyt jogán megállapított ellátások közül az özvegyi járadék annak az összegnek az 50 százaléka volt, amelyre a meghalt házastárs halála időpontjában igényt tarthatott. Ehhez vegyék hozzá, hogy a szocialista-liberális kormány ideje alatt alakították át oly módon a nyugdíjrendszert, hogy abból fokozatosan kikerüljön az alacsonyabb nyugdíjasoknak viszonylag magasabb összegeket biztosító, úgynevezett degresszió, és az özvegyi járadékot is 20 százalékra csökkentették.
Ha az egészségbiztosítás teréről akarunk példát hozni, akkor szíves figyelmükbe ajánljuk a Német Szövetségi Köztársaságban a keresztény-konzervatív kormány alatt elfogadott szociális törvénykönyv betegbiztosításról szóló V. fejezetében olvasható alábbi mondatot: Azokhoz a lehetőségekhez való hozzáférés, hogy az ember egészséges maradjon vagy egészségessé váljon, minden polgár számára adott kell hogy legyen a pénzügyi helyzetétől, a társadalomban betöltött helyétől és lakóhelyétől függetlenül. A Magyar Demokrata Fórum mint konzervatív keresztény párt, ezeknek a szolidaritási elveknek megfelelően kíván politizálni.
Vissza kell térnünk azonban a kiinduló gondolatunkhoz: ha egyszer egyre drágább az egészségügy, akkor mi módon lehetne társadalmilag igazságosabban vagy legalább méltányosabban előteremteni a szükséges pénzt? Megfontolásra ajánljuk, hogy ne a fix összegű egészségügyi hozzájárulás évről évre történő emelésével próbáljon a kormányzat ennek az elvárásnak megfelelni, hiszen még az alacsonyabb összegű hozzájárulás sem váltotta be két meghirdetett célját, mert nem jött be a várt összeg, és mert nem ösztönözte a munkaadókat arra, hogy a továbbiakban ne minimálbérrel jelentsék be dolgozóik egy részét, hanem ehelyett inkább egyáltalán nem jelentették be.
(13.10)
Tehát sem a bevételek nem nőttek, sem a feketegazdaság aránya nem javult. Ha ténylegesen több pénzt szeretnénk, s a fekete- vagy szürkegazdaságot is vissza kívánjuk szorítani, akkor erre a célra vajon nem lenne-e hatékonyabb és politikailag sokkal elfogadhatóbb az adó jellegű egészségügyi hozzájárulás fix összegének növelése helyett, mondjuk, a minimálbér nagyobb arányú növelése? A minimálbér ugyanis sok esetben csak fikció, a ténylegesen kifizetett összeg ennél sokkal magasabb. Ezért a minimálbér emelésével a gazdaságba kerülő pénztömeg érdemben nem változna, nem jelentene inflációs nyomást, csupán legalizálnánk a tényleges kifizetéseket. (Dr. Salamon László dr. Frajna Imrével konzultál.) Csökkenne a minimálbér és a ténylegesen kifizetett bér közötti különbség, és emiatt kevésbé lenne érdekelt a munkaadó a ténylegesen kifizetettnél lényegesen alacsonyabb minimálbér bejelentésében. Az így megnövekedett bérszínvonal ugyanakkor nagyobb adó- és járulékbevételeket eredményezne a költségvetés számára.
Éppen ezért írásban is kérni fogjuk a pénzügyminiszter urat, hogy szakapparátusával vizsgáltassa meg annak az eredményeit az állami és a társadalombiztosítási költségvetésben s az élőmunka terheinek alakulásában, ha különböző mértékben emelnénk a minimálbér összegét. Remélem, hogy ennek az elemzésnek az lesz az eredménye, hogy a magasabb bevételek feleslegessé teszik a fix összegű egészségügyi hozzájárulás évenkénti további emelését. Ebben az esetben ugyanis nyugodt lelkiismerettel vállalhatjuk az egészségügy növekvő költségvetéseihez való nagyobb mértékű, ám az arányos közteherviselést megvalósító társadalmi hozzájárulás elfogadását.
Köszönöm a figyelmüket, és elnézést kérek Salamon képviselő úrtól, ha zavartam netántán beszédemmel. Köszönöm szépen.
