DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! A filmkészítés olykor művészet, de lehet olykor jó értelemben vett iparosmunka, és persze lehet kontárkodás is. De minden más hasonló alkotói tevékenységtől eltérően, ahol persze ez a három kategória ugyanúgy előfordul, már maga az alkotás is a filmnél komoly gazdasági, ipari hátteret igényel. A film különlegessége, a filmművészet különlegessége és a mozgóképről szóló törvény szükségessége épp e kettősségből ered.
Filmügyben valamilyen jogi szabályozás igénye - nyilván részben ezért - már közel száz éve felvetődött Magyarországon is. Prohászka Ottokár katolikus püspök már 1914-ben kezdeményezte, hogy a bemutatandó filmeket, mivel azok a fiatalok züllésében mind nagyobb szerepet játszanak, hatóságilag rostálni kell. Egy 1925-ben kiadott kormányrendeletnek már több köze volt a ma tárgyalt törvénytervezet elképzeléséhez. Mivel a '20-as évek elején a mozik 95 százalékban külföldi filmeket játszottak, a hazai alkotások érdekében a filmimportáló cégektől pótadót kívántak beszedni, és az ebből származó bevételt az ekkor létrehozott filmipari alapra bízva a magyar filmgyártás fejlesztésére tervezték fordítani.
Az első és mindeddig utolsó filmtörvény 1935-ben született, és ennek is elsődleges célja a magyar film támogatása volt, előírva a mozitulajdonosoknak, hogy műsoruk növekvő hányadát, hamarosan 20 százalékát magyar filmekkel kell kitölteni. Ennek nyomán a kezdeti évi 10-ről 1938-ra évi 32-re, később még tovább nőtt az elkészült magyar filmek száma. A színvonal persze vegyes volt, de abban, hogy a magyar film a hétköznapi kultúra, a gyártás pedig a magyar gazdaság fontos részévé vált, döntő szerepe volt e mennyiségi változásnak. A helyzet, a lehetőségek és az eszközök az elmúlt hetven évben alaposan megváltoztak, de a most tárgyalt javaslat alapgondolata is az, hogy a magyar mozgókép támogatásra és oltalomra szorul.
A magyar film a művészetek közül - néhány kivételes esettől eltekintve - a zene mellett talán egyedüliként törte át a nyelvi elszigeteltség falát, és adott hírt az ország szellemi állapotáról, sőt az '50-es évek vége óta a magyar nemzeti kultúra nagyköveteként sorra aratta sikereit a nemzetközi porondon. Miközben a hatalom képviselői kivágattak, olykor újraforgattattak filmrészleteket, máskor filmeket évekre, olykor évtizedre dobozba zártak, cinkos összekacsintással hozzá is járultak ahhoz, hogy a film valóságfeltárásban, a hatalom természetrajzának megrajzolásában, politikai tabudöntögetésben messzebbre merészkedhetett, és messzebbre is jutott művészettársainál és jó néhány társadalomtudománynál is.
Az egyetemes magyar kultúrát gazdagító remekművek sorra születtek az '50-es, '60-as, '70-es években. Tegyük hozzá: a kiemelkedő magyar filmek keletkezése idején is szakadék tátongott a széles közönség ízlése és a bemutatott alkotások többségének világa között. A magyar film nézhetetlensége a Patyolat mellett a kabarék biztos patronja volt, és film is készült egy, azóta más tevékenysége révén ismertebbé vált forgatókönyvíró művéből, “Miért rosszak a magyar filmek?” címmel.
A rendszerváltás mindenesetre a mozgókép világában is merőben új helyzetet teremtett. Sajátos módon nem nyitott új lehetőségeket a magyar film előtt. A képi kultúra világméretű inváziója közepette a magyar mozgókép visszaszorulóban van a hazai fogyasztók, a közönség szellemi köztudatában, a mozikban, a képernyőn is. A rendszerváltással megszűnt a cenzúra, de ezzel egy időben amerikai sikerfilmek árasztották el a magyar mozikat, a világpremierrel egy időben, miközben a kizárólag állami költségvetési finanszírozáshoz szokott magyar film alig tudott lábon maradni a piacgazdasági rendben. Az elmúlt bő évtized tehát szabadságot és fokozatos gazdasági ellehetetlenülést hozott a filmes szakmának.
A filmkészítésnél csak a -forgalmazás helyzete romlott jobban. Igaz ez akkor is, ha az artmozihálózatnak köszönhetően Párizson kívül talán Budapesten lehet a legigényesebb filmprogramhoz jutni ma Európában. Magyar, úgynevezett nagyjátékfilmek így, ezen az úton még eljutnak a nézőkhöz, pontosabban a mozikba, de a rövid-, illetve dokumentumfilmekhez, a magyar film kiemelkedő színvonalú területének termékeihez már, ha akarnak is, alig jutnak hozzá a nézők vagy a lehetséges nézők.
(11.10)
A gondok legnyilvánvalóbb oka, hogy a mozgókép megszűnt az állami tudatformáló ipar részeként működni, így lényegében megszűnt a költségektől szinte független állami filmgyártás és moziüzemi hálózat is.
A problémák másik oka, hogy az elmúlt szűk másfél évtizedben a mozik látogatottsága általában, tehát nem csak a magyar filmeket illetően zuhant vissza. Ebben az említett tényezőn túl döntő szerepet játszott, hogy erre az időszakra esett a széles közönség számára elérhető videó, illetve az utóbbi időkben a DVD elterjedése, az ország lakosainak hozzávetőlegesen felét elérő kábeltévérendszerek kiépülése, a magyar nyelvű tévéműsorok választékának ugrásszerű növekedése. Valamennyire befolyásolta a szokásokat persze az is, hogy miközben az átlagkeresetek az 1990 utáni bő évtizedben nem egészen tízszeresére, addig a mozijegyek ára hozzávetőlegesen húszszorosára nőtt.
A problémák harmadik fő oka, hogy a magántőke nem, illetve csak óvatosan merészkedik e terepre, értve ezen a magyar filmek készítését és forgalmazását. A mozijegy bevételi szempontból viszonylag alacsony ára, a kicsiny közönségforgalom, a még a legnézettebb alkotások esetében is igen szerény esélyű nemzetközi filmforgalmazás miatt a filmiparba invesztálható tőke nem eredményezhet megközelítőleg sem akkora profitot, mint a legtöbb más gazdasági tevékenységben. Így a magyar filmgyártás ma erősen tőkehiányos, gyakorlatilag minimális magántőkével az állami és európai pályázati források működtetik. Ezzel közel egyenrangú gond, hogy a televíziók jobb esetben legfeljebb a médiatörvényi kötelezettség mértékében vállalnak szerepet, az Európai Unióban tapasztalható piacélénkítő tevékenységet nem folytatnak, sokszor késve fizetik ki a vállalt támogatást, a kevesek által nézett Duna Televíziót nem számítva az elmúlt években alig játszottak magyar filmeket, s a kereskedelminek nevezett tévék műsorukat nem is nagyon szándékoznak bővíteni általuk gyártott magyar alkotásokkal.
Mindenesetre tény, hogy Magyarországon 1990 óta - döntően a falusi, kisvárosi mozik bezárása miatt - harmadára zsugorodott a mozitermek száma, s kevesebb, mint felére a mozilátogatók száma. Így aztán, bár valamelyest nőtt ugyan a magyar filmet látogatók aránya az 1990-es 6 százalékról 8,5 százalékra, de ez a mozinézők számának visszazuhanása következtében azt jelenti, hogy 2002-ben közel harmadával, 6 millióval kevesebb jegyet vettek itthon magyar filmekre, mint tíz évvel korábban.
A magyar filmek gyászos nézettségi statisztikáját némileg takarja néhány kiemelkedőn népszerű vígjáték, illetve történelmi film sikere, de ezek közül a legnépszerűbbek is csak kivételesen jutnak be az évi legnézettebb tíz film közé. Magyar sikerfilm csak egyszer éri el itthon a félmillió feletti nézőszámot. '90 óta összesen három ilyen filmet mutattak be, s a filmek többségére kevesebb, mint tízezer, nemritkán azonban csak 1-2 ezer néző kíváncsi. Ugyanakkor a külföldi filmfesztiválokon meglehetősen gyakran éppen az itthon alig nézett magyar filmek kapnak díjakat, öregbítik a magyar kultúra hírnevét.
Függetlenül a kulturális problémáktól, a bonyolultabb dramaturgiájú vagy egyszerűen csak a nem szórakoztató szándékú alkotások befogadásával szembeni idegenkedéstől, e törvénytervezet abból indul ki, hogy a gazdasági és jogi feltételek módosításával lehet és kell tenni a magyar mozgóképért. Ameddig ugyanis nem teremtődik meg az a gazdasági környezet, amelyben a különböző intézkedések, adójogszabályok, filmes befektetési kedvezmények folytán érdemes filmfinanszírozásra vállalkozni, az audiovizuális ipar nem válhat a magyar gazdaság érdemi ágazatává, olyanná, mint amilyen a hasonló méretű és fejlettségű nyugat-európai országokban, s a növekvő állami támogatás ellenére sem várható a magyar filmművészet, a magyar filmipar igazi fellendülése.
A magyar film nemzeti kultúránkban játszott szerepe mellett a magyar mozgóképipar lehetőségei is indokolják, hogy jelentős közpénzekkel és kedvezményekkel segítsük és ösztönözzük e területet, mert a most tárgyalt javaslat egyik fontos eleme, hogy abból indul ki: a magyar mozgóképiparban meglévő szellemi és materiális vagyon, a szaktudás és a viszonylag kiépült infrastruktúra valódi vagyonként képes működni, idővel a megtermelt jövedelme jelentős részben visszaforgatható a mozgóképiparba.
Az állami támogatás, a születendő gazdasági jogszabályok, az iparág önfenntartó képességének biztosítását segítő intézkedések, kedvezmények rendszerbe foglalása, a megnövekedett források fogadásához és elköltésének európai mintára történő ellenőrzéséhez van szükség egy mozgóképtörvény megalkotására. Ismert, hogy ezúttal olyan javaslat fekszik előttünk, amelyet nem egyszerűen egyeztettek az érintett szakmák képviselőivel, hanem a tervezet döntő részben magának a mozgóképszakmának az előkészítő munkájára, javaslatára épül.
Ennek a törvény-előkészítő tevékenységnek szerves és igen lényeges eleme, hogy megfelelően sikerült kiegyensúlyozni a mozgóképszakmában jelen lévő különböző, egymással értelemszerűen szembenálló szempontokat, mint az alkotóművész kontra producer, a gyártó kontra forgalmazó, a művészfilm kontra közönségfilm, a jelenlegi intézményen belüli kontinuitáspártiak, illetve a radikális reformerek közötti érdekellentéteket. Mert a mozgókép ügyében érdekeltek és elkötelezettek felismerték az elmúlt bő évtized után, hogy bizonyos értelemben lét-nemlét határához érkeztünk, s a mostani pillanat, a mai kormánypártok és a kormányprogram álláspontja alkalmasak arra, hogy a szakmai konszenzus törvényhez vezessen, vagyis megteremtődjenek a magyar mozgókép hosszú távú működésének törvényes garanciái.
A cél az, hogy az állam vonuljon ki az osztogató szerepkörből, s tegye az eddigieknél egyértelműbbé a mozgóképszakma által irányított Magyar Mozgókép Közalapítvány domináns, illetve a további két közalapítvány, valamint az ORTT mellett működő, szintén szakmai testület pénzosztó szerepét. Ezúttal ugyanis a kormány - szemben az előzővel - nem kíván önmagának, illetve felkent képviselőinek beleszólást a művészeti kérdésekbe, így például egyetlen politikai államtitkár sem tart igényt arra, hogy pénzosztó hatalmával alkotótársként jelenjen meg egy stáblistán.
Amikor a magántőke bevonásának lehetőségeiről beszélünk, látni kell, hogy a hazainál jóval nagyobb összegekkel operáló és - nevezzük így - piacosodottabb körülmények között működő filmiparokban sem a hozamelvárásra építő befektetői attitűd dominál, hanem az adómegtakarítást előtérbe helyező. Ezzel a realitással számolva az állam indirekt szerepet vállal a javaslat szerint azzal, hogy a magyar film magánforrásokból történő támogatását adókedvezményekkel ösztönzi.
Kiemelkedő jelentőségű eleme a tervezetnek - szemben más, itt fölszólaló kollégáimmal, az előttem felszólalóval, én úgy vélem, hogy kiemelkedő jelentősége a tervezetnek -, hogy hatálya a filmgyártás mellett kiterjed igenis elég részletesen a -forgalmazásra, a -terjesztésre, valamint a filmjogok, az archiválás és a kópiavédelem rendelkezésére is. A törvény tehát nem filmművészetet vagy filmgyártást, hanem a filmipart támogatja, szabályozza.
Egyetértés mutatkozott abban, hogy a törvény hatályát nem pusztán a tevékenység oldaláról kell megközelíteni. A megoldást egy regisztrációs rendszer felállítása és folyamatos üzemeltetése biztosítja, amelybe egyfelől a produkciók, másfelől a produkciókban részt vevő gazdasági társulások, magánszemélyek kerülnek be. A közpénzek felhasználása szempontjából garanciát jelent, hogy csak regisztrált igénylő részére nyújtható támogatás, így a támogatást nyújtó minden esetben ellenőrizni képes a felhasználást.
A tervezet célja, hogy a közpénzekből eredő támogatás csak nyilvános, előre meghirdetett pályázati feltételek alapján legyen elosztható, megkülönböztetve a tervezetben részletesebben szabályozott normatív, illetve a szelektív támogatást. A közpénzek felhasználása indokolja, hogy ne alacsonyabb szintű jogszabályok, például egy miniszteri rendelet, hanem maga a törvény rögzítse a támogatásokra vonatkozó fő szabályokat.
(11.20)
Az európai jogharmonizációs követelmények annak biztosítását érték el, hogy a támogatások meghatározott része Magyarországon kívül más európai uniós tagállamokban legyen felhasználható. Mivel azonban a törvényalkotó hangsúlyozott célja a hazai filmszakma mint iparág támogatása, ezért kívánatos volt és rögzítésre került főszabályként, hogy a támogatások döntő részét itthon kell felhasználni, ami alól kivételes esetben felmentés adható.
A tervezet fontos eleme a mozgóképszakma állami intézményeinek a mai követelmények szerinti újraalkotása, így a mozgókép koordinációs tanács, a nemzeti filmiroda felállítása, a filmalkotások normatív támogatásához szükséges besorolási rendszer rögzítése, a törekvés a Magyar Mozgókép Közalapítvány működésében eddig meglevő zavarok kiküszöbölésére. Természetesen - és ezt azért érdemes zárásként megemlíteni - a mozgóképtörvény elfogadása esetén csak feltételeket tud biztosítani ahhoz, hogy a magyar mozgóképipar komoly tényezővé váljon, s termékei betölthessék azt a szerepet, amelyet a hagyományok és a mai követelmények e nagyhatású kommunikációs eszközzel szemben támasztanak.
A következő években - mint arról itt már többször esett szó - a mozgóképszakma jelentősen gyarapodó közpénzhez jut. A lehetőségekből azonban nem következik szükségszerűen, hogy ezután csak jó, és ugyanígy az sem, hogy a közönség számára az eddigieknél feltétlenül jobban fogyasztható filmek keletkeznek, bár a cél, a törvényjavaslat célja is nyilvánvalóan ez, hiszen e szempontok is beépülnek a támogatási rendszerbe. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
