DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A világban jelenleg a keresztényeket a vallásuk miatt 81 országban üldözik; 200 millió ember személyes léte, élete van veszélyben a keresztény hite miatt, 400 millió keresztényt különböztetnek meg hátrányosan a hite miatt; 2000-2010 között körülbelül 1 millió katolikusnak vagy protestánsnak kellett az életét adnia vallási okból, nem önszántából; az elmúlt tíz évben általánosságban 24 óra alatt 270 keresztény embernek kellett a hitéért az életét adnia, és a keresztényeknek alig negyede él fejlett demokráciában a világon. A Közel-Keleten ezelőtt száz évvel minden negyedik ember keresztény volt, ma minden harmincharmadik ember keresztény. A többieket vagy elüldözték, vagy megölték, vagy erőszakkal áttérítették.
Ezek olyan szempontok, ezek olyan tények a Közel-Keletről és Észak-Afrikából, amelyek nélkül nem tudjuk megítélni sem a modern kori bevándorlás kérdését, sem a vallásszabadság világméretű kérdését. Ezek olyan tények, ezek olyan tapasztalatok, amelyek azt mutatják, hogy valószínűleg az elmúlt évszázad volt az, amikor a legtöbb kereszténynek kellett az életét adnia a hitéért, amikor a legtöbb embert gyilkoltak meg katolikus vagy protestáns hite miatt.
Ha a modern kori bevándorlás kérdéskörét vagy az Európában jelentkező újfajta társadalmi problémákat, az újonnan jelentkező bajokat, problémákat meg akarjuk ítélni, ha teljes képet akarunk kapni ezek létrejöttéről, akkor figyelembe kell vennünk mind a Közel-Kelet, mind az észak-afrikai térség vallási problémáit, és az egész népvándorlási kérdés vallási vetületét. Hiszen mi, akik itt nőttünk fel egy nyugatos, európai, észak-atlanti demokráciában, fejlett jogállami körülmények között, el sem tudjuk képezni, hogy tőlünk pár száz vagy pár ezer kilométerre délre vagy délkeletre mennyire másak a vallási körülmények, mennyire másként tekintenek ott a keresztényekre. A Közel-Keleten a kereszténység a Nyugattal egyenlő, a sok esetben gyűlölt, de mindenképpen megvetett és másodrangúnak tartott Nyugat jelképe. Éppen ezért azok a támadások, amelyek a kereszténységet, a keresztényeket, templomokat, papokat, hívőket érik a Közel-Keleten, igazából az egész Nyugatnak, Nyugat-Európának szólnak, a Nyugat iránti megvetésnek vagy ellenségességnek a jelei.
Annak, hogy beáramlott több százezer, aztán több millió ember ebből a térségből Európába, egyfajta szomorú következménye az, amit a nyár folyamán tapasztaltunk meg, amikor Franciaországban egy papot a saját templomában öltek meg, egy másikat pedig megpróbáltak megkéselni a saját parókiáján, plébániáján, miután egy bevándorlónak segítséget nyújtott, adott neki fürdési lehetőséget, ételt, de készpénzt már nem akart neki adni, ezért rántott tőrt az illető támadó.
(9.30)
Ezek a jelenségek csak Európában, Nyugat-Európában új jelenségek. Sajnos, a Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben napi jelenségek voltak. Ez volt az oka annak, hogy évezredes, kétezer éves keresztény közösségek váltak támadások áldozataivá. Ha megnézzük, mennyi keresztény élt 1947-ben Irak területén, akkor azt látjuk, hogy 4,5 millió, 20 évvel ezelőtt már csak 1,5 millió, most pedig alig 200 ezer. Ezek a támadások Irakban, Szíriában a keresztény közösségek ellen nagyon sok esetben évezredes közösségeket tettek semmivé.
Teljesen más az értékvilága a támadóknak, mint nekünk, keresztényeknek az emberi méltóság tekintetében, a kulturális hozzáállás tekintetében, a gazdasági életben, az emberi élet tiszteletében, a társadalmi berendezkedésben. Nálunk, a nyugat-európai kultúrában elképzelhetetlen, hogy egyfajta tisztelet övezzen egy öngyilkos merénylőt, míg a vértanúkra mi feltekintünk, sőt az egyházban boldoggá, szentté is avatjuk őket. A két kultúra közötti óriási különbséget mutatja ez is.
Ugyanakkor kudarca a nyugat-európai társadalomnak, talán azért is, mert a vallási dimenziót nem vette figyelembe, az az integrációs politika, amit eddig vitt. Mi azonban nem tolerálhatjuk az intoleranciát, nem fogadhatjuk el azokat a nézeteket, amelyek szerint nekünk, európaiaknak kellene a saját keresztény identitásunkat legyengíteni, eltitkolni, elrejteni. Mindazok, akik úgy jönnek Európába, hogy zavarja őket a kereszt, zavarja őket a templom, azoknak intoleráns hozzáállásuk van. Ezt mi Európában nem fogadhatjuk el (Az elnök csenget.), a mi jövőképünk, a mi jövőnk itt, Európában csak a keresztény identitás megerősítése lehet, semmiképpen nem annak feladása.
