KÉSZ ZOLTÁN
KÉSZ ZOLTÁN
KÉSZ ZOLTÁN (Független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A mai nap nemcsak az elmúlt hat évben a miniszterelnök elképzelése alapján tudatosan szétvert, kommunista módra központosított oktatási rendszer napja. Miközben szolidárisak vagyunk az orbáni ámokfutástól szenvedő tanárokkal, szülőkkel és gyermekekkel, észre kell vennünk, hogy múlt kedden szimbolikusan is lezárult a magyar demokrácia 1990 és 2010 közötti története.
A kommunistáknak 1945-ben négy évre volt szükségük a szabadság szétverésére; ügyesen kiírt választások persze később is voltak, de mi volt ezeknek a jelentősége? Ma már mindenki látja és érzi, hogy O. Viktor sem vesztegette az időt 2010-ben.
A demokráciát természetesen nem O. Viktor kopaszai tették sírba egy hete a pártalapszervezetté süllyesztett, nemzetinek csúfolt Választási Iroda előtt tett fizikai erőszakkal, hanem ő maga, aki a demokratikus intézményrendszer minden egyes elemét bedarálva felépítette torz, egyszemélyes rendszerét. Ő maga, aki 2002-es választási vereségét feldolgozni nem tudván, hidegvérrel kitervelte a demokrácia megsemmisítését, majd az ország torkán lenyomta saját rezsimjét. Mert amikor a 300 forintos vizitdíj ürügyén meg lehetett bénítani a mára összeomlott egészségügy átalakítását, vagy összevissza lehetett hazudozni a tandíjról, akkor kapóra jött a népszavazás intézménye. Amikor a hatalom végleges megragadásának eszköze lehetett a népszavazás, akkor lehetett ájtatos szónoklatokat tartani arról, hogy milyen fontos a népakarat - ami már rögtön nem volt fontos az új, pártalapú alkotmány kierőszakolásakor vagy az ország vasárnapi bezárásakor.
O. Viktor a kettővel ezelőtti rendszerváltozáskor még úgy fogalmazott, hogy a demokrácia és a kommunizmus nem egyeztethető össze. Ideje kimondanunk, hogy a demokrácia és az orbánizmus sem egyeztethető össze. És ideje észrevenni önöknek is, kedves kormánypárti képviselőtársaim, hogy mihez asszisztálnak. Az ellopott közvagyonnal való elszámoláskor nem lesz elég a „parancsra tettem” mentsége. Még le lehet szállni a keleti nyitás vakvágányra vezető, Felcsútról induló kisvasútjáról, amelynek csak olyan megállói vannak, mint Moszkva, Ankara és a vezér által csodált és őszintén irigyelt egzotikus ázsiai diktatúrák.
Erre szerződtek? Tényleg? Az omerta, a hallgatás törvénye mint a megmaradt legfőbb alapérték, még összetartja az állampártot, de nem kötelező mindenkinek az intézményesített korrupció romjai alatt rekednie majd. Nem kötelesség bűnrészességet vállalni hazánknak az Európai Unióból való kivezetésében, az ország orosz kézre játszásában, Paks II.-ben, a Ceauşescut lepipáló stadiontébolyban, a Nyugat elleni békeharcban, az oktatás, az egészségügy tönkretételében, a földek pofátlan elrablásában, a fiatalok külföldre zavarásában, az utódok állami vezetői pozíciókba terelésében, a gigantikus orbáni pénzszivattyú működtetésében.
Tényleg érdemes azért a pár morzsáért, ami a felcsúti hacienda asztaláról lehull, mindent feláldozni, tisztelt fideszes képviselőtársaim?
Változtatni azonban csak közös erővel, az egzisztenciális félelmeket legyűrve lehet. Mint minden önkényre épülő rendszernek, az orbáni rezsimnek is a félelemkeltés a legfontosabb fegyvere. Bukása akkor jön el, amikor egyre többen mondják ki: nem félünk. És akkor mindenki előtt nevetségessé válik a külső és belső ellenséggel szembeni tébolyodott, önsorsrontó harc. Akkor már nem lehet álkérdésekkel félrevezetni és ravaszkodva egymásnak ugrasztani társadalmi csoportokat, és akkor minden magyar elgondolkodik azon is, hogy hová tűntek a fiatalok az országból.
Akkor, abban a bizonyosan eljövő történelmi pillanatban elindulhatunk egy olyan jövő felé, amelyben minden magyarnak helye van. Még nem késő, tisztelt hölgyeim és uraim! Köszönöm a figyelmet.
