Az ipar.
Az ipar.
Az ipar Alsó-Ausztriában igen ki van fejlődve, de annak egyes részeiben nem egyenletesen van megoszolva. A régi negyedek vagy kerületek, melyeket a Bécsi-erdő meg a Manhart elválasztó gerinczei után ugyanígy nevezünk, természeti jellegük sajátosságai szerint, valamint gazdasági, úgy ipari tekintetben is külön természetűek. A Bécsi-erdő alatti negyedben főjelentőségű a nagyipar; a bőséges vízi erő, könnyű közlekedés és Bécs közelsége alsó-Ausztriának ezt a részét a malom- és papíriparnak, a fonó- és szövőiparnak, a fémárú-gyártásnak és sok más iparágnak főhelyévé teszik. A fémipar a Bécsi-erdő fölötti, vasban gazdag negyedben is virágzik, míg a Manhartsberg alatti és fölötti negyedekben kevés a nagyipar, mivel a Manhartsberg alatti mély, sebes vízfolyásokban szegény síkföld túlnyomólag földmívelést űz s iparágai közt csak a malomipar meg a répaczukor-gyártás nevezetes; a Manhartsberg fölötti felföld azonban, az úgy nevezett Erdőnegyed (Waldviertel), a házi iparnak a voltaképi területe. Készítenek itt durva faneműt, mint puttonyt, kosarat, faczipőt, lapátot, zsindelyt és egyéb „erdei iparárút”, továbbá a schwarzwaldiakhoz hasonló órát, de különösen szövet készűl itt sokféle, bécsi kereskedőházak megrendelésére. Számokban beszélve, az 1880-ban Alsó-Ausztria síkföldjén megszámlált 643 iparűző nagy üzletből és 45.000 munkásból 406 ily iparvállalat és 33.000 munkás a Bécsi-erdő alatti negyedre esett, míg a többi három kerület együttvéve csak 237 gyárat s alig 13.000 munkást tudott fölmutatni. A bécsi-erdő alatti negyedben tehát, Bécset és külvárosait ide nem számítva, közel kétszer annyi volt a gyár s csaknem háromszor annyi a munkás, mint Alsó-Ausztria többi részeiben.
Paraszt férfi és nő az Ybbs völgyéből.
Greil Alajostól; chromozinkographiáját Angerer C. és Göschl műintézete készítette.
Hogy az ipar a vidéken meggyökerezhessék, az csaknem mindenkor a rendelkezésre álló vízi erőtől függ. Azelőtt, a nagyipar keletkező korában, mikor még a gőzt egyátalán nem, vagy legalább nem elég czélszerűen tudták hajtó erőnek fölhasználni, majdnem kizárólag csak a víz erejére voltak utalva az emberek. Az ipar a folyók és patakok mentén haladt fölfelé s még a legbarátságtalanabb járhatatlan vidékekre is betette a lábát, ha ott élő vizet talált. Ma már szabad útat tört a gőz, az ipar azonban még most is szívesebben marad a természetes víz-erek mellett, mivel ezek szolgáltatják a legolcsóbb mozgató erőt. Látjuk ezt Alsó-Ausztriában is. A hegyekről lerohanó csermelyek közűl a legkisebbik sem marad fölhasználatlanúl; azok, melyek az Ötscher-vízválasztótól gyors iramlással folynak éjszak felé, a völgyben nagy számú hámorokat hajtanak, míg odább, a belső vidéken, a hol már több víz-ér egyesűlt, hajtó erejöket más gyári foglalkozás fordítja hasznára. Azok a patakok és folyók ellenben, melyek a Schneeberg csoportjából fakadva kelet felé veszik útjokat s a Bécsi-erdő és a Lajta közti síkföldön vonúlnak keresztül, csakhamar a nagyipar szolgálatába állanak s e vidék száz meg száz gyárának adják a hajtó erőt. Hogy példát idézzünk, az ötvenes évek vége felé 67 zúzó-, nyújtó-, üst-, kasza- és sarló-hámor, aczélhámor és hengererőmű állt a Ybbsen és mellékvizein; úgy szintén az Erlaf és mellékfolyói mellett is 44 hámor és több aczél- és vasgyár állott. A Schneeberg vidékéhez tartozó folyók közűl a Schwechat meg a Pittenbach mellékvizeikkel, úgy szintén a Fischa több mint 100 gyárnak szolgáltattak hajtó erőt. A nagyipar nőttével azonban a gőz alkalmazásának is aránytalanúl nőnie s a vízi erővel szemben túlsulyra kell jutnia.
Így már 1880-ban Alsó-Ausztria sík földén kerek számban 20.000 lóerejű gőz állt a nagyipar szolgálatában, csak valamivel több, mint 13.000 lóerejű hajtóvízzel szemben. Amabból több mint 14.000, emebből közel 11.000 a Bécsi-erdő alatti negyedre esett.
A Bécsi-erdő alatti gyárak szorosan csatlakoznak Bécs és külvárosai iparos kerületeihez, melyeknek természetes folytatásai. Ha a várost pl. a déli vaspályán hagyjuk el, szemünk először a kéményeknek egész erdején tekint végig, melyek füstfelhővel töltik el a levegőt; odább már ritkúlnak soraik, de elkisérnek útunkon a síkságon végig még a hegységbe is, s itt hol csoportokba szorúlva, hol szórványosan s egyenkint tűnnek föl a szemhatáron. Ugyanezt a képet látjuk az Aspang-vaspálya vagy azon mellékvasútak mentén, melyek a Bécsi-erdő és a Lajta közötti vidéket átszeldelik; mindenfelé magas kémények, s ugyanazon feltűnő jelei az ipari tevékenységnek.
Nem könnyű dolog e gyárakról olyan valamit mondani, a mi mindenikre rá illenék. A síkságokon szélesen elterűlő gyártelepek külseje egészen más, mint a szűk völgyzugokban regényesen épülteké, s azok, melyek az őket hajtó víz mellékén feküsznek, egészen más látványt nyújtanak, mint a gőzerőtől hajtottak. Aztán a gyár külső képe lényegesen függ attól is, mit gyártanak benne; mert szembeötlőleg különbözik az oly gyárépűlet, melyben gyapotfonál, az olyantól, melyben tégla, ászoksör vagy kénsav, gummilabda vagy gőzgép készűl. Az alsó-ausztriai iparnak azonban mindezen és még sok más készítményei a nagy piaczra, sőt részben a világforgalomnak vannak szánva. Ha ezek értékét tudakoljuk, olyan számot kapunk feleletűl, mely kisebb ugyan, mint az iparűző Bécs és szorgalmas előhelységeinek ipari készítményeié, de így is elég magas, sőt a vállalatok számához képest tekintélyesnek mondható. Az alsó-ausztriai gyárakban készűlt czikkek értéke kerek számban 122 millió forintot tett úgy, hogy egy-egy vállalatra átlag 190.000 forint esett, míg Bécsben és környékén az átlagos szám csak kevéssel nagyobb 101.000 forintnál. Ha csak a Bécsi-erdő alatti negyedet egymagában veszszük, az arányszám – 406 vállalat 90.7 millió forinttal – még sokkal magasabb, azaz kerek 224.000 forint, vagyis a Bécsi-erdő alatti gyárak egyre-másra több, mint kétannyi értéket termeltek, mint Bécs és környékének azon fajtájú iparűzletei. A vidéki gyárak nagyobb terjedelmét munkásaik nagyobb száma is mutatja. Míg Bécsben és vidékén egy-egy gyárra 40, addig a vidéken egy-egy gyárra 41, a Bécsi-erdő alatti gyárakra meg épen 80, tehát épen kétszer annyi munkás esett, mint a fővárosban. De az alsó-ausztriai gyárak túlsulya Bécs és környéke gyáraival szemben akkor a legszembeszökőbb, ha az itt és ott alkalmazott gépeket, különösen a műszaki lóerőt hasonlítjuk össze. Bécsben és környékén ugyanis, a hol pedig igen sok iparág minden műszaki hajtó erő nélkűl dolgozik, átlag véve csak 4 lóerő esik egy-egy vállalatra, holott a vidéken 52, a Bécsi-erdő alatt meg épen 62. Így bizonyúl igaznak az a tapasztalat, hogy épen a legtömegesebb iparűzletek keresik föl a vidéket, mint a hol kényelmesebben berendezkedhetnek és terjeszkedhetnek, mint a főváros drága talaján.
Részlet a kis-schwechati sörgyárból.
Greil Alajostól
Ha az iparágakat csoportonként vizsgáljuk, első sorban az élelmi és élvezeti czikkek ipara ötlik szemünkbe hatalmas termelésével (közel 53 millió forinttal). Egyéb iparágak mellett ide sorozandó a malom- és sörfőző ipar is, melyek közűl az előbbeni Alsó-Ausztriára különösen nagy jelentőségű. Nem kevesebb, mint 232 nagyobb őrlőmalom 800 gőz- és több mint 4.600 vízi lóerővel s 1.220 munkással egyedűl a vidéken több mint 23 millió forint értéket termelt, mely a bécsi malmokéval 26 1/2 millióra emelkedik. A vidék malmainak nagyobb része a Bécsi-erdő alatti negyedre esik, különösen Schwechat, Baden és Ebreichsdorf kerületeire.
Az alsó-ausztriai malomipar egyébiránt nem csupán nagy kiterjedésével tűnik ki, de van egy más nagy jelentősége is, mely messze túl hat a tartomány határain; ennek köszönhetők ugyanis az őrlés javítása körűli legfontosabb vívmányok, melyeket „bécsi őrlés” név alatt mindenütt alkalmaztak. Illő Alsó-Ausztriának e büszkeségét külön megemlítnünk.
A kereszténység előtti időből származó régi vízimalmok, melyekben a liszt és korpa elkülönítése kézi szitákkal történt, meglehetősen változatlanúl maradtak, csakhogy a XVI. század óta a kézi sziták helyét posztó zacskók foglalták el. Ilyen volt a „régi német malom” berendezése, s a paraszt- vagy bérmalmoknál maig is ilyen. A gőz föltalálásával az átalakúlás új korszaka vette kezdetét. Az amerikaiak voltak az elsők, a kik a gőzt malmoknál is alkalmazták hajtóerőnek s a garatokat akként rendezték be, hogy ezentúl nem mindenkinek volt külön vízi kereke, hanem egy kerék és egy főtengely a köveknek egész sorát hajthatta. Ugyanakkor a nehézkes faszerkezet helyére a vas lépett s végűl az eddigi zacskószekrényt – pitlét – magában működő hengerszekrénynyel cserélték föl. Az ily csigahengerekkel és fölhúzókkal ellátott malmokat nevezték „amerikai műmalmoknak”.
Maga a lisztkészítés azonban még semmi haladást sem tett e javított szerkezetek által; most is, mint az előtt „parasztra” őröltek. Határozott javítást ez irányban csak e század elején tett Paur Ignácz alsó-ausztriai molnár, az ú. n. dara- vagy „műőrlés” föltalálója. Paur a malomköveket magasra helyezte, hogy sok darát nyerjen, aztán ezt a darát többször keresztűl járatván a köveken, egyre elaprózta, miközben egy elmésen készített tisztító gép mindig lefújta róluk a korpát, míg végre az egészen tiszta szép darát őrölte meg az azóta oly ismeretessé és keresetté vált „béllisztté”. Ez az őrlési rendszer, mely az alsó-ausztriai s később a magyar lisztnek is hosszú időn át oly kiváló helyet biztosított a világpiaczon, ma már általános alkalmazásban van; a parasztra őrlés csak a kisebb malmokban tartotta fönn magát, melyeknek száma rohamosan apad. Mennyi költészet fűződik e régi malmokhoz! A kerék zubog, a malom kelepel, a molnár szétvetett lábbal áll az udvar közepén s üdvözli a parasztokat, a kik lovakkal, szekerekkel csapatostúl vonúlnak befelé, hogy gabnájukat a garatra öntsék. Különösen száraz időjáráskor, úgy aratás után, 20–30 őrlővendég is táborozott szekerével a malom táján, várva, míg a sor rájok kerűl, a mikor aztán a felöntést és a liszt zsákba takarítását magoknak kellett végezniök. Mennyire más lett ez is az óta! A kereskedelmi malmok nagyszerű műszaki berendezéseikkel a bérmalmokkal jóformán már végkép elpusztították; a paraszt ma már veszi a lisztjét, a gabonáját pedig piaczra viszi.
A trumaui fonógyár hajtókerekei.
Charlemont Húgótól
Alsó-Ausztriának egy másik jellemző országos ipara, a sörfőzés is évről-évre nő kiterjedésben és jelentőségben. A vállalatok száma csökken ugyan, a helyett azonban egyes sörfőző-telepek, mint a kis-schwechati, st.-marxi, liesingi valódi óriásokká növekszenek. 1880-ban 31 nagyobb sörfőzést számláltak a vidéken, 500 lóerejű hajtógéppel s 2.000-nél több munkással. A mi árút ezekben a sörfőzőkben, a bécsiekét és a bécsvidékiekét is ide számítva, előállítottak, mintegy 20 1/2 millió frt értékű. Nem kevesebb ez, mint kerekszámban 2,350.000 hektoliter csapos-sör és ászok-sör, s e nagy tömegnek java része mindjárt magában a tartományban fogyott el is, nem kis mértékben járúlva hozzá, hogy a nép jó hangúlatát és humorát fönntartsa közmondásos színvonalán.
Az Alsó-Ausztria egyik főiparát képező szövőipar számos ágai között különösen kimagaslik a gyapotfonás. Mintegy 7.000 munkást foglalkoztat s 427.000 orsón kerekszámban 13 millió forint értékű fonalat készít. A st.-pölteni kerületben levő két vállalat kivételével, ez az egész ipar a Bécsi-erdő alatti negyed területére szorítkozik, hol az ebreichsdorfi, bécs-újhelyi, badeni és neunkircheni, a lajta-brucki és gloggnitzi, a pottensteini és schwechati járásokban vert gyökeret. Hét gyár a műszaki gyapotszövést a gyapotfonással többnyire összeköttetésben űzi s ezekben 1.600 munkás több mint 18 millió méter szövetet állít elő mintegy 3 1/2 millió forint értékben. A gyapjúfonást Alsó-Ausztriában a vöslaui gyaratoló gyár és möllersdorfi fiókja képviseli kiválóan, 4 1/2 milliónyi értékű árút készítvén. A vidéken levő gyapjúszövő telepek között az ebergassingi szőnyeggyárat nevezzük meg, mint legjelentékenyebbet, a hol bogozott szőnyegeket is készítenek keleti modorban. Egy 14 méter széles és 9 méter hosszú olyatén szőnyegen, a minőt a budapesti új dalműszínház számára szállítottak, 20 leány, egy sorban űlve, mintegy két hétig dolgozott. 4200 szál képezi a lánczot, minden tíz szál egy-egy más színűvel van a többitől elválasztva; a rajzot az ügyes újjú leányok fűzik bele, mire aztán a bogok vagy szemek megkötődését a vetélt beverő eszközli. A vetélésre következik az ütés, hogy a szövet egybeállóvá váljék. A lánczfonalak egy fésű forma, két végén ólomba foglalt vasbordán futnak keresztűl, mely nem úgy, mint a közönséges szövőszéken, hanem vízszintesen fekszik. E bordát valamennyi leány egyszerre emeli föl s aztán a „kész” vezényszóra egyszerre ejti le, mikor is igen nagyot üt; a lányok pedig rögtön folytatják a munkát, hogy megint új sort kössenek. Az egész szőnyeg mintegy három millió szemből áll, így tehát minden leányra 150 ezer szemvetés esik, vagyis minden munkanapra 12.500.
A fém- és fémárú-iparnak is nagy jelentősége van Alsó-Ausztriában, különösen pedig a Bécsi-erdő alatti negyedben. Körűlbelűl 70 nagyobb, különnemű vállalat, csaknem 9.000 lóerővel s több mint 6.000 munkással, kerekszámban 11 millió értékű árút készít. Ide tartoznak a nagy számú hámorok, aztán a lemez-gyárak, henger- és kavaró-művek, sodrony-, tengely-, csavar- és szegecs-gyárak; továbbá aczél- és aczélárú-gyárak (Ternitz, St.-Egiden stb.), sárga rézárú-gyárak (Öd és Simering), alpacca- és chinaezüst-árúgyárak (Berndorf és a Triesting melletti St.-Veit). Bessemer-fémet csak Ternitzben készítenek. Tekintsük csak meg egy ily Bessemer-töltés nagyszerű látványát. A Bessemer-féle eljárás tudvalevőleg abban áll, hogy a vasnak fölös széntartalmát a keresztűlhajtott levegő segítségével addig égetik, míg a nyers vas öntött vassá, vagy öntött aczéllá nem vált. A nyers vasat gázzal fűtött kemenczékben olvasztják meg, akkor a csapot kiütik s a híg fém azonnal hatalmas izzó tűzpatakban indúl meg belőle, mely csatornába fölfogatván, a fölfordított converter vagyis egy óriási vaskörte nyilásához vezettetik, melynek gyomrában az izzón folyós fém eltűnik. Mikor minden fém lefolyt, a hatalmasan sistergő convertert egyenes állásba helyezik s a vaskörte fenekén levő fúvókon keresztűl nagy erővel levegőt szorítanak a híg vastömegbe. A sistergés még nagyobb, a körtéből előtörő láng szélesebb, gyorsabb, heventébb lesz, a zizegés és sustorékolás erősödik s most a láng őrült sebességgel öltögeti nyelveit, izzó szikrafelhő tör elé a körte belsejéből, szinte attól kell tartani, hogy a gyártetőt is magával viszi. Minden egyes légáramlat egész izzó szikraesőt lök ki a körte gyomrából kétszer, háromszor; hatalmasan dolgozik a fölszabadított, de mégis féken tartott elem. Most a láng fényesebb és tisztább lesz, de egyúttal dühösebb és emésztőbb is s ekkor kormos férfiak vasdarabokat hánynak a lombik torkába, mintha le akarnák hűteni. Annál nagyobb szikraeső támad minden ily töltésre. Most úgy látszik, a körte nem bir többé megállani helyén, remeg és ingadozik talpain s egy adott jelre méltóságosan aláhajol, most már sötétebb lángot eresztve, hatalmas tűzkéve tör elő belőle s vörösbarna gőz tölti meg a helyiséget. Hirtelen belevetünk még nehány tükörvastöredéket a tüzes torokba, a hol az rögtön föl is olvad, mint a hó a napon. A körte még alább hajol s sziporkázva ömlik tartalma a serpenyőbe, melyből aztán az öntőformák nyerik tölteléküket.
Szőnyegszövés az ebergassingi gyárban.
Charlemont Húgótól
A Bessemer-féle hámor Ternitzben.
Charlemont Húgótól
A vegyészeti ipar csoportjában, mely a vidéken s Bécsben és környékén együttvéve közel 5.000 munkást foglalkoztat s 25 milliónyi értéket állít elő, figyelemre méltó a kénsavgyártás, aztán egyéb fém-savak, műtrágyák, chlor-mész, stb., továbbá a festék és fénymáz, gyújtószer és világító gáz készítése. Különösen élénk lendűlete van Bécsben, Liesingben, Stockerauban s még nehány más helyen a gyertya- és szappangyártásnak, melynek évi értéke meghaladja az 5 milliót s mely nagy kivitelnek képezi tárgyát.
Egy gőzkocsi fölszerelése a bécs-újhelyi gyárban.
Charlemont Húgótól
A következő iparcsoportoknak nehány ágát még ki kell emelnünk, mint olyanokat, melyeknek magasabb nemzetgazdasági értéke van, és pedig első sorban a gőzmozdonyok készítését. Három gyár (a bécs-újhelyi, gross-jedlersdorfi s Bécs X. kerületi) az utolsó években 200–300 gőzmozdonyt és közel 200 szerkocsit szolgáltattak. A legnagyobb gyártelep a bécsújhelyi, a mely 1885-ben űlte meg a kétezredik mozdony elkészítésének ünnepét, rendes üzem mellett 30–40 gőzmozdonyon dolgozik egyszerre; egynek-egynek elkészítése körűlbelűl négy hónapi időt kiván.
A téglagyártást nagy arányokban mindössze 40 vállalat űzi. A legtöbb és legtöbbet szolgáltató telepek Bécstől két-három mérföldnyire vannak, így Inzersdorfban a Wienerbeg alatt, Brunnban, Vösendorfban, Biedermannsdorfban, Neudorfban, Guntramsdorfban, Oberlaaban, stb. E telepek a szerint, a minő az építkezés, 200–300 millió darab téglát gyártanak.
A papír-ipar 39 vállalatnál 3.400 munkást foglalkoztat ez idő szerint s 7 1/2 millió forint értékű árút szolgáltat. Ennek is a Bécsi-erdő alatti, vízben gazdag negyed a voltaképi hazája. Itt különösen két iparág veendő figyelembe, a farostból nyert papíranyag s maga a tulajdonképi papír készítése. A vászonrost helyett a faanyagnak papírkészítésre való fölhasználása még igen új dolog, de egyre általánosabbá válik. Magában Alsó-Ausztriában 18 telep foglalkozik a fának papíranyaggá való köszörűlésével. Azok közt a gyárak között, melyek iró-, nyomtató- és itatós papír, továbbá táblapapír és sajtótábla készítésével foglalkoznak, a legnagyobbak Schlöglmühlben, Pittenben, Klein-Neusiedelben és Ebergassingban vannak. Ezek évenként 125–130.000 métermázsa rongyot, továbbá fát és szalmarostot, stb. dolgoznak föl. A rongyokat többnyire Magyarországból s a vele szomszédos kevésbbé művelt országokból szerzik, a hol még házilag készűlt erős, szívós vásznat viselnek az emberek, olyat, mely papírgyártásra a legalkalmasabb. Mennél nagyobb a műveltség, annál rosszabbak a rongyai. A bankónak való papírt vitorlavászonból és hajókötelekből készítik s a bankjegyek többnyire megtették már a világ körűli útat, mielőtt másod ízben útjokra elindúlnának.
A payerbachi facsiszoló gyár belseje.
Charlemont Húgótól
