A hegyvidék csúszó-mászói, kétéltűi és halai.
A hegyvidék csúszó-mászói, kétéltűi és halai.
Hegyvidéki faunánkhoz, a mennyiben megbízható adataink vannak, mintegy 24 csúszó-mászó és kétéltű számítható; megjegyezvén természetesen, hogy a talaj és a rajta levő növényzet mineműsége gyakran ezek függőleges elterjedésére is irányadóbb, mint az abszolut tenger fölötti magasság. Így a fürge gyík (Lacerta agilis L.) Tirolban csak 400 méter magasságig megy föl, holott az Alpesek többi vidékén még az 1300 méternyi magasságon túl is előfordúl. A fajok nagyobb része tetemesen túllépi a hegyi régió felső határát; egyesek az alpesi régióra jellemzők, sőt kettő bátran a havasi régió alakjai közé számítható. A fürge gyík, (mely a hegyeken ritkább) és a zöld gyík (Lacerta viridis) a hegyi régióban, a fali gyík (Lacerta muralis Laur.) és a lábatlan gyík (Anguis fragilis L., 1500 méteren túl is) az alpesi régióban maradnak, az elevenszűlő gyík (Lacerta vivipara Jacq.) pedig 3000 méternél már átlépi az elméleti hóhatárt.
A siklók közűl az örvös siklót (Tropidonotus natrix) és Aesculapius siklóját (Coluber Aesculapii Latr.) megtaláljuk egészen az alpesi régióig; az elsőt állítólag még 2000 méter magasban is. Figyelmen kívűl hagyva a délvidéki síma siklót (Coronella girondica), mely elterjedésében a mi fauna-területünkön csak Dél-Tirolra (Monte Baldo) szorítkozik, marad még hegyvidékünk számára a helyenként igen gyakori koronás sikló vagy rézkígyó (Coronella austriaca Laur.), melyet a keresztes vagy beri viperáéhoz hasonló színezete tűntet ki; továbbá a koczkás sikló (Tropidonotus tesselatus), mely Csehország közép táján majd olyan gyakori, mint az örvös sikló; és végre a délibb vidékekre szorítkozó sárgászöld sikló (Zamenis viridiflavus Wagl.).
Sokkal jellemzőbbek a hegyvidékre a mérges kígyók, melyek közűl az osztrák-magyar monarchiában három faj él. Egyikök, az áspis-kígyó vagy Redi viperája (Vipera aspis Merr.) különösen Dél-Tirolra és az illyriai partvidékre látszik szorítkozni és az alpesi régiónak majdnem felső határát éri el; a másik két faj a monarchiának mindkét felében otthonos, még pedig, nevezetesen a délibb vidékeken, egyazon területen is lakik. A legelterjedtebb és minden osztrák tartományban honos a keresztes vagy beri vipera (Pelias vagy Vipera berus), fekete változatával (Vipera prester L.) együtt, melyet a hozzá nem értők gyakran összetévesztenek az ártalmatlan örvös sikló fekete példányaival; ez egész 2.600 méter magasságig előfordúl. A homoki vipera (Vipera ammodytes), melyet állítólag már a Raxalpe magaslatain is láttak, az Alpeseknek inkább déli vidékeire szorítkozik; helyenként azonban igen közönséges; és érdekes, hogy, a mint látszik, az áspis-kigyóval ellentétben, mely inkább a homokkő-hegyeket szereti, némely vidéken kizárólag a mészhegyeken tartózkodik. Dél-Tiroltól, hol nevezetesen Bozen környékén honos, el van terjedve egész Karinthiában, Stiria déli részén, Krajnában, Isztriában, Dalmácziában, Dél-Magyarországon egész Erdélyig (Déva), sőt Erdélyen túl is. Európának ez a legveszedelmesebb mérges kigyója az Alpesek egyes vidékein aránylag rendkivűl nagy számban jelenik meg; a Sann völgye előhegyein, valamint a szomszédos területeken a beri vipera tipikus alakjával és fekete fajváltozatával együtt található a völgy síkjától fel egész 500–600 méter magasságig a tenger színe fölött, és a déli Mész-Alpesekben még 1.300 méter (4.000 láb) magasságban is előfordúl. Az ember egy cseppet sem zavarja; sőt egyes helyeken épen az ember közelében üt tanyát; némely helységben a melegágyakban s más ilyen helyeken találták. Magyarországon, nem messze Dévától, 1880 deczember havában egy nem rég nyitott kőbányának (labrador-trachyt) mintegy 30 méternyi területén több mint 100 példányt találtak, melyek a kövek között aludták téli álmukat.
A kétéltűek közűl nyolcz faj lakik az alpesi régióban, azaz nyolcz faj hagyja el tulajdonképeni hazáját, a síkságot és emelkedik fel egész az alpesi régió magasságáig; e régióra különben csak egy jellemző, t. i. a fekete szalamandra (Salamandra atra), melynek fő elterjedési köre az Alpesekben 1.000–2.300 méter között van, de az Altvater turfás lejtőin, a Szudetákon és a Kárpátokban is (?) előfordúl, bár ritkán. Sokkal nagyobb területet foglal el a havasi gőte (Triton alpestris), mely, nem tekintve vízszintes irányban való nagyobb elterjedését, a völgy síkjától kezdve (Stiriára nézve bizonyos) egész 2.100 méter tenger fölötti magasságig (Tirol) előfordúl. A színváltó varangyék (Bufo variabilis) és a foltos szalamandra (Salamandra maculosa) kivételével, melyek nálunk inkább a dombvidéket és a lapályokat kedvelik, a leveli béka (Hyla arborea), a vízi béka (Rana esculenta), a gyepi béka (Rana temporaria), a vöröshasú béka (Bombinator igneus) és különösen a földi béka vagy szürke varangyék (Phryne vulgaris) mind átlépi a hegyi régió felső határát a nélkül, hogy – mint könnyen érthető – a területre nézve jellemző volna.
Bármily nagy jelentőségök van is a hegyi tavaknak geologiai, földrajzi és gazdasági tekintetben; bár mennyire gazdagon és változatosan vannak is Alpeseink öntözve; s akár a föld fölött, akár a föld alatt alkotnak üstöket, medenczéket s más hasonlókat a kristályvizű folyócskák, avagy a groteszk szirtekkel párkányozott zuhatagok: faunisztikai szempontból mindennek csak alárendelt szerepe van. Az Alpesek vizei csak kevés fajnak, aránylag kevés egyénnek adják meg a szükséges életfeltételeket; annyira, hogy még a gerinczes állatok legalsó osztályának, a halaknak élete is teljesen háttérbe szorúl itt. Az „igazi” alpesi tavak tekintélyes része olykor-olykor teljesen kihaltnak látszik a szabad szemnek; tiszták azok, s a meddig a szem csak belepillanthat a sötétzöld haboknak gyakran tetemes mélységébe, még csak nyoma sem mutatkozik bennök az állat-életnek. Ilyen gyakran a kis „Augstsee”, a „Wildensee”, a „Weissensee” és mások az Alpesekben, valamint a magasan fekvő kárpáti tavak egy része is. Másként áll a dolog az Alm-tóval, az Altausseei tóval, a Grundel-, Grün- és Hallstadti-tóval, a Gosau- és a Lambath-tóval, a völgymedenczében fekvő Mond-, Wolfgang- és Traun-tóval, továbbá Karinthia, Krajna és mindenekelőtt Tirolnak egyes nagyobb tavaival. Igen jellemző egyes 2.000 méteren felűl, Tirolban egész 2.500 méterig fekvő hegyi tavakra egy gyönyörűen színezett pisztráng, a Salmo salvelinus (Saibling, Schwarzreutel), mely különben nagyságában és színezetében lakóhelyének fekvése és a víz tulajdonsága szerint gyakran változik. Egy magasságig jut evvel a közönséges pisztráng (Trutta fario), gyakran a botos kölönte* (Cottus gobio) és a fürge cselle (Phoxinus laevis). Alantabb marad a csapó sügér (Perca fluviatilis) a tarka menyhal (Lota vulgaris), a dobáncs vagy fejes domolykó (Squalius dobula Heck.), a kék pisztráng (Coregonus Wartmanni, „Rheinanke”), mely a Bodeni tavat nem tekintve, Ausztriában a többi közt a Traun-, Atter-, Mond-, Wolfgang-, Hallstadti- és Fuschel-tóban honos; megemlítendő itt továbbá a pirosszárnyú pisztráng (Coregonus fera, „Kröpfling”), mely a Bodeni-, az Atter- és a Traun-tóban él, a közönséges potyka (Cyprinus carpio), a czompó vagy czigányhal (Tinca vulgaris), a rózsa-márna (Barbus fluviatilis), a dévér keszeg (Abramis brama), a vörös-szárnyú konczér (Leuciscus rutilus, „Blätten”), a gyöngyös keszeg (Leuciscus Meidingeri), a zászlós timalykó vagy pénzes pisztráng (Thymallus vexillifer, „Asch, Aesche”), a tavi pisztráng (Trutta lacustris), a csuka (Esox lucius), a fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis) a csík, stb.**
A halak népies magyar neveit legnagyobb részt Herman Ottónak „A magyar halászat könyve” czímű sajtó alatt levő munkájából vettem át, szerzője megengedvén, hogy kéziratát használhassam. – A fordító.
A Traun-tóban (1.284 láb tenger fölötti magasságban) körülbelűl 25, az Atter-tóban (1.434 láb magasan) körűlbelűl 23, a Hallstadti tóban (1.557 láb magasan) körülbelűl 11, a Lambath-tóban (2.018 és 2.213 láb magasan) körülbelűl 4 faj hal van.
