Az állatok függőleges irányban való elterjedése.
Az állatok függőleges irányban való elterjedése.
Középszámmal körűlbelűl 800 méter magasságig emelkedik az a vidék, mely a hegyi és alföldi fauna között közvetítőűl szolgál; s a két fauna között csak e magassági övön túl fejlődnek ki észrevehető különbségek. E különbségek azonban először is nem új alakok fellépésében állanak, hanem abban, hogy egyrészt egyik-másik faj elmarad, másrészt pedig a többi fajok némelyike megszaporodik. Tipikus és maradandóan a hegyekre szorítkozó fajok, a mi nem sok van, rendesen csak a fanövés határa közelében lépnek fel, a mely határ a völgy síkjának tenger feletti magassága, a talaj természete és az illető hegység éjszakibb, vagy délibb fekvése szerint igen feltűnően változik. Az alföld és a hegyek közös alakjai között az egyes állatosztályokban inkább az egyedek, mint a fajok különböző volta lép előtérbe. Legfeltűnőbbek e tekintetben a csúszó-mászók és a kétéltűek; az ízeltlábúak között a lepkék és a bogarak; de elég példa van rá az emlősök között is; s legkevesebb, a mennyire mostanig tudjuk, a madarak között. Ezek a különbségek részben minden megerőltetés nélkűl megmagyarázhatók az alkalmazkodás jelenségeiből, a szervezetnek azon érdekes képességéből, hogy bizonyos határok között lassanként hozzásímúl a teljesen megváltozott életföltételekhez, hogy megváltozik az állat természete, életmódja, színe, nagysága és termete, s így fokozatosan igen módosúlt alakoknak, esetleg hamarább vagy később új fajoknak alkotódik meg eredetők. Ez az alkalmazkodó képesség elég szembetűnően látszik már a házi fajokon, illetőleg azokon a fajtákon, melyeknek a hegyek közt, vagy a pusztákon a szükséges szabadságot megadták.
A magyar alföldi szarvasmarha és az alpesi fajták testalkotása közti különbséget, a csülkök alakját és keménységét, a szarvas tulajdonságát s több másokat, mindenki ismeri. Mennyire lát és hogyan szimatol, miként kapaszkodik a hegyi szarvasmarha! – de mennyivel tökéletesebb nála az alföldi marha a kitartó futásban, a mocsáros helyek átlábolásában és mindenek fölött az úszásban! – milyen könnyűséggel megy át a pusztai fiatal marhanyáj több száz ölnyi széles folyamon is! És hasonló különbségek a testalkotásban, a természetben meg a helyhez való alkalmazkodásban a többi házi állatokra nézve is könnyen kimutathatók; kimutatható a hegyi lóra és a keskeny sziklás gyalogúton való biztonságára nézve; a sokáczok ponyszerű lovaira nézve, melyek hasig merűlve a mocsárba, húzzák a nehéz teherrel megrakott nyomorúlt taligát; kimutatható a sertésekről a Duna lapályain, melyek a sekély tavakban halászgatnak és magukat is módon a farkastól is védelmezik; kimutatható a kecskékről, juhokról és másokról is.
Nem kevésbbé feltűnők a testalkotásban és biologiai sajátságokban való különbségek a szabadon, vadon élő állatok körében is; így az alföldi berkek és a hegyvidék szarvasa, az őz, a vadmacska és számos más alak körében. Még szembeötlőbb az évszakok váltakozásának megfelelő színváltás, mint például az alpesi nyúlnak kétféle s a havasi fajdnak háromféle ruhája. E jelenségeket illetőleg nem nehéz felismerni, hogy védelmi berendezések; de az alpesi állatoknak azon hajlamát, hogy sokkal sötétebb színt öltenek, mint a milyen a síkságokon élő képviselőiknek sajátja, még legkevésbbé sem tudjuk megmagyarázni. Majd azt hiszi, hogy ennek leghathatósabb okáúl a sajátszerű hőmérsékleti viszonyokat kell tekinteni; majd azt, hogy az elégtelen napvilágítás (insolatio) az oka. Ismeretes ez a sötét-színűség a keresztes vipera (Pelias berus) hegyvidéki fejváltozatán (P. prester L.), az alpesi szalamandrán (Salamandra atra), a hegyi gyík (Lacerta vivipara) tipikus alakján, nehány halon (pisztráng, az ú. n. „Schwarzreuterl”) és különösen egyes rovarfajokon.
A „hegyvidéki fauná”-ban majdnem általánosan három „kört” vagy „régiót” különböztetnek meg, melyek lényegökben a mi viszonyainkra is érvényesek; „hegyi régió”-nak nevezik a tenger színe felett 812 métertől 1300 méterig terjedő magassági övet, „alpesi régió”-nak az 1300 métertől 2275 méterig terjedőt, és „havasi régió”-nak végre a tenger színe fölött 2275 és 4550 méter között fekvő területeket.
Több régiónak a felvétele az áttekinthetőséget igen kevéssé mozdítja elő; bár meg kell adni, hogy a három régiónak határvonalai jelentékeny ingadozásoknak vannak alávetve és közöttük a legkülönbözőbb nemű átmenetek vannak.
A hegyvidéki faunának kiválóan jellemző, illetőleg „sajátlagos” fajait, könnyen érthető okokból, csak azon magasságokban szabad keresnünk, melyek a buja növényzet megszűnésével az alsóbb rendűek tarka állatéletének feltűnő csökkenéséhez, általában az életföltételek egyszerűbbé válásához, a helyhez alkalmazkodott lényeket követelnek, olyanokat, melyek hozzá vannak törődve magas hegyvidékeink ridegségéhez, nélkülözéseihez és időjárásának sokféle, borzalmasan szép jelenségeihez. Az erdőöv legfelső határáig, a törpe-fenyő régiójáig az alföldi faunának jól ismert fajai közűl még igen számosan jutnak fel; minden alpesi házikó vonzó pont itt rájok nézve, mely lakói által részben gazdag táplálékot nyújt nekik s változatosságot önt a különben egyszerű egyformaságba. Csak ott, hol a sovány, terméketlen talaj gyér füvet táplál, hol a szakadékos kopár szirt uralkodik, csak ott van az alpesi tipusok igazi hazája, fel egész az örök hó határáig. És ez nincs ellenmondásban avval, hogy a zordon időjárás, mikor az állat legádázabb ellensége, az éhség emeli fel hatalmas szavát, a szellős magaslatok némely lakóját gyakran mélyen, egész a völgy ölére kényszeríti le.
