A gubernialis korszak.
A gubernialis korszak.
Az 1691 deczember 4-én kihirdetett Lipót-féle oklevél (Leopoldinum diploma) lett Erdély másfélszáz esztendeig tartó új korszakának; az úgy nevezett gubernialis korszaknak törvényes alapja.
Az erdélyi gubernium (főkormányszék) egykori épülete Kolozsvárt.
Háry Gyulától
Lipót, később e diploma 3-ik pontjára támaszkodva, a katholikusok és szászok sérelmeinek orvoslására még két pótló diplomát adott ki. Ezekhez járúlt az 1693-ban kiadott Alvinciana resolutio is. E négy diplomán épűlt föl a gubernialis Erdély jogállása 1848-ig.
„Erdély visszatér a szent koronához, melytől az írígy sors és egyesek vakmerősége elszakította”, ekkép jellemzi a Habsburgok alá kerűlt erdélyi fejedelemség közjogi viszonyát az anya-államhoz a föntebb említett Lipót-féle oklevél. Mindazonáltal a Habsburg-házbeli királyok, bár törvényesen elismerték a magyar korona jogczímét Erdélyre (1741: XVIII. törvényczikk; 1792: II. törvényczikk); Erdélyt, mint külön szervezetet föntartották. Mária Terézia királynő a magyar koronának ezt a kiváló gyöngyét ki akarván tűntetni, 1765-ben az erdélyi fejedelemséget, „melynek fejedelmei a régebbi időben a vezéri czímmel éltek”, nagyfejedelemségi rangra emelte akkép, hogy czímei közt mindjárt Burgundia s az osztrák főherczegségek után következzék. Azonban e rangemelés a magyar korona terűletének természetszerű, történeti, közjogi és földrajzi szempontok követelte egységesítő irányát nem változtatta meg.
A magyar államterűlet egysége hosszas evolucziók után csak az 1848: VII. (pozsonyi) és 1848: I. (kolozsvári) törvényekben fejeződik ki. Erdély uniója ekkor ténynyé vált. Végleg az 1868: XLIII. törvény szabályozza ezt az egyesűlést, számot vetvén a 341 év óta különleges fejlődésű országrész viszonyaival.
Erdély a Habsburgok korában 1848-ig politikai és közigazgatási szervezete tekintetében a fejedelmi alkotmány alapján fejlődött.
A törvényhozást az egy kamarából álló országgyűlés gyakorolta a magyar királylyal, mint Erdély fejedelmével. Csakhogy az erdélyi országgyűlésen a guvernementalis elemnek fölötte nagy befolyása volt. Az országgyűlés elnökét (Statuum praeses) a rendek választották. Fontosabb teljes gyűléseken (ha eltérő nézeteket kellett egyeztetni, törvényeket szerkeszteni) a kormányzó elnökölt. A jegyzői tisztet, mint törvényszerkesztők, a királyi tábla itélőmesterei látták el.
Az országgyűlés egybehivatásának (mit évenként egyszer, Szent István napjára, rendelt a törvényes gyakorlat), föloszlatásának s a törvények szentesítésének joga a fejedelmet illeté.
Az országgyűlésen szavazat nélkül megjelentek a fejedelem kormánytanácsa képében a főkormányszék elnöke: a kormányzó (gubernator), a tanácsosok és titkárok; s a közigazgatás és igazságszolgáltatás fő hivatalnokai. Szavazattal 36 megyei és székely (megyénként és székely székenként 2–2), 36 városi és 22 szász követ (székenként 2–2) bírt. A tekintélyesebb nemesek közűl regalistákat, királyi hivatalosokat a fejedelem külön meghívó levéllel meghívhatott; az ilyen leveleket a főkormányszék küldte szét. Az erdélyi törvényhozás ekkép megőrizte bizonyos patriarchalis jellegét, s döntő befolyása volt rá a végrehajtó hatalomnak.
A végrehajtó hatalmat a fejedelemnek felelős e királyi főkormányszék vagy főigazgatótanács (Excelsum regium gubernium, Consilium guberniale intimum) gyakorolta Kolozsvárt. Ellenőrizte a közigazgatást, birósági külön tanácsában legfőbb ítélőszék vala, felügyelt a közadók beszedésére a katonai elszállásolásra, egyházi és iskolai ügyekre, közegészségre, szétküldte a törvényeket s gondoskodott végrehajtásukról. A kormányszék tanácsosait a négy vallásra és három nemzetre való tekintettel az országgyűlés hármas jelölése alapján nevezte ki a fejedelem.
Ily szervezetében 1848 július haváig működött e testűlet. 1861-től 1867-ig – a bíráskodás kivételével – újból működött. Az unió átmeneti munkálatait 1867-től 1869 április 30-ig egy királyi biztosság intézte; azóta lett egységes a magyar közigazgatás.
Az erdélyi közigazgatás úgy a vármegyékben, mint a székely és szász székekben önkormányzati alapon nyugodott; ezek tisztviselőiket (kivéve a főispánokat és főkirálybírákat) választották, tekintettel lévén mindig a felekezeti méltányosságra. Általában sokkal konzervativabb a szervezet, közigazgatás és bíráskodás szorosabban egybe függ, mint 1723 óta Magyarországban.
A király, mint, fejedelem, nem tartózkodván az országban, nagy szerep jutott az oldala mellett Bécsben működő erdélyi kanczelláriának (Excelsa Canceilaria regia Transylvanico aulica), melynek már czíme is jelzi, hogy a magyar királynak szerve felségjogainak gyakorlatára az erdélyi terűleten. Jelesen a kegyelmi, kitűntetési ügyek tartoztak hatásköréhez s mint legfőbb királyi följebbviteli bíróság is szerepelt. II. József 1782 augusztus 14-én egyesítette a magyar udvari kanczelláriával s csak kilencz év múlva (1791 február 28-án) vált külön attól. Megszűnt 1848 június végén. (1861–1867-ig ismét fönnállott). Élén állott a kanczellár, ki rangban a magyarországi kanczellár után következett, épülete Bécsben a magyaré mellett volt s tisztviselői ugyancsak az udvari létszámhoz tartoztak.
A pénzügyigazgatás csak hosszabb kisérletezés után vált külön a közigazgatástól s mint erdélyi kincstartó hivatalt (Inclytus regius in magno Transsylvaniae principatu thesaurariatus) Nagy-Szebenben 1791-ben újjá szervezték. A kincstárnoknak szavazata és ülése volt a kormányszéknél, de nem volt oly nagy hatásköre, mint a magyar udvari kamara elnökének. A pénzügyi kezelés módja, a bányászat és a só ügyei voltak fő ágai e hivatalnak, mely 1848-ban szűnt meg.
Erdély igazságszolgáltatását első fokon a megyei, székbeli és városi törvényszékek (bányaügyekben a bányászati altörvényszék és kincstári szék) gyakorolták. Másodfokon a marosvásárhelyi királyi tábla itélt, melynek elnökét a rendek által kijelölt 9 egyén közűl a király nevezte ki. A tábla szoros kapcsolatban állott a kormányszékkel, s attól útasításokat is kapott.
Hadügyi szempontból Erdélyben az újonczmegszavazási jog (1848-ig 3 gyalog és 1 lovas ezred) az országgyűlést illette, az újoncz-állítást a főkormányszék rendelte el. A hadsereg maga két elemből állott: 1715 óta az állandó hadból melynek vezényletét a fejedelem császári, és királyi tábornokai útján gyakorolta, és a nemzeti erdélyi militiából, mely az insurrectiónak felelt meg és mint időleges honvédség jóformán csak elméletben volt meg. Ezen insurrectio vezérét, a generalist, az országgyűlés választotta. Az előbbi, az állandó hadsereg, – Erdélyben is ép úgy a közös hadsereghez tartozott, mint Magyarországon; de hozzászámítandó még a magyarországi határőrség mintájára 1761–64-ben szervezett oláh és székely határőrség, mely az oláhságból két gyalog-, a székelységből pedig két gyalog- és egy huszár-ezredet alkotott (3–3000 emberrel ezredenként).
Ilyen volt nagyjából az erdélyi fejedelemség szervezete, melyet 1848-ig külön czímer juttatott külsőleg is kifejezésre. E czímer: vörös pólyával vágott pajzs; a felső kék mezőben aranycsőrű, vörösnyelvű, jobbra néző emelkedő fekete sas (a magyar megyék czímere); jobbról tőle arany nap, balról megújuló ezüst hold ) (a székelyek czímere), az alsó arany mezőben hét (4–3) vörös; három ormú vár (a szászok czímere). A várat ormós bástya és abból kiemelkedő, két lőréssel ellátott három ormú torony alkotja; a váron nyílt kapu látszik. A czímerpajzsot 1765 óta koronás nagyfejedelmi süveg födte. 1874 óta ez a czímer alkotja a magyar korona országai közép-czímerének negyedik mezejét. Erdély régi színe: vörös-sárga-kék vala. Az erdélyi törvényeket a három nemzet egyetemének külön pecséteivel is ellátták.
E szervezet immár harminczhárom év óta megszűnt. A magyar állam egysége érzetének nincs fényesebb példája annál, hogy e negyedfélszázéves külön fejlődés mellett is Erdély uniója minden rázkódás nélkül ment végbe.
Cserna Károlytól
