A szerbek jogviszonyai. Hadzsics Antaltól, fordította Acsády Ignácz
A szerbek jogviszonyai.
Hadzsics Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Hadzsics Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Horvátok története egyszersmind a Horvát-Szlavonországok és Magyarország közti államjogi viszony fejlődésének a története. E fejlődésre semmi hatással sem volt az, hogy a Szerémségben, meg Likának és Krbavának történelmileg is emlékezetes régi horvát földjén szerbek telepedtek le.
I. Lipót 1690 ápril 6-án, mikor a diadalmas császáriak a Balkán-félszigetre nyomúltak, fölhívást intézett a török uralom alatt levő szerbekhez, fogjanak bátran fegyvert a török ellen, csatlakozzanak ő hozzá s egyesűlve az ő hadseregével, segítsék azt győzelemre a barbár kényuralom ellen, a legünnepélyesebben oltalmat, szabad vallásgyakorlatot és vajdaválasztást igérvén nekik. A szerbek fegyvert is fogtak. Mikor azután a császáriaknak vissza kellett vonúlniok, a törökök boszújától félő szerbek Čarnojević III. Arszén ipeki (peći, petyi) patriarcha vezetése alatt ott hagyták hazájukat és Magyarországba vándoroltak, a hol – állítólag 37–40.000 család – főleg a Duna-Tisza közén és a Maros jobb partján állandó lakóhelyet nyertek.
Ez új telepesek 1690 augusztus 21-én kelt formaszerű kiváltságlevelet kaptak, melyet az 1691 augusztus 20-ki pátens még kibővített. Ezt nevezik a szerbek az ő „arany bullá”-juknak, melyre mindannyiszor hivatkoztak s hivatkoznak, valahányszor valamit követeltek és követelnek.
A latin egyházzal való egyesítésükre irányúlt kisérletek, melyek biztosított vallásszabadságukat fenyegették, elégedetlenséget és mélyre ható izgatottságot keltettek köztük úgy, hogy a varasdi főkapitányságban zavargások is támadtak. A fölizgatott kedélyek lecsillapítására adatott ki az 1695 márczius 5-ki kiváltságlevél, mely „egyházi szokásaik és vallásuk szabad gyakorlatát minden csorbítás nélkül” biztosította.
Sokféle panaszuk és sérelmeik orvoslására 1769-ben Karlóczán nemzeti kongresszus tartatott. Ezen zsinati tárgyalások eredménye volt az első, 1770 szeptember 27-én kelt Regulamentum privilegiorum. Csakhogy ezzel a szerbek nem voltak valami nagyon megelégedve, s ezért az 1774-ki és az 1776-ki püspöki zsinatokon Karlóczán folytatták a tárgyalásokat. Az eredmény a második, 1777 január 2-ki Regulamentum volt, mely azonban még roszabb hatást tett a papságra és a népre. Gyanúba fogták Vidák metropolitát és a püspököket, hogy a kormány iránt tanúsított szolgálatkészségökkel megcsorbították nemzeti kiváltságaikat. A legfőbb kormányszékeken ez ügyben folyt tanácskozások eredménye volt az első Regulamentumot magyarázó 1779 június 16-ki Rescriptum declaratorium. Ez az 1782 június 17-ki szentszéki rendtartással kiegészített magyarázó leírat szolgált azután szabályúl a szerbek vallási ügyeinek intézésénél.
Ezen egymásra következő kiváltságosztogatás és megújítás czélja az általános államérdekre való tekintetből természetesen az volt, hogy mind kevésbbé extensiv legyen.
A szerbeknek az a kivánsága, adassék nekik teljes egyházi önkormányzat, egyházfejük szabad választását tételezi föl. Ezen törvényesen elismert jogukat mindvégig háborítlanúl gyakorolták.
A szerbek vallásügyi dolgait államilag a magyar országgyűlésnek 1790/91: XXVII. és 1868: XX. törvényczikkei, s az 1887 május 14-ki horvát törvény szabályozták.
A szerb nemzeti egyházi kongresszusok autonom egyházi jogaik gyakorlatára nézve külön szabályokat és szabályzatokat alkottak.
A király, hogy a szerbeket az ország védelmében való élénkebb részvételre ösztönözze; 1526-ban Beriszlo István személyében visszaállította a szerb despota méltóságot.
Beriszlo István alig egy évig viselte a despota czímet, minthogy már a következő évben Černović Iván (Jován) kiáltotta ki magát despotává, ebbeli jogát Brankovics István nejével, Angelina despotánéval való állítólagos rokonságára alapítva.
A szerbek szívesen elismerték Ivánt despotájuknak, csakhogy e régi történelmi méltóságot helyreállítva lássák. Ferdinánd király megerősítette Ivánt, kit a szerbek közönségesen „Iván czár”-nak neveztek, s „reá ruházta a szerbek fölötti uralmat a magyar királyság déli határterűletein”. Iván kortársa, Szerémi György krónikás azt írja, hogy „a magyarok jobban féltek tőle, mint saját királyuktól”.
Iván czár Ferdinánd szolgálatában harczolt Zápolyai János ellen, a kin több diadalt aratott, de végre is legyőzték és megölték.
A szerbek történetében még egy erőteljes alak lép elénk Brankovics Györgyben, kinek regényes sorsa sulyos, de kikerűlhetetlen volt, minthogy az állam egységességére törekvő s a fölszabadított szer b királyság bekebelezésének lehetősége előtt állá központi hatalom világosan látta, hogy ez a czím, ha tevékeny ember viseli, veszélyeztetheti ezt az egységesítést.
Mária Terézia királynő reformjai a szerbekre is kiterjedtek. Ugyanis a szerbeknek az osztrák örökösödési háborúban tett szolgálatait jutalmazandó, újra megerősítette kiváltságaikat, s közigazgatási önállóságra irányúló óhajtásuknak legalább részben engedve, ügyeik egységes alapelvek szerint való pártatlan vezetésére, 1745 augusztusában külön udvari bizottságot állított föl. Ez a bizottság 1747 augusztusában saját elnökkel bíró külön kormányszékké (Hofdeputation in Transylvanicis, Banaticis et Illyricis) alakíttatott át és ugyanoly jogokat nyert, mint az udvari kanczelláriák. Minthogy azonban ezen illyr udvari deputatio és a magyar udvari kanezellária közt gyakran illetékességi összeütközések merűltek föl, és több szerb helységben zavargások fordúltak elő, a királynő 1777 deczember 2-án megszűntette az illyr udvari deputatiót, s teendőit Magyarországon a magyar udvari kanczelláriára, a határőrvidéken a hadi tanácsra, és az akkor még önállóan kezelt temesi bánságban az ottani kormányszékre ruházta; a mindhármat illető ügyeket közösen intézték el.
A vajda méltósága 1848-ban Šupljikac Istvánban egy időre újra föléledt. Azóta a szerbeknek nincs külön vajdájuk és „magistratus”-uk.
A szerbek azon kivánsága, hogy a földesúri hatóság alól kivett külön terűletet kapjanak, szintén teljesűlt. Ugyanis kivételes, de nem szerb, hanem katonai terűlet alakíttatott, melynek jogállásáról gróf Kolowrat Ferdinándnak, az illyr udvari deputatio elnökének, 1748 augusztus 27-én Mária Terézia királynőhöz intézett fölterjesztése ekképen nyilatkozik: „A szerb nép ügye, mióta a császár különös oltalma alá vette őket, austriaco-politico ügy; maga a nép ellenben „patrimonium domus Austriacae”, és nem „Regni Hungariae”; egészen külön áll, Magyarországtól nincs függésben s egyedűl Ő Felsége legfelsőbb személyénék fő gyámsága alá van rendelve.”
Brankovics György.
A magyar rendek fölterjesztéssel éltek az I. Lipót kiváltságaiból leszármaztatott ezen fölfogás ellen, s a határőr vidék megszűntetését követelték. Sürgetésüknek végre sikerűlt az 1741: XVIII. törvényczikk alapján kieszközölni a Bácskában lévő katonai helyeknek, a szerémi-szlavoniai határőrség egy részének s a tiszai és marosi határőrségnek a polgárosítását.
A szerbek egy része, mely ez intézkedést nemzeti kiváltságai megsértésének tekinté, számra valami 100.000-en, nem voltak hajlandók a fegyvert ekével cserélni föl, hanem Tököly Péter és Horváth ezredesek, később Šević és Preradović kapitányok vezetése alatt kivándoroltak Oroszországba s ott a jekaterinoslavi kormányzóságban megalapították Új-Szerbiát, mely három katonai kerűletre osztva, egy huszár- és öt gyalogezredet állított ki.
Mikor Mária Terézia meghallotta, hogy a kivándorlottakat más szerbek is követni akarják, Nenadović érseknek lelkére köté, hogy a szerbek további tömeges távozását akadályozza meg. Egyúttal az 1741 október 23-ki pátensben biztosította a szerbek kivánságainak teljesítését.
A szerbek államjogi viszonyainak szabályozása czéljából 1790 szeptember 7-én Temesvárra összehívott nemzeti kongresszus nem is annyira vallásügyekkel, mint inkább tisztán politikai kérdésekkel foglalkozott, s tényleg fönforgott az a szándék, hogy a szerbeket megnyugtassál. Egy legfelsőbb elhatározás egyenesen „illyr tartománygyűlés”-nek is nevezi ezt a kongresszust.
A szerbek egyik legfontosabb kivánsága e kongresszuson az volt, hogy külön terűletet kapjanak egy, Magyarországtól független tartomány (szerb vajdaság) alakítására.
De Tököly Száva, az ünnepelt szerb hazafi s népének legnagyobb jóltevője, e kivánság ellen alapos beszédet tartott, melyben a temesi bánságnak a szerbek saját külön terűletévé való kihasítását az ország törvényeivel össze nem egyeztethető ábrándnak mondotta; Magyarország soha sem fogná megengedni, hogy a szerbek államot alkossanak az államban.
Tököly ellenezte a külön szerb terűletet, a mely ellen Magyarország politikai körei előre láthatólag még nagyobb ellenállást fognak kifejteni. S a magyar rendeknek a szerbek e követelését ellenző állásfoglalása bebizonyította, hogy Tökölynek igaza volt.
Tököly Száva.
A magyar országgyűlés ugyanis, hogy a szerbek eddigi különállásának véget vessen, meghozta az 1791: XXVII. törvényczikket (szentesítést nyert 1791 márczius 12-én), mely a görög-nem-egyesűlteknek megadta a magyar polgárjogot (jus civitatis), s kimondta, hogy ők is, mint az ország többi lakói, jószágot szerezhetnek és bírhatnak, továbbá Magyarországon és kapcsolt részeiben mindennemű közhivatalt viselhetnek, minden ezzel ellenkező törvény eltöröltetvén, másrészt azonban „föntartván Ő királyi Felségének jogait a papság, az egyház, a vallás, melyet teljesen szabadon gyakorolhatnak, az alapítványok, az ifjúság tanítása és nevelése, valamint azon kiváltságaik ügyében, melyek az ország Sarkalatos torvényeibe (fundamentali regni constitutioni) nem ütköznek, úgy, a mint Ő Felsége e jogokat dicső emlékezetű elődeitől örökölte.”
Ez annak a törvénynek a szövege, mely egyszer s mindenkorra véget vetett a szerbek kivételes helyzetének s az ország többi lakóival tör vényesen és teljesen egyenjogúakká tette őket.
A szerbek kiváltságai tehát ma már nem állanak fönn az eredeti kiváltságlevél terjedelmében; tulajdonpépen csak törvényesen biztosított egyházi autonomiájuk maradt meg. Ennek lényeges határozatait vázoljuk röviden a következőkben:
Az egyházi hatalom az 1849 óta ismét „szerb patriarcha” czímet viselő karlóczai metropolita elnöksége alatt hat megyés püspökből alakúlt püspöki zsinatot illeti, mely a szertartás, a hitoktatás s az egy házi fegyelem legfőbb egyházi hatósága. Mellette az egyház világi ügyeinek intézésére, az iskolai és alapítványi ügyek igazgatására és kezelésére egyházi kongresszus működik. Tagjai a patriarcha mint elnök, a püspökök, 25 egyházi és 50 világi kiküldött. Az egyházkonmányzatot a patriarcha és a hat megyés püspök gyakorolják, kiknek az iskolai, vagyoni és pörös ügyek intézésében egyházi és világi ülnökö segédkeznek. Mindez ügyeket külön kezelik úgy, hogy minden egyházmegyében a biráskodást a szentszék, a vagyon- és birtokügyeket egy-egy jószágigazgatási, és az iskolaügyeket egy-egy tanügyi bizottság vezeti. E testűletek elnöke az illető megyés püspök. Legfőbb egyházi hatóságúl, az érsek vezetése alatt, a biráskodásra nézve a metropolitai egyháztanács, vagyonkezelési ügyekben az állandó kongresszusi választmány és iskolaügyekben az iskola-tanács működnek közre.
Az érseket az egyházi nemzeti kongresszus választja, föntartatván a király megerősítő joga, míg a püspököket a püspöki zsinat s a király nevezi ki. A lelkészkedő papságot az egyházközségek választják s a consistorium erősíti meg.
A szerb egyházi autonomia jótéteményeiben azok a szerbek, így a Lika és Krbava vármegyékben lakók is, részt vesznek, kik a vázolt kiváltságok megszerzésében részt sem vettek, minthogy az ő megtelepítésök nem ugyanazon időben történt, mint a magyar országi szerbeké. Ezek részint a török elől menekűlve, részint a törökkel együtt megtelepedve s általa megtelepítve vándoroltak be.
Ily mádon a szerbek legrégibb állandó telepei Horvátországban és Szlavoniában a török föllépésével egy időben jelentkeznek. Egy részök azonban a király nevében hivatott ez országokba, hogy, mint katonáskodó elem, megszállja a végeket s gátúl szolgáljon a török portyázások és fosztogatások ellen.
Horvátországban és Szlavoniában a következő vallásközi törvények és rendeletek vannak érvényben:
1. Azon vegyes házasságból származó gyermekekre nézve, melyben az egyik fél katholikus, a magyar országgyűlés 1790/91: XV. törvényczikke érvényes, mely szerint az összes gyermekeket a katholikus vallásban kell keresztelni és nevelni, ha az atya katholikus. Ha az atya nem, az anya ellenben katholikus, a fiúgyermekek az atya vallását követik.
Törvénytelen gyermeket az 1838 július 18-ki királyi rendelet szerint az anya vallásában kell keresztelni és nevelni. Ha a szülők utólag házasságot kötnek, a 7 éven alúli gyermekek a szülők vallását követik ugyanoly módon, mint a tör vényesek, a 7 évnél idősebbek ellenben 18 éves korukig nem változtathatják vallásukat.
2. A katholikus hitről nem-katholikusra való áttérést illetőleg a magyar országgyűlés 1844: III. törvényczikke, illetőleg az 1849 január 30-ki miniszteri rendelet érvényes, mely szerint 18 éves koráig senki sem léphet át egyik ker sztény vallásból a másikba.
A ki át akar térni, köteles ebbeli szándékát azon egyházközség lelkésze előtt, melyhez eddig tartozott, két maga választotta tanú jelenlétében bejelenteni s négy héttel ezen bejelentés után ugyanazon község lelkésze előtt ugyanazon, vagy két más, szintén maga választotta tanú előtt ismét nyilatkozni, hogy ragaszkodik szándékához. Mindezen nyilatkozatokról a lelkész köteles bizonyítványt adni az áttérni szándékozónak. Ha a pap ezt bár milyen okból megtagadná, a tanúk följogosítvák a bizonyítvány kiállítására. Csak e bizonyítvány átvétele után eszközölheti az új pap az áttérést.
A görög-nem-egyesűlt vallásból protestánsba – vagy megfordítva – történő áttéréseknél a magyar országgyűlés 1868: LIV. törvényczikke érvényes, mely az áttérést csak a 18-ik életév befejezte után engedi meg. Az áttérés ugyanazon alakiságokhoz van kötve, mint föntebb.
A ki élete 18-ik évének betöltése előtt akarja vallását változtatni, ehhez az országos kormány engedélyét kell kieszközölnie.
3. Házassági ügyekben:
Olyan vegyes házasságokat, melyekben az egyik fél katholikus, a másik nem, XVI. Gergely pápa 1841 ápril 30-ki rendelete értelmében katholikus pap is megáldhatja.
A görög-keleti hívek házassági pöreiben a görög-keleti kanoni jog s az 1782-ki szentszéki rendtartás érvényes.
Kriesimir pecsétje.
