A Dráva-mellék. (Podravina.) Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
A Dráva-mellék. (Podravina.)
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
Találóan jellemezte a nép nyelve Horvátország két főfolyóját és egész mivoltuk különbségét elmésen foglalta e kevés szóba: „Sava suje, Drava druje”. (a Száva épít, a Dráva rombol), mert a rohanó, erőszakos Drávához képest a Száva szelíd, csendes folyó.
A Dráva Pettaun alúl, Varasdnál hagyja el Stiriát s hirtelen kanyarúlattal lép egy hegynyíláson át Horvátország síkjára. Folytonosan keleti irányát itt délnek fordítja, mintha csak a Zagorje és Stiria között válaszfalúl emelkedő Macelj-hegység közepét akarná áttörni; e helyett nagy ívben inkább megkerűli; és Sauritsnál ismét keletnek foly tovább. Ez irányát azután csekély eltéréssel a síkon is megtartja egészen Kottoriig. Innentől kezdve Eszéken alúl lévő torkolatáig a Szávával majdnem egyközűleg délkeletnek tart (328 kilométer). Egész hoszszának csak egy része esik Horvátországra és Szlavoniára, mert a határtól Pitomačáig Horvátországot, innen meg a Dunáig Szlavoniát választja el Magyarországtól.
Noha kanyargó folyású, – két végpontja közt légvonalban csak 265 kilométer a távolság, – mégis gyorsan foly, mert esése ezen a vonalon mintegy 120 méter, tehát majdnem hatszor akkora, mint a Száváé.
És a két folyó mégis sokban hasonlít egymáshoz; mindkettő az Alpesekből ered; alsó folyásukon terjedelmes lapályokra érnek ki, a melyeknek fő ereit alkotják, és egyenlő szélességgel folynak végig rajtuk mocsarak és holt ágak széles öve között. A Dráva is, mint a Száva, puha, omlékony talajban ásta meg számtalan kanyarúlattal bíró medrét. A Szávával való ezen hasonlatossága még tovább is követhető. A Dráva kapuja hasonlít a Szávának Podsused melletti szorosához. A Zagorjét borító hegycsoportok dombos nyulványai elhúzódnak éjszak felé és Kolos néven a Dráva partjáig érnek; a Kolos meredek, lépcsőzetes lejtője a jobb-, a dél-stájer hegyeknek szintoly magas, mintegy 300 méterig emelkedő nyulványai pedig a balszárnyát alkotják azon kapunak, melyen a Dráva a Podravinába lép. Valamint a zágrábi hegység alján, itt is megvannak azok a lejtőfokok, a melyeknek ereszkedőin fölismerhető az egykori magasabb Dráva-part, s a zágrábi síkságnak is megvan a másodképe a lapályos varasdi medenczében, mely a visszahúzódó hegyek alján félkör alakban terűl el. A Dráva jobb mellékfolyói hosszúságra, vízbőségre, medreik alkatára, sőt csoportosulásukra nézve is csak kis mértékben különböznek a Száva bal mellékfolyóitól. A Száva szűkre szorított balparti folyóvidéke megismétlődik a Dráva jobb oldali folyóvidékén, a hol a horvát hegysorok közel érnek a folyóhoz.
De nagy különbségek is vannak közöttük. A Dráva sem mint határfolyó, sem mint közlekedési út soha sem érte el azt a fontosságát, melyet a Száva a legújabb időkig megtartott. A partjain keletkezett helységek – Eszék kivételével – se mint átjáró helyek, se mint hadi működések támpontjai, sem pedig mint műveltségi középpontok nem birtak soha azzal a vonzó erővel, mely a Száva partjain nagyobb városokat hozott létre, és a történetök is kevés kivétellel csak nehány évszázadig nyúlik vissza.
Már Plinius találóan fejezte ki a két folyó közti különbséget abban a mondásában, hogy: „Dravus e Noricis violentior, Savus e Carnicis placidior”, de az emberek még sem vettek maguknak fáradságot egészen a legújabb időkig, hogy a Drávát mesterséges mederbe szorítsák. A rómaiak, kik a Száván nagyszerű vízi építményeket létesítettek, úgy látszik, a Drávát figyelemre sem méltatták. Később is, egészen a XVIII. századig, a mily gyér volt a lakosság, át lehetett engedni a Drávának azt a széles darab földet, mely hatalmának ki volt szolgáltatva. Csak, mikor a közlekedés fokozódása és a lakosság növekvő sűrűsödése parancsolólag követelte a vízi útaknak és a szomszédos vidéknek biztosítását, kisérelték meg a rakonczátlan folyó megszelídítését.
E végből az elvadúlt folyóágakat csatornákba szorították, az anyafolyót pedig töltések közé fogták és így meggátolták, hogy a sík földre kiöntsön. Ezen munkálatok legrégibb bizonyítékai 1780-on túl nem terjednek; így a Dráva története a Száváéhoz képest igen rövid. E történet forrásai sem igen bővek, a mi teljesen megegyezik e folyó évszázados alárendelte szerepével.
A mint a mult század harminczas és negyvenes éveiben a Száva szabályozására, valamint a Dunával és az Adriával csatorna útján létesítendő összeköttetésére vonatkozó különféle tervek merűltek föl, fordúlt a figyelem ismét a Dráva felé.
1842-ben Rocheforti Vauthier Lipótot, a horvát országos fölmérési iroda igazgatóját, bizták meg, hogy a Drávát és árterét fölmérje. Ez volt a folyónak első teljes műtani fölvétele, és ekkor volt vízrajzi szerepe és fejlődése egy, minden szükséges szelvényt és térképet tartalmazó terjedelmes munkálatban először kimeritően kifejtve.
E munkálat alapján tényleg meg is kezdették a szabályozási munkákat nagyobb terjedelemben. Valpó és Eszék közt nyolcz csatorna készűlt; egész községeket biztosabb helyekre tettek át, s a Molva és Vaska közt még meglévő töltéseket feltöltötték. Nem sokára azonban hathatós pótlásokra volt szükség.
A munkálatok a stájer határtól Zákányig különösen a helységek, hidak és útak megvédésére irányúlnak és a királyi tartományi kormány hatáskörébe tartoznak. Zákánytól a torkolatig terjedő munkálatokat az állam számlájára végzik, mert itt a Dráva már nem tartományi, hanem állami folyó. Ezen gőzhajóval járható és a hajózásra igen nagy fontosságú szakasznak a teljes szabályozására 40 millió korona van előirányozva.
Valamint a Szávának, úgy a Drávának sincsenek a horvát parton nagyobb mellékvizei; mindazonáltal a partvidékek alacsony fekvésénél fogva ezek a kisebbszerű mellékágak sem kisebb gondozást kivánnak, mint maga az anyafolyó.
A Posavina vízrajzi sajátságai csekély eltérésekkel ismétlődnék a Podravinában, és ennek kissé magasabb fekvésű (170 és 120 méter) nagy medenczéje sem hozott létre kedvezőbb állapotokat.
A folyamközti tartomány hegyrajzi tengelye sokkal közelebb huzódik el a Drávához, mint a Szávához, ennélfogva a Dráva mellékfolyói még kisebb mértékben fejlődtek ki, mint a Száva mellékvizei.
E mellékvizek a hegységben lévő forrásvidékeikről nagy mennyiségű kőtörmeléket, földet és iszapot hordanak le a síkra, a mivel elzárják maguk előtt saját medröket és az áradások után nagy terjedelmű pocsolyákat és mocsarakat támasztanak.
A tetemes csatornázás a Dráva mellékvizei egész vízrajzi hálójának az irányát megváltoztatta és csak kevés folyó tartotta meg természetes folyását.
A Dráva legnagyobb mellékfolyói a Bednja és a Plitvica. Amaz a Macelj-hegységben ered (622 méter), végig foly a Trakošćan tavon és Ludbregen alúl a Drávába ömlik. A Koprivniczát már említettük, úgyszintén a Karašicát is, mely a pozsegai hegykatlan éjszaki lejtőjének patakjait egyesíti magába. A mellékvizek ezen csoportjai szerint – mert jellemző sajátsága a Drávának, hogy mellékfolyói nem egyenként, hanem társúlva és csoportosan érik el medrét – a Dráva folyása Horvát-Szlavonországon belűl három szakaszra oszlik. Az első a Bednja-csoportot foglalja magában és az ország határától Ludbregen alúlig terjed; a másodikat a Koprivnicza alkotja és magában foglalja Gjurgjevac, Pitomača és Verőcze terűletét, melynek déli határát a kálniki hegység és a Bilo gora szegélyzik; a harmadik szakaszt a Vučinka, a Karašica és a Vučica hozták létre; ez a pozsegai hegyektől Eszékig terjed.
Lepoglava.
Kovačević Nándortól
Mindezen mellékvizek, melyek közűl csak néhány és ezek is csak kevéssel hosszabbak 100 kilométernél, nagy hatással vannak ugyan a gazdasági állapotokra, de mint közlekedési útaknak épen semmi értékük sincs.
Mindazonáltal erőiket egyes helyeken fűrészeknél és több efféle ipari vállalatnál fölhasználják.
Horvátország földrajzában a Podravinának fontos szerep jut. 4000 négyzetkilométernél nagyobb felszínénél fogva Horvát-Szlavonországnak a Posavina után legnagyobb síkja, a mely nagy számú népességnek nyújt élelmet. Talaja termékeny, sőt egyes helyeken termékenyebb, mint Horvátországban bárhol, és mérsékelt éghajlatánál fogva mindent megterem, a mit Horvátország általában fölmutat.
A vizszabályozások előhaladtával a földmívelés folytonosan nyer terjedelemben és biztonságban; a nagy legelők lehetővé teszik a marhatenyésztést, míg a nagyszerű régi erdők mindenféle épűlet- és haszonfát adnak. Csak egyben szűkölködik a Podravina, épen úgy; mint a Posavina, t. i. kőben. A síkság fiatal hordalék-talajának szilárd kőtömege vastag réteggel van födve, annyira, hogy az útépítéshez, hídakhoz, stb. szükséges anyagot a szomszédos hegyekből kell szállítani. Ez nagy baj különösen a Podravinában, hol a síkság tágas és a hegységek a folyótól távolabb vannak. Az utóbbi években rájöttek, hogy a Podravinát szegélyző hegyekben jókora széntelepek rejlenek, a melyeket most már aknáznak is, és melyek előmozdítják az ipar fejlődését. A Podravina természeti sajátságai egészben véve igen hasonlók a Posavina természeti tulajdonságaihoz. Ez nemcsak a talaj geologiai szerkezetéből, fölszínének alakzatából és vizrajzi hálójából, hanem az éghajlatból, a növényzetből és a lakosok életéből is kitűnik.
Mint a Posavina, úgy a Podravina is kelet felé kiszélesedik, és az áradmányi iszaplerakodások helyét lősz foglalja el. Ugyanabban az irányban fogy a csapadékok mennyisége is, melyek évenként átlag alig érik el az 1000 millimétert. A délen előnyomúló hegysorok a Posavinában érezhető tengeri levegőtől teljesen elzárják a Podravinát; ellenben az Alpesek és a magyar síkság felől érkező légáramlatoknak jobban ki van téve. E körűlmények folytán a hőmérséklet lejebb száll, a szárazföldi éghajlat jobban érvényesűl, és az átlagos évi középhőmérsék egy-két fokkal alacsonyabb, mint a Posavinában.
Jóllehet a csapadékok déli Horvátországhoz viszonyítva aránylag csekélyek, mégis mindenütt vízbőség van; itt is, mint a Posavinában, ez a hatalmas elem uralkodik az egész élet fölött.
Egy föltűnő körűlmény különbözteti meg a Posavinától a Podravinát: itt a helységek sehol sincsenek a folyó partjáig előre tolva, hanem a helyi körűlmények szerint attól mindig többé-kevésbbé távol, az ország belsejében vannak. Ez a folyómeder gyakori és hirtelen változtatásának tulajdonítandó. Csak egy nagyobb község – Eszék – tartotta meg helyét a folyóparton évszázadok óta állandóan, mert ott a Dráva már csöndesebben foly és a nagy számú lakosságnak van ereje, hogy lakhelyét az ellenséges elem ellen megvédje. A második városi telep – Varasd – a folyóvidék felső végén, a biztosabb benföldi fekvést elébe helyezte annak a nyereségnek, melyben a folyó partján való fekvés következtében részesűlhetne.
A vonzó erő, mint a síkság termékeny talaján mindenütt, a Podravinában is a lakosság erős tömörűlésében nyilvánúl. Megszakítatlan egymásutánban sorakoznak egymás mellé a földmíves lakosokkal bíró községek Varasdtól Eszékig, és néhány falu az ország legnagyobb és legszebb falvai közé tartozik.
Keleti szélén a pettaui mezőt az egymáshoz közelebb érő dombsorok keskenynyé szűkítik, melyen át a Dráva sok ágra szakadva tör a varasdi lapályra. A Kolos lépcsőzetes, meredek lejtői Sauritsnál, hol a Stiria felőli határ épen a vár mellett, a magaslatokon át huzódik, a folyó jobb partjáig nyúlnak, mely alacsony és sűrű ligetek közt számtalan szigetet alkotva, gyorsan folyik tova. Saurits mögött a Kolos széle a folyótól visszahúzódik dél felé és nagy félívben veszi körűl a varasdi síkot. Ez a szegély jelzi a Dráva régi partját, mely éjszak felé szoríttatva, a síkot föltöltötte. A Kolos alján a Plitvica mocsaras völgytorkáig vonúló országút mentén szakadatlan sorban csoportosúlnak a házsorok, s fölöttük kiemelkedő büszke várak és úri lakok. Itt van mindjárt Vinica az erdős háttérben régi vár romjával, mindjárt mellette Opeka vára nagy parkjával, azután Banski dvori, Maruševec és Vidovec. Mélyen az erdőben elrejtve fekszik Klenovnik és a gyönyörű Trakostyán (Trakošćan), a tornyos és ormós lovagvár igazi példája. A hatalmas építmény, a hírneves Draskovics nemzetség ősi fészke, magas sziklán emelkedik, a hol a Bednja szűk völgye pompás tavat vesz körűl. A vár előtt a völgy zöld rétséggé tágúl, melyről sziklába vágott mesteri út vezet a fölvonó hídra. Gróf Draskovics György altábornagy a múlt század közepén a már félig romba dőlt építményt az eredeti terv szerint megújíttatta úgy, hogy Trakostyán jelenleg Horvátország legszebb várai közé tartozik.
Corvin János sírköve.
Kovačević Nándortól
A hányszor a Draskovics nemzetség harcziasan beleavatkozott Horvátország történetébe, Trakostyán is mindannyiszor a legbensőbben össze volt kapcsolva az ország sorsával. És a mikor a Draskovicsok a török veszedelem nehéz idején mint bánok vitézűl harczoltak, Trakostyán volt az utolsó menedékhelyük.
A Draskovics nemzetség eredete mondai homályba vész, mindazonáltal már a XV. század vége felé az ország nagyjai közt említtetik. Ők is, mint mások sokan, a törökök nagyobb ereje elől Likából Horvátország nyugati vidékeire vonúltak és a közeli Klenovnikkal együtt a trakostyáni uradalmat is megszerezték, mint királyi zálogbirtokot. A monda szerint itt már a rómaiak idejében vár állott. A XIV. században Trakostyán Kamenicával és Vinicával mint királyi birtok fordúl elő az oklevelekben. Zsigmond királytól a hatalmas Cillei grófok birtokába jutott, kiknek számtalan váruk volt Horvátországban. Akkoriban Drachensteinnak hívták, ebből lett Trakenstayn; az 1587-ben Bécsben elhalt jeles theologiai író, Draskovics György „von Trakostein”-nak írta magát; későbben Trakostyán, Trakostján és az újabb horvát írásmód szerint Trakošćannak íratik. Ulrik özvegyének, Katalinnak, kezein a Cilleiek hatalmas birtoka elenyészett; várai különböző kezekbe kerűltek; Trakostyánt Draskovics Gáspár és Gábor szerezték meg. A család hatalmának és tekintélyének megalapítója György. Anyja, Utisenovics bibornok (Martinuzzi) nővére, nagybátyjához adta nevelésbe, a ki a maga utódját látta benne. Egymás után zágrábi püspök, Horvátország bánja, győri püspök, I. (II.) Rudolf kanczellárja és S. Stephani de monte Coeli bibornoka volt s mint ilyen nemcsak Horvátország sorsát intézte, hanem a birodalomét is. Egy adomány-levéllel megalapította családja gazdagságát. Ez oklevél – mint Kukuljević a nemzetség történetében említi – 46 községet sorol föl a trakostyáni uradalom tartozékaiúl. A török háborúk a Draskovicsoktól is sok áldozatot követeltek és a XVII. század kezdetén, a mikor II. János viselte a báni méltóságot, sok birtokuk jutott zálog és eladás révén idegen kezekbe. Csak Trakostyánt tartották meg állandóan. III. János, ki a „defensor Croatiae” melléknevet érdemelte ki és nádorrá lőn, pörbe keveredett Trakostyán miatt a vele sógorságban álló Zrinyi családdal (1645). Érdemeiért II. Ferdinándtól grófi méltóságot nyert s aztán trakostyáni, vinicai, lukaveci és zelendvori grófnak nevezte magát.
Trakostyántól keletre két völgy nyílik. Köztük a Ravna gora tömör gerincze emelkedik szigetszerűen, ritka kivételként a sokszorosan szakgatott dombos gerinczek közt, melyek a horvát-stájer határon Varasd hátsó tájékát, és Kolos néven Zagorje folytatását alkotják. A majdnem négyszögű gerincz 680 méter magas Háromkirály-hegyével, melyen egy templomocska áll, erdős erődként emelkedik a jóval alacsonyabb, hullámos környezet fölé; a Trakostyántól kiinduló és a Žarovnicától öntözött éjszaki völgy e hegytörzset háromnegyed-körben fogja körűl. Ezen a szorosszerű besülyedésen emelkedik a Szent-Ágoston hegy (504 méter), melynek hátán a határ fut végig, míg a lejtőin Jazbinec, Bednjica és Višnica falvak szétszórt házcsoportjai állanak. A déli oldalon Lepoglavánál a keskeny Stražnik-völgy nyílik ki Bednja várával a széles és termékeny bednjai lapályra.
Varasd-Teplicz.
Csikoš Bélától
Az 1000 méteren fölűl emelkedő meredek Ivančicát, mély barázdaként húzódva ennek éjszaki lábánál, azután a Kolos dombcsoportját és a Ravna gorát Zagorjétól a Bednja völgye választja el. Közelében vannak Krapina és Radoboj; ezek szomszédságában Szent-Jakab és Golubovec mellett a bednja-völgyi vasút a Strahinčica és az Ivančica (381 méter) gerinciéig nyomúl. A szoros éjszakkeleti végén, a hol a Bednja tág sík mezőkön kígyódzik, emelkedik a kúpalakú, magánosan álló Lepoglava-hegy. Itt, ezen a Horvátország múltjára nézve nagy nevezetességű helyen országos fegyintézet áll.
A lepoglavai kolostor évszázadokon át Horvátország egyik művelődési gócza volt, melynek fontosságáról az ott fölhalmozott műemlékek és nagyszerű építmények tesznek tanúságot.
A Lepoglava név (tájszólás szerint, egyébként Lijepoglava) szép fejet jelent és bizonyára nem a pálosok kerek fejeitől, hanem a régi vártól ered, melynek romja kerek halmon (glava = kúp, fej) emelkedik.
A közép-korban a vár a hatalmas Bebek családé volt; a család horvátországi ágának kihalása után pedig a Cilleiekre szállott. II. Hermann behívta a pálosokat, a kik 1400 körűl e magános vidéken klastromot alapítottak, melynek templomát 1415 őszén a zágrábi püspök szentelte föl. A Cilleiek czímere több helyen épen maradt.
Lepoglavának második alapítója Corvin János, a ki a portyázó török hadaktól kifosztott és fölégetett klastromot és templomot a század fordúlóján újból fölépíttette, s tornyokkal és kőfalakkal megerősíttette. Annyira szerette ezt az általa gazdagon megajándékozott klastromot, hogy utolsó nyugvóhelyéűl is ezt jelölte ki.
Sírja fölött eredetileg életnagyságú zászlós és fegyveres lovagot ábrázoló emlék állott, a lovag lábainál csőrében gyűrűt tartó hollóval. A síremlék fölírása ez volt:
„Haec tenet arcta ducem tumba Joanem
Mathiae, qui stirps inclita Regis erat.
Strenuus hic armis, partaque Mandorffia
Plurima post victor diem clausit extremum.
Mathiae, qui stirps inclita Regis erat.
Strenuus hic armis, partaque Mandorffia
Plurima post victor diem clausit extremum.
Anno Christi ter quingentesimo quarto, die Octobris 12. Joannes de Gyula fieri fecit.”
Fia, Kristóf, már 1505-ben követte őt a halálba; atyja mellétemették a fő oltár elé. Az ő czímerök mellett János özvegye, Beatrix révén ott van a Frangepánoké s ezenkivűl ott van még a templomban az Erdődyeké is. Már a Cilleiek, még inkább Corvin János, de legfőként Beatrix és az Erdődyek is terjedelmes földbirtokokkal és műremekekkel ajándékozták meg a kolostort annyira, hogy Horvátország legtekintélyesebb klastromai közé tartozott. A jól őrzött kincstárban megvolt Mátyásnak gazdagon hímzett királyi palástja, és különböző műkincsek, melyeket János, mikor atyja temetésekor a lepoglavai templomban gyászünnepet tartottak, a pálosoknak juttatott. Ezek közt volt két régi, drágakövekkel dúsan díszített kehely, négy valódi gyöngyökkel hímzett miseruha, egy nagy, értékes szentségtartó, egy nagy ezüst tál, stb. Beatrix férjének, Jánosnak halála után ezen kincseket saját adományaival növelte, ezenkivűl a többi pálos klastromokból is, melyek a törökök beütései ellen nem nyújtottak elegendő biztonságot, idehordták az értékes tárgyakat, úgy, hogy Lepoglava valóságos műkincsekből álló múzeumot foglalt magában. A mint a régi, drága kövekkel gazdagon hímezett templomi ruhák használat folytán kopottakká lőnek, a rend Petheő gróf özvegyét bízta meg a helyreállításukkal Pozsonyban. A kegyes úrnő két évig dolgozott a művön és több ezer értékes gyöngyöt használt föl díszítésűl. S mikor aztán 1678-ban visszaadta a ruhákat, műértők azt jegyezték meg, hogy még Rómában sincsenek szebbek. Ez volt a művészi kezek utolsó műve; a grófné jutalmúl sírhelyet kért magának Lepoglaván. A XVII. és XVIII. században a templomot a környék nemes családai toldalékokkal és kápolnákkal bővítették ki. 1673-ban Balagović Judit asszony a „Mater dolorosa”-kápolnát alapította és szép festménynyel ékítette föl; 1702-ben özv. Rattkay Zsófia Szent Józsefnek szentelt egy kápolnát, Patacsics László a Szent-Háromságnak emelt egyet, míg Draskovics János és özvegye, Nádasdy Magdolna, a Loretto-kápolnát építették. Ily módon a templom 50 méter magas tornyával nem épen stylszerű, terjedelmes építménynyé fejlődött. A szerzetes rendek eltörlése 1786-ban a pálosokat is érte; a világi kezelésbe való átvitelnél az ország a műkincseknek és történelmileg fontos tárgyaknak elvesztése által fájdalmas veszteséget szenvedett.
A klastrom vagyona 1808-ban a čazmai káptalanra szállott, mely innen később Varasdra költözött. 1854-ben az állam minden épűletet átvett a káptalantól és nagyszerű fegyintézetet rendezett be. Most több száz fegyencz van itt, kikkel azon humanus elv szerint bánnak; hogy a büntetés javítson is.
Varasd vára.
Csikoš Bélától
A halmos vidéken, mely Ivančicától éjszaknak a Dráváig terjed s a melyen az imént említett várak és helységek (Trakostyán, Klenovnik, Ivanec, Lepoglava, stb.) vannak, kaj-kavcik élnek, vagyis azon horvátok, kik a „kaj?” kérdő szócskát használják. Az Ivančica lábánál lakó nép magamagát még zagorjeinek (zagorci) hívja, a mi inkább ethnografiai, mint földrajzi szempontból igazolt, mert bár vidékük némi összeköttetésben van is a tulajdonképeni Zagorjéval, de ennek határain kivűl fekszik. Nyelvjárásuk túlságos nyújtásaival, az utolsó szótag monoton hangsulyozásával és a tiszta magánhangzóknak elnyelésével különbőzik, de nem javára, a teljesen hangzó és dallamos írói nyelvtől, a što nyelvjárástól.
Épen így különböznek a hegyvidék felé lakó sötétebb arczszínű és fekete hajú horvátok a hegyek között lakó fehér arczbőrű és szőke hajú népségtől. Átlag azonban jól megtermett, karcsú emberek, eléggé fejlett izomzattal, jóllehet táplálékuk legfőképen növényiekből, különösen tengeriből áll.
A ruházat valamennyi völgyben meglehetősen egyforma; a nemzeti motivumokat a nők jobban föntartották, mint a férfiak. Ezek rendszerint kerek kalapot, sötét kelméjű újjast és csizmaszárba húzott nadrágot viselnek, mit a vállszíjon viselt torba egészít ki. A torba egy feneketlennek mondható bőrtarisznya, melyben bőr dohányzacskó, pipa, kés, kova, tapló, egy falat kenyér és szalonna; gyakran fehérnemű, pénz és más egyéb szükséges dolgok vannak. A torba, minden férfinak elválhatatlan társa, melyet még templomba menet sem tesz le. A nyári viselet mindössze egy fehér vászonruhából és mellényből áll.
Az asszonynép ruházata maguk szőtte vászonból készűl, és ránczos szoknyából (rubača = ing) s a „ronc”-ból áll, mely utóbbi mellényként borítja a test felső részét. A ronc alatt bőújjú, színes himzésekkel díszített oplećak-ot – rövid ingfélét – viselnek. Himzett kötény, fejkendő vagy peća, gyakran még csizma is egészítik ki a ruházatot. Rosz időben a nagykendőféle policet, vagy a már ritkává lett surkát (köpeny) viselik. Ékszer nem sok látható; néhány sor korall vagy hamis gyöngy, egy-két csecse-becse az ékességök e vidék szerény Éva-leányainak; azonban a mi csak a ruházathoz tartozik, a kendermagtól kezdve egész a himzések megfestéseig, sőt még a csipkék is, minden, de minden a szorgalmas háziasszony keze munkája.
Az egyes családok békében és egyetértésben élnek szalmával fedett faházaikban, melyek nem mindig alkotnak útczasorokká tömörűlt falvakat, hanem legtöbbször szét vannak szórva a völgyben és a lejtőkön. Legfőbb foglalkozás a földmívelés és a bortermesztés; ez utóbbi itt is sokat szenvedett; e mellett némi hajlam vehető észre a házi iparra. A nők nem igen finom, de tartós csipkéket vernek, mélyek meglehetős kelendőségnek örvendenek.
A márgás, helyenként homokos talajba tengerit, rozsot, búzát, árpát, tatárkát, lent és zöldséget vetnek; e talaj azonban igen alkalmas szőlőmívelésre is, melyet most nagy fáradsággal, amerikai szőlőfajokkal újítanak meg. A nagyon elaprózott terűleten minden kicsiny: a házak, a parasztbirtokok, de a szántóföldek is, úgy annyira, hogy itt csak az erdők és a rétek mutatják a nagyot és a terjedelmest. Sőt a hegyek is, jóllehet az egész vidék tele van velük, csak egyenként láthatók a szűk völgyek mentén.
Mint a szávamellékiek (posavinaiak) a velök szomszédos hegyes vidékek lakóitól: azonképen különbözik itt is a sík vidék lakója a magasan fekvő kerűletek népétől úgy jellegére, mint nyelvére, ruházatára és életmódjára nézve. Az alakok nem oly karcsúak és magasak, a haj sötétebb; a beszéd tiszta što-kavština, a ruházatot a polgári öltözet kevésbbé módosítja, a tápanyagok bővebbek.
Két nagyobb völgy vezet ki a hegyek közűl kelet felé a lapályra: a Plitvica és a Bednja völgye. Mindkét folyócska párvonalosan siet a Dráva felé s az alacsony Toplička gorát (300 méter) szigetként fogják körűl. E dombsor éjszaki szélén a Podravina tágas lapálya terűl el, melytől amazt a Plitvica medre választja el; déli lábánál a Bednja folyik a felséges varasd-tepliczi völgyet alkotva, s a Toplička gorát az Ivančica és a Kalnik sokkal magasabb emelkedéseitől választja el.
Az országút Lepoglavától a széles Bednja-völgyön az Ivanćica lábánál Ivanecre vezet, mely egy keresztvölgy bejáratánál fekszik. Hajdan mint bányászati középpont volt híres.
A varasdi színház.
Auer Róberttől
Ivanecről érhető el a legkönnyebben az Ivančicának 1061 méter magas csúcsa. A Podgorac majorig kocsin jutunk el, onnan azután a csúcsig három óráig kell gyalogolni.
Kevéssel Ivanec mögött a Bednja völgye összeszűkűl és a partokat meredek lejtők alkotják. Az éjszaki lejtő a Toplička gora, a melyen át Szent-Illésnél Zagorjéból a Dráva síkjára vasút is vezet.
A vasúttól keletre egy óra alatt elérjük a varasd-tepliczi gyógyfürdőt. (Varaždinske Toplice). A Varasdtól csak 13 kilométernyi távolságban fekvő község 198 méter magasan fekszik a tenger színe fölött, kedvező, védett helyen, a Bednja egy kis mellékvölgyének a kijáratánál. A meleg kénforrások hatása a dombos erdővidéken fölséges fekvéssel és kedvező éghajlattal egyesűl. A hőmérsék májustól októberig 16° és 20° C. közt változik és nincs nagy ingadozásoknak kitéve; az erős szelek ritkák, és a csapadék, jóllehet eléggé nagy arra, hogy a fiatal harmadkori talajon hatalmas növényzetet tartson fönn, mindenütt gyorsan lefoly a Bednjába. A község, mely részben a domb szelíd lejtőjén terűl el, díszes házaival és tiszta útczáival úgy tűnik föl, mintha szép kis városka volna (1500 lakos), mely a birtokosok gondoskodása és az élénk vendégforgalom következtében igen szépűl és emelkedik. Számos római fölírat és egyéb leletek, melyek részben a község díszeiűl szolgálnak, megerősítik Plinius adatait, hogy Jassae forrásai sok betegnek szereztek gyógyúlást. A nevezetes fürdővé fejlődött község egész Constantin idejéig virágzott; a barbarok azután itt is mindent elpusztítottak, a mi római volt, és csak a XII. század elején találkozunk ismét a községgel Toplissa, Toplicha, Toplika és Thoplicz néven, midőn Elek bán – az akkori idők szokása szerint – korán elhalt fia emlékére a zágrábi káptalannak ajándékozta. Már a középkorban nagy becset tulajdonítottak e fürdőnek és az ország nagyjai gyakrabban megkisérlették, hogy a káptalantól elragadják, a mi többször sikerűlt is. Utóljára I. Ferdinánd megerősítette a káptalan jogait és ettől kezdve a mai napig Teplicz a káptalan tulajdona, a mely minden kellő fölszerelésről gondoskodott, a mit egy mai gyógyintézettől csak várhatunk. A díszes, kastélyszerű épűletek kényelmes lakásokat nyújtanak; a régi jó karban tartott parkban hatalmas gesztenyefák alatt árnyas helyek kinálkoznak, az erdőillatos gyönyörű vidék a tehenészethez (Bründl) vezető úton, stb. vonzó tájképekkel gyönyörködtett. A parkban római domború művel díszített medenczéből bugyog föl a forrás, mely naponként 40.000 hektoliter tiszta vizet ad. A kénhydrogén erős szaga és az 58° C. hőmérsék azonnal elárúlják a forrás különös sajátságait; a kéntartalom oly nagy, hogy a lefolyó víz mindenütt lerakodásokat hagy hátra, melyeket minden két esztendőben el kell távolítani. A víz oly bőséges, hogy öntözésre is használják és melegétől tropikus növényzet díszlik a parkban. A forráson kivűl, melynek gyógyhatását különösen csúzos bántalmaknál magasztalják, a közeli rétek iszapját is használják gyógyczélokra. A geologiai sajátságok hasonlóságából a föld alatti erők bizonyos rokonságára lehet következtetni Radoboj és Varasd-Teplicz közt, melyek úgy itt, mint amott, kéntelepeket hoztak létre.
Miután a vasút Varasd-Teplicznél átkelt a dombokon, a Dráva-mellék széles sík öblözetébe ereszkedik le, melynek keleti oldalán fekszik Varasd. Nyugati oldalát a dombos vidék meredek széle határolja, az éjszakit a Dráva, a délit a Plitvica zárja be, melynek jobb partján a Toplička gora húzódik, és mint alacsony földsáncz övezi körűl a mély síkságot. A Drávától Sauritsnál kezdve, egész Varasd közeléig régi várak és új kastélyok koszorúzzák a síkság szélét: itt van elsőben is lenn a síkon Križovljan, azután Vinica és Opeka, Stari grad, Banski dvor, Maruševec és Šantovec fönn a magaslaton, továbbá Vidovec és Domitrovec a Plitvica mellett.
Barátságos, termékeny sík vidéken, melynek egyhangúságát sok csinos falu szakítja meg, emelkedik Varasd, régi szabad királyi város, több, mint 12.000 lakossal. Eléggé szabályos, széles és hosszú útczák szeldelik, mert régebben, a városi telepűlések tervezésénél elegendő hely volt erre. Minden háznak kertje van, ez okból Varasd nagyobbnak tetszik, mint lakosainak a száma után várható. Úgy látszik, a rómaiak még nem telepítették volt be, s a város hihetőleg a középkorban keletkezett. Az is kétséges, megvolt-e már Varasd a belföldi fejedelmek idejében; a XII. század végén III. Béla királynak egy oklevele egy comes de Varesdin-t említ. Imre király Varasd mellett fogta el engedetlen öcscsét és a közeli Kene (ma Kneginec) várában tartotta őrizet alatt.
Zrinyi Péter emléke Varasd mellett.
Csikoš Bélától
A varasdiak hívei maradtak a fogoly herczegnek, a ki azután, mint II. András király, (1209) hálából szabad királyi várossá emelte Varasdot. A tatárjárás Varasdot is érte; IV. Béla király újraépíttette és lakosait némi kárpótlásban is részesítette. Zsigmond idejében Varasd is a Cilleiek kezére került, később meg Corvin Jánosé lett, a ki annyira szerette ezt az országot. I. Ferdinánd és Zápolyai János harczaiban a város sokat szenvedett.
Később az Ungnadoké lett, s Ungnad János új erődítményekkel erősítette meg a várat. Leányának és örökösének Erdődy Tamással kötött házassága révén Varasd 1585-ben az Erdődy családra szállott s még most is birtokában van. A XVI. században itt volt a varasdi vagy szlavon határőrvidék fő parancsnoksága.
Varasd ma csöndes vidéki városka képét mutatja, mert 1807 óta az erődítmények engedtek a polgári élet szükségleteinek, és csak egyes maradványok emlékeztetnek az itt lefolyt harczias eseményekre. Legkiválóbb épűletek az Erdődyek kastélyán kivűl az 1699-ben Erdődy György gróf építtette Szent Ferencz-rendi kolostor, az 1708-ban Draskovics grófné által alapított Orsolya-zárda, a szép színház, a főgymnasium, a Szent Miklósról nevezett plebánia-templom és az izraeliták imaháza. A lakosság zöme kézművesekből áll, a kik egyúttal földbirtokosok is. A kereskedelem legnagyobb részben izraeliták kezeiben van, a kik a németekkel együtt a nem horvát lakosságnak nagy töredékét teszik.
Varasd Horvátország legjelentékenyebb városaihoz tartozik, még pedig nemcsak lakosainak számánál, hanem azon élénk szellemi életnél fogva is, a mely itt, évszázadok óta kifejlődött és a derék polgárság körében mindig elébb haladt. Az irodalom kezdet óta ápolásban részesűlt Varasdon; gymnasiuma az ország legrégibb iskolái közé tartozik; az Orsolya-zárda mint nőnevelő-intézet régóta megérdemelt tekintélynek örvend. A szép nagy színház, a zeneiskola, a dalegyesűlet, stb. sokat mondó tanúbizonyságot tesznek a polgárok összetartásáról, társadalmi érzékéről és művelődési ösztönéről. A tájkép szépséghiányán is segítettek egy városi park által, melynek pompás ültetvényei a város diszéűl és igen látogatott üdűlő helyéűl szolgálnak.
A temető sok szép és izléses emlékével egyike az ország legszebb temetőinek. Varasdnak, mint a felső Drávamellék kereskedelmi góczpontjának a fontossága azonban hanyatlott az utóbbi évtizedek alatt; nagy vásárai elvesztették vonzóerejöket és a közlekedés új irányokat vett. E miatt a kisipar is hanyatlott, különösen a csizmadiáké, kik az országot messze vidéken ellátták készítményeikkel. A kereskedelem most, hogy a város össze van kötve a vasúti hálózattal, újra megindúlt; a kőszéntelepekhez való csatlakozás új kilátást nyújt az iparnak és az erélyes, tevékeny érzékű polgárság támogatja ez új irányú haladást.
A Drávamelléken Varasdtól lefelé két sor telep keletkezett. Az elsőhöz tartoznak Ludbreg, Peteranec, Gjurgjevac, Pitomača, Moslavina, Dolnji Miholjac, Valpó (Valpovo) és Eszék; a másodikhoz Trakostyán, Lepoglava, Varasd- Teplicz, Rasinja, Kaproncza (Koprivnica), Novigrad, Orahovica, Vučin, Feričanci és Našice. A Dráva-menti kisebb községek közűl különösen Drnje említendő, mint az aranyásó-kerűlet fő helye. Ha a Dráva vize annyira leapad, hogy az új homokzátonyok a vízből kiállanak, az aranymosók, nem czigányok, mint gyakran mondják, hanem a vidék pórjai, kivonúlnak aranytartalmú rétegeket keresni. Különös ügyesség kell az aranytartalom megbecsűlésére; ehhez képest azután a napi kereset is különböző. Ha jó helyre akadtak és a homokból a ferde asztalon – mert a mosáshoz nem úgynevezett bölcsőt használnak – elegendő mennyiségű aranypor marad vissza, egy férfi naponként 2–3 koronát keres. De fordúlnak elő olyan lelőhelyek is, melyek 40–50 koronát eredményeznek. Az összegyűjtött aranyat a nagy-kanizsai adóhivatalba szállítják. A munka nehéz, mert az emberek gyakran övig állanak vízben, mindazonáltal itt is csalogat a csillogó arany mindenhatósága.
A Drávamellék a szomszédos magaslatokkal három különböző megyéhez: nyugaton Varasdhoz, középen Belovár-Kőröshöz és keleten Verőczéhez tartozik. Az utóbbihoz Verőczétől a Dráva torkolatáig a Drávamelléknek majdnem fele tartozik 4864 négyzetkilométernyi terjedelemben; a lakosság száma 220.000, és itt a legkisebb sűrűségű. Varasdmegye lakosainak száma 2521 négyzetkilométert tevő terűlete mellett több mint 270.000; egy négyzetkilométerre tehát átlag 109, helyenként 150, sőt ennél is több lakos esik. Belovár-Kőrösmegye már nem oly népes, mert 5047 négyzetkilométernyi terűlet mellett csak mintegy 300.000 lelket számlál. Itt is meglátszik a síkság tömörítő ereje; a lapályon lévő kerűletek négyzetkilométerenként 60–75 lelket tevő általános lakosságukkal jóval fölűlmúlják ugyanazon megye délibb hegyes vidékeit.
A megye neve Verőczétől (Virovitica) származik, mely a megye nyugati szélén fekszik, a hatóságok székhelye azonban Eszéken van, mely nemcsak a megyének, hanem egész Szlavoniának is politikai fő helye és legfontosabb városa. Vérőczét a rómaiak idejében Sestanak hívták és úgy látszik, már akkor bizonyos fontossággal birt a Petovium és Mursa közti fő útvonal közepén való fekvésénél fogva. Honnan ered mostani neve, nincs tisztába hozva, mert a századok folyamán e vidék sok községéhez hasonlóan Verőcze is gyakran változtatta nevét (Verucia, Verocza, Verevzha, Werowitz, Werwetitz, stb.) Már a XIII. században említtetik mint arx reginalis (a királyné vára) és innen adományozta IV. Béla 1242-ben Zágrábnak a szabad kir. városi szabadalmat. Erre az évre esik a Domonkos-rend klastromának alapítása is. A Domonkosok azonban nem értettek hozzá úgy, mint a Ferencz-rendiek, hogy jogaikat és klastromaikat a török uralom alatt is megtartsák, ezért aztán verőczei klastromukat a törökök 1533-ban szétrombolták. Verőczének azonban mindenkor volt bizonyos fontossága. Itt volt a rendszerint bérbe adott horvát- és szlavonországi kir. pénzverőintézet, melyben a zágrábi dénárokat vérték, a melyekből a XIII. században 200 darab tett egy négy magyar forint értékű márkát. A XV. században a vár a hozzá tartozó birtokokkal együtt különböző kezekbe jutott. A Marczalyak és Bánffyak után a Cillei grófok birták, kik közűl Herrmann, mint királyi helytartó, egész Szlavonián uralkodott és nyomta az országot. Végre Ulriknak 1456-ban Belgrádban történt halála megszabadította az országot sulyos kezüktől. 1495-ben II. Ulászló király Verőczére nyomúlt, hogy az orahovicai erős várába zárkózott, engedetlen Ujlaki Lőrinczet haddal tanítsa meg a korona iránt való tiszteletre. Innen indúlt Katzianer 1537-ben szerencsétlen hadjáratára a törökök ellen, a melyben a megye fegyveres népe, mintegy 900 főnyi rendes csapat is részt vett. A törökök észrevették a keresztény haderő gyönge voltát és Verőczét 1538-ban elfoglalták. 1597-ben Herberstein rohanta meg Verőczét, mely alkalommal a nép egy része Kőrös vidékére költözött át. Csak 1684-ben vették vissza a törököktől Zrinyi Ádám, Leslie és Herberstein e helységet, melyben 2000-nél több török telepedett le. Az 500 főnyi bátor várőrség szabad elvonúlás föltétele mellett föladta a várat, mindazonáltal útközben a hegyek közt megtámadtatott és megsemmisíttetett. A háborúk pusztításaitól sok kárt szenvedett Verőczét később a katonai végvidékhez csatolták és a szentgyörgyi ezredbe sorozták. 1746-ban mint megyét Szlavoniához kapcsolták. A Pejacsevics grófoktól a Schaumburg-Lippe herczegek szerezték meg a mintegy 80.000 holdnyi birtokot. Az urasági lak, melyet Pejacsevics 1800-tól 1804-ig a régi vár alapfalain emelt, még most is tekintélyes épűlet. 1871 április havában borzasztó tűzvész ütött ki Verőczén, mely a kastélyt és a község felét elpusztította. Az Erzsébet királyné által 1325-ben alapított klastrom 1729-ben újra építtetett és 1751-ben a Ferencz-rendiek a templomot is fölépítették.
A duzlaki görök-keleti kolostor temploma Orahovica mellett.
Katušić Páltól
Az alsó Drávamellék sok vára és kastélya közűl a „Rózsavár” a legnevezetesebbek egyike. A síkság szélén, hol termékeny halmok közt szűk völgyekben törnek maguknak útat a pozsegai hegység magaslatairól a síkság felé siető patakok, szőlők között fekszik a több kilométer hosszú Orahovica (a közép-korban Raholca) mezőváros a Dizdarevo és a Petrovo brdo lábánál. Déli végén meredek magaslaton, majdnem 200 méternyire a völgyfenék fölött, hatalmas vár maradványai emelkednek.
A Papuk magaslataira támaszkodó Orahovica igen egészséges fekvésnek örvend, és az ősi vár lábainál hatalmas telep fejlődőtt, mely inkább kis városhoz, mint faluhoz hasonlít. A vár alapítójának nevét a történelem nem jegyezte föl, csak a vár régi különböző neveit: Orovica, Ružica (Rózsavár, valószinűleg a piros épűletkövekről, a melyekből a vár épűlt), Duzluk, Rahoca, azután Orahovica, azaz dióvár. A mily különbözők az egyes részek, melyekkel a vár évszázadok folyamán bővűlt, oly változatos a várurak végzete. Első birtokosáúl 1382 körűl Horváthy Pétert említik. Utódai, Horváthy Pál zágrábi püspök és János macsói bán, nagyszabású tervekkel vajúdó férfiak föltámadtak Mária királyné ellen. Ez okból Zsigmond király elfoglalta tőlük e várat és Garai Miklósnak adta. Azonban ez sem tarthatta meg sokáig s a vár egész környékével az Ujlakiak kezére jutott. Ujlaki Lőrincz, a ki 77 várat örökölt atyjától, korlátlan ur akart lenni. Ulászló király ellen nyílt megvetést tanúsított, és, mondják, a törököket behívta az országba, hogy rájuk támaszkodjék. Erre a király és hatalmas alattvalója között nyiltan kitört a harcz. A király megbízásából Brankovics Farkas (Vuk) ostrom alá fogta Orahovicát, és Lőrincznek elvégre meg kellett hajtania büszke fejét. Lőrincz 1524-ben halt meg fiutód nélkül. More László, a ki Magdolnának, Lőrincz özvegyének kezével Orahovicát is megkapta, a törökök elől 1543-ban Felső-Magyarországba volt kénytelen menekűlni, de ott fogságukba esett; Konstantinápolyba küldték, a hol fiai a török hitre tértek.
A mint a XVII. század végén a császári hadak győzedelmesen benyomúltak Szlavoniába, Orahovicát is, mint annyi sok más helyet, ostrom alá fogták és elvették a törököktől. 1684-ben Leslie tábornok és a többi hadvezérek ostrommal vették be és szétrombolták. Az uradalom előbb kincstári birtok volt, azután Gordon, majd Pejacsevics birtokába ment át és 1733-ban a gazdag macedoniai Mihaljević szerezte meg, s most is az ő családja bírja. Magából a várból már csak kevés maradvány van. A hatalmas kőfalak kőbányáúl szolgáltak; a talajt is átkutatták kincseket kereső kapzsi kezek és az egykor pompás termek már buján be vannak nőve erdővel. Orahovica közelében fekszik Duzlak szerb kolostor, melynek templomában érdekes falfestmények láthatók.
