A magyar közmondások. Imre Sándortól
A magyar közmondások.
Imre Sándortól
Imre Sándortól
A nép elmeműveihez tartoznak még a közmondások is. Ezekben a nép életbölcsesége, olykor legmagasabb életelvei, elmélkedéseinek eredményei foglaltatnak. Legvalódiabbak azok, melyeknek szabályos formájok van. Ilyekben rakta le termékeit a kedélylyel párosúlt értelem. Két vagy több megfelelő mondat vagy szólás bizonyos rhythmussal, hangzatossággal kifejezve: ennyi az egész. A mi nem formás, abban nincs része a kedélynek vagy szépérzéknek; csak úgy vétetett át, vagy csak az értelem egyoldalú műve.
Jellemzők bennök a nép erkölcsi s egyéb nézetei. Tanúsítják, hogy fogta fel a nép példáúl a maga emberi helyzetét. Nézzük csak gyűjteményeinket az ember szó alatt: „Ember emberrel jó” (nem lehet nélkűle). – „Kis ember nagy bottal jár” (nagyot üthet). – „Nagy ember nagyot botlik.” – „Kis ember sem szalmaszál.” – „Nem tudja az ember, mitől hízik.” – „Nincsen ember hiba nélkűl.” – „Nem tudja az ember, mire virad.” – „Embert szaván, ökröt szarván fogják meg.” – „Megmondott szóbul ért a magyar ember” (szerény, meggyőzhető okos szóval). – „Ember teszen fogadást, eb a ki megállja” (gúnyos). – „Olcsó az ember, a hol sok van” (a hol sok a versenytárs). – „Ember a fogával ás magának vermet.” – „Sűrűn vetik az emberséges ember magvát, de vékonyan kél ki.” – „Holtig csak elél az ember!” – „Ember a gáton.” – „Ember a lenben, de nem a kenderben.” – „Terem az ember, mint a háti bőr.” – „Ember volt, megholt.” – „Szegény ember szándékát boldog Isten birja.” – „Szegényt az ág is húzza.” – „Szegénynek szerencséje is szegény.” – „Szegénységet, köhögést nem lehet titkolni.” – „Szegény az ördög, mert nincs lelke”, – stb.
Mindezekből egy felől önérzet s a szegénységben való megnyugvás, más felől komoly önismeret s önbirálat tetszik ki és igazi humor.
Ha pedig példáúl a madár vezérszót tekintjük, látszik, mily sokat foglalkozik a nép az élő természet e legkedvesebb állatával, mily sokra használja fel hasonlatúl.
A nép elmeműveinek e fajához közel állnak az úgy nevezett találós mesék vagy rejtvények is. Ilyeket is sokat vesznek egymástól a népek; vett a magyar is. De azt mind sajátjának tarthatjuk, a melynek rhythmusos formája van; mert azt mind megszerette, kebelében melengette, olvasztgatta, ízléséhez idomította s fínomúlt alakjában adja tovább és gyönyörködik benne firól fira.
Hol valamely természeti tárgyat, hol valami elvont tulajdonságot adnak föl más dolog képében, vagy szójátékkal jelezve kitalálás végett. Néha egész allegoria a föladvány: több tulajdonság lánczolata a természetből vett képekben.
Gyönyörű képekben irja le találtatólag a természetnek egy-egy jelenetét: „Nap volt édes anyám, hold volt édes apám, kerek föld szűlt engem, szél tánczra tanított, nehéz kő megrontott, csont–hús meglágyított, meg is nyomorított, mikor megszalasztott” (búzából kenyér). – „Csont kürttel kürtülnek, arany deszkák repedeznek, földi férgek pezsdülnek” (hajnal hasadása). – „Kerek erdőt járattam, marok vesszőt vágattam, megjegyeztem, ott hagytam (leány-eljegyzés). – „A kerek ég alatt kerek egy istenfa („istom”), kerek istenfának szép tizenkét ága, szép tizenkét ágnak ötvenkét virága, ötvenkét virágon három arany alma” (év, hónapok, három fő-ünnep). – „Egy fa felnő ága nélkűl, madár rászáll szárnya nélkűl, mind megeszi szája nélkűl” (gyertya meggyújtása s elégése). – „Arany tőkén arany tál, arany tálban arany máj, abból eszik arany pál” (méz, méh). – „Erdőn lettem, megölettem, halva éneklővé lettem” (hegedű).
Valódi költészet, melyet nem méltánylunk eléggé. A poezis igaz forrásából merítve: a természetben való gyönyörködésből, játszi kedv vagy mély elméjű merengés képzelményeiből. A nép alkotó elméje...
Ide tartozók, de kevésbbé komolyak s egyszerűbbek az ilyenek: „Úton útfélen üstöt borogatnak” (vakondok-túrás). – „Sem ajtaja, sem ablaka, mégis négyen laknak benne” (dió). – „Elől megyen fényeske, hátul megyen fehérke, fel van a farka kötve” (tű, czérna). – „Piros, de nem rózsa; kerek, de nem alma; rétes, de nem béles; ettem belőle, jaj, de nem, édes” (veres hagyma). – „Száz madár megindúl, egy köztük megsántúl, mind a száz megáll” (fonal, szövés).
Igen rövidek, egy pár vonással elmésen rajzolók az effélék: „Nádnál vékonyabb, toronynál magasabb” (eső). – „Folt hátán folt, soha tű benne nem volt” (káposzta). – „E világot átéri, mégis egy tyúk átlépi” (kerékvágás). – „Egy garas ára nem fér a házba” (gyertyavilág). – „Hátán háza, kebelében kenyere” (csigabiga).
Kötekedő kérdések elmésen távolról véve, a szók többféle jelentésének vagy hangzatának elcsavarásával: „Mi megyen át a vízen árnyék nélkűl?” (Hang). – „Melyik a legrosszabb vallás?” (Kárvallás). – „Melyik fa nem ég a tűzőn?” (Tréfa). – „Miért néz a varjú a konczba?” (Mert nem mehet bele). – „Ki látott kenderből tornyot?” (A ki a kenderben állott). – „Miért hunyja be szemét a kakas, mikor kukorikol?” (Mert könyv nélkűl is tudja). – De ezekben kevesebb eredetiség található és alig valami költőiség.
Rendkivűli elmésség, találékonyság, ügyes szóferdítések és szójátékok találhatók azokban a pajkos, nem erkölcstelen, csak testiesen játszi, találós mondásokban, melyek nemi viszonyokra vonatkoznak. Ezekben a nép szeszélye, gúnyos ere kimeríthetetlen. Sajátságos, hogy ilyekben mindig a kérdés hangzása vagy tartalma pajkos, testies; a felelet soha sem. Jele, hogy a testies dolgokon sokat jár az esze, képzelete; de azt nem akarja mutatni, sőt azzal csal, hogy azt színli, hogy nem ő, hanem a megkérdett gondolt olyas valamire.
Kimeríthetetlen kedv, szeszély, ingerkedő ijesztgetés és bohóskodás van a tréfás mesékben, ehhez még játsziság, évődés a gyermekmesékben, mindig ahhoz való változatos beszéddel, s nem ritkán ütemes mondókákban, versekben. A nyelvnek oly egyszerűségét, ősi és gyermeteg tárgyszerűségét, őserejét, a kedély furcsa játékaihoz oly alkalmas voltát találjuk ezekben, milyet újabb nyelvekben ritkán. Némely mesén refrainképen keresztűl hangzik egy némely mondóka vagy szólás-forma, érzelmes, hangúlatos szárnyas ige: „jótét helyett jót várj”. Másokban vers-sorok: „Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám, nyiss ajtót”. Vagy: „Fujjad, fujjad én gyilkosom, én is voltam király lyánya, de most vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska” stb. E mellett az egész elbeszélés módja ősi egyszerűségű, gyermekies, kapcsolatlan szabad mozgású mondatokban folyik, naiv megjegyzésekkel, merész hasonlításokkal. Érdekes az a humor, melylyel a mesélést az elbeszélők kisérik. Nagyon érzik s vallják, hogy nem igazat, csak ábrándos képzelet alkotta dolgokat mondanak. „Úgy láttam, mint most”, mondják néha csalfán. A történetnek mindig jól kell végződnie, azaz házasságon, lakodalmon, a melyen „esznek-isznak”. A mese hősei „még most is élnek, ha meg nem haltak”, vagy: „ha ide gyünnek, hónap a ketek vendégei lesznek”. A mese kezdetén tréfásan figyelmeztetik a hallgatót arra, hogy itt nem történt dolgokról lesz szó, hogy a képzelődés országába vezettetik. A megnyitás sokszor így megy: „Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is túl volt, kidűlt-bedűlt kemenczének egy csepp óldala se vólt, a hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót…”
Népmesék különben ma már nálunk is gyéren születnek, s a mennyiben keletkeznek, inkább a példázatok józanabb fajtáját szaporítják.
Roskovics Ignácztól
