A magyar nép eredete, alkata, hősi indulata. Jókai Mórtól
A magyar nép eredete, alkata, hősi indulata.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Általános bevett felfogás a magyar nemzetnél, hogy őseit a hunokban és avarokban keresi. Ezt a hitet igazolni épen olyan nehéz, mint megczáfolni; de teljes lehetetlen azzal helyettesíteni, hogy a magyarok a finnekkel és csuvaszokkal egy eredetűek: bármilyen derék, életre való népek legyenek ezek, különösen a magas kulturával biró, s szellemi tehetségben, vitézségben méltán rokonokúl fogadhatott finnek. Nincs magyar, nehány nyelv- és történettudós kivételével, a ki ne Attilát tekintené ősapjának.
A magyarok eredete iránt is csak a nyelv után lehet nyomozódnunk. A magyar nyelvben mint ős szavak fordulnak elő olyan fogalmak megnevezései, a melyek Európa éjszakkeleti részében nem otthonosak: ők ismerték a „tengert”, a „tevét”, az „oroszlánt”, a „szőlőt”, a „bort”, a „körtvélyt”, a „baraczkot”, „dinnyét”, „almát”, a melyeknek az elnevezését mind a német, mind a szláv nyelv többnyire a latinból vette át. Tehát ott kellett járniok, a hol ez mind látható volt. Ellenben hiányzik a magyar nyelvből sok olyan, a mi éjszakon mindennapi látvány, így pl. a Gletscher, a Rennthier, stb. A szlávból van átvéve a medve, az ablak, asztal, szekrény, stb. A régebben idetelepűlt székelynél már az épületrészeknek vannak elnevezései: eresz (pitvar), góczalja (cserép kandalló alja), hiú (padlás), lappancs (a padlás csapóajtaja), kapuzábé (kapufélfa), kert (kerítés), stb. Még maga a „hegy” is csak ráviteles elnevezés, rendesen „kő” helyettesíti vagy „bércz”. Ellenben van elég változata a sík lapály elnevezésnek: fenyér, avar, sivatag, rét, nyir, azután a mocsár, láp, semlyék, ingovány, dágvány, moha, kopolya, pocséta sejtetik, hogy ezeket a Kaspi és a Fekete-tenger közötti ormótlan lapályon szerezték, a hol valószinűleg több fajrokon nemzettel tanyáztak együtt, nem ritkán testvérháborúkban irtva egymást, melyek közűl ki elveszett a népvándorlás irtó járataiban, ki meg beleolvadt a magyarba.
Arczisme szerint is nehéz a rokonságot keresni a magyar és a más fajok között; mert ámbár megállapítható, hogy az arcz tojásdad (inkább gömbölyűre, mint szegletesre hajló) idoma, az arczél, a magas domború homlok, egyenes és nem erősen görbűlt, de nem is pisze orr, szabályos száj, szegletet nem képező fogsor, gömbölyű áll a kaukazusi mintába illenek; s az is megállapítható, hogy a legtősgyökeresebb magyarság, mely az alföldet lakja, általánosságban sűrű fekete haj, bajusz és szakáll, barnapiros arczszín, sugár fekete szemöldök, sastekintetű nyilt szemek, szabályos szájmetszés által inkább a perzsa és cserkesz tipushoz közelít, mint az éjszak-európai népekhez; de viszont azt is számba kell venni, hogy a magyar nép közt általánosságban annyiféle eltérése van a haj, arcz és szem színének az őseredeti tipustól, hogy a felületes szemlélő könnyen arra a téves gondolatra jöhet, miszerint a magyar nép több faj keveréke, a melyeket a századok tűzpróbái egygyé olvasztottak; hanem ezt a föltevést megczáfolja a székely törzs, mely egy tömegben egy elhatárolt helyen évezreden át idegennel nem igen vegyűlt, nyelve sajátságait majdnem eredeti tisztaságukban megőrizte, és idegen nyelvet tanulni nem szeret, s mégis a hun eredetéhez ragaszkodó nép közt a szőke haj és kék szem épen olyan otthonos, mint a Csallóközben és Somogyban. Maga a leszármazását egész az első foglalási 102 törzsig felvivő családoknak ivadéka is látható bizonyítékot szolgáltat erre. Maguk a népdalok tele vannak ezzel:
„Hej szőke legény, barna lyány,
Csókolatlan maradtál.”
Csókolatlan maradtál.”
„Hamis teste lelke
Szőkének, barnának.”
Szőkének, barnának.”
„Akármilyen kormos tőke,
Szebb a barna, mint a szőke.”
Szebb a barna, mint a szőke.”
„Mig a barnát szorongatom:
Ezt a szőkét elszalasztom.”
Ezt a szőkét elszalasztom.”
„Korcsmárosné, gyújts világot!
Hej, van-e kökényszemű lyányod?”
Hej, van-e kökényszemű lyányod?”
„Kár volna még nekem – A fán megszáradni,
Sárga bodor hajam – Szélnek elhordani.
Sárga bodor hajam – Szélnek elhordani.
| Kötök neked egy bokrétát: |
| Sürű könnyem gyöngyvirága, |
| Sárga hajam kötő selyme.” |
| (Székely népdal.) |
„. . . Kedvesemnek
Kék a szeme, nem fekete.
Megfestessük feketére.”
Kék a szeme, nem fekete.
Megfestessük feketére.”
A magyar fajnak, már letelepűlésekor magával leellett hozni a szőke és gesztenye-barna hajzat és a kék szemek változatait. Ritkaság közte, csupán a germán és szláv fajoknál honos len-szőke, sáfrány-sárga és rőt hajzat, valamint a zöldbe játszó és tengerszín szem.
Testalkatra a magyar faj középmagasságúnak mondható: az óriás szál férfi csak ritkaság, a törpe alacsony csak elcsenevészett; endemicus gyarlóságok, golyva, lúdtalp, lengyelüstök, bárgyúság (cretinismus) a magyar fajnál nem otthonosak. Csontalkotmánya, izmai az életerős fajok sorába iktatják. Sürgős mezei munka idején a magyar földmíves képes naponkint húsz órát dolgozni nehéz erőfeszítés mellett, s mint katona, kitűnő. Ujonczállításnál a magyar faj adja a legbeválóbb illetményt.
A magyar faj életképességét szaporodása is elég kedvezően igazolja. A Rákóczy-hadjárat után a magyar nép lefogyott egy pár millió főre. Az 1787-iki összeiráskor Magyarország összes lakosságának száma 7 millió 780 ezer lélekszámot tett ki, melynek egy harmada volt magyar: most száz év múlva maga a magyar faj meghaladja ezt a számot. Az említett II. József-korabeli összeirásnál följegyeztek 163.000 nemest és 13.800 papot. A protestánsok száma ment másfél millióra: mai nap több mint kétszer annyi.
A magyar faj harczi modora is tűntet fel különleges sajátságokat, a melyeket Leo császár körülményesen leírt. Legelső feltűnése alkalmával a történelemben már mint lovon harczoló nép lett ismeretes. E tulajdona mind maig megmaradt: a huszárság intézményét minden nemzetnél a magyar mintájára szervezték. A lőpor korszaka előtt a tegez és nyíl félelmes fegyver volt a kezeikben: dárdával és kopjával is harczoltak. De Rákóczy korában már lovon is, gyalog is karddal harczolt a magyar, a franczia háború alatt pedig a fokost is használta, a mire a curassier azt mondta, hogy „nem tudom, hogy mi az a görbe, de nagyon rossz”.
Testi erejét a magyarnak vitézségi adatokban örökíté meg a hagyomány, mely legendai alakokká emelte a kiváló hősöket; Csanád vezér, Szent László, Hunyadi Mátyás koronás fők magánharczaikban óriásokat küzdenek le, Bátor Opos is egy óriást öl meg a csatában, s úgy dúl az ellenségben, hogy a harcz végén az ökle a kard markolatához merevűl. Kinizsi, a molnárlegényből lett fővezér, elébb a karjára öltött malomkövet vágja, majd két karddal vágja az ellenséget. Toldi Miklós viselt dolgai hős költeménynyé dicsőűlnek. A Macskássyak, Domokosok, Vas Bessenyeiek testi ereje ütközetek sorsát dönti el. Budai polgári lexicona egész seregét számlálja elő azon jeleseknek, kik a testi erő istenadományát hazájuk és fejedelmük oltalmában tűnteték magasra.
Csanád vezér Szent István kori legenda-alak, kinek Szent György álmában megjelenik oroszlán alakjában s a pogány Achtum fejedelem elleni harczra buzdítja: Csanád személyes tusára kel a csata alatt Achtummal, s azt megöli; hanem az elesett vezér fejét egy vezértársa, Gyula vágja le, s az viszi István királyhoz, jutalmát kérve. Ekkor előáll Csanád, s azt kérdi, hová lett a megölt Achtum nyelve. Az hiányzik a fejből. Ezt azután Csanád adja elő a tarsolyából. Mire István király az igazi hőst felmagasztalja, a hazugot száműzi.
Szent László királyról a régi ének így szól:
Tagodban ékes, termetedben díszes,
Válladtól fogva mindeneknél magasb,
Csak szépséged császárságra méltó,
Hogy szent korona téged méltán illet.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
Szívedben bátor, miként vad oroszlán;
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen ifjudad volnál.
Válladtól fogva mindeneknél magasb,
Csak szépséged császárságra méltó,
Hogy szent korona téged méltán illet.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
Szívedben bátor, miként vad oroszlán;
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen ifjudad volnál.
Harczairól csodákat mond a regeének. A cserhalmi csatában öt kunt öl meg, s a kun vitézt, ki egy szép magyar szűzet rabolt, utoléri és levágja. Ez a legenda több helyütt meg van örökítve templomi freskókban, a hogy ezek közűl a székelyföldi fülei templom freskóját e mű is bemutatta.
A mogyoródi ütközet előtt hófehér menyétke szalad fel a kinyújtott dárdáján, győzelmét megjósolva. A pusztában epedő hadserege előtt a lándzsája hegyével, majd a „Zeg” lova patkójával dús forrást fakaszt fel. Ugyanaz a Zeg lova, midőn az ellenség üldözi, egy ugrással átviszi a Tordai hasadékon, a hol most is mutogatja az emlékező kegyelet a lova patkójának nyomát. Mikor a futó ellenséget üldözi s az már csak úgy tudja védeni magát, hogy aranypénzét elszórja: László, hogy a vitézei el ne maradjanak az aranyfelszedéssel, egy szavával mind kővé változtatja az elszórt pénzt. Maig is ott hever az útfélen a sok – nummulit.
A Toldi-mondakör, melyet Arany János hármas hőskölteménye megdicsőített, egy meseszerű hős kalandjaiból van fűzve, ki mint bosszúálló támad elő kegyetlen kérkedő idegen viadorok leküzdésére; a király oldalán „idegen királyokat kényszerít hódolatra Lajos előtt héttollú botjával.” (Ilosvay szerint.) Iszonyú fegyverei még e század elején is láthatók voltak a budai vár bécsi kapujában felfüggesztve: rengeteg buzogánya, vasoldala, paizsa, kopjája, s azok a kőgolyók, a melyeket parittyájával a Duna egyik partjáról a másikra áthajigált, valamint az az új ekevas, melyet a király felszólítására dárdájával keresztül ütött.
E történelmi alakok mögé sorakoznak a népmonda hősei, a pokolba járók, mint Tar Lőrincz, Kádár István, Tarcsai Bende, Vitéz Oláh Gerő, Ördög Mátyás; aztán alább szállva, a népdalok hősei, a szegény legények, kiknek rablókalandjait hősies színnel ruházta fel a nép képzelete.
A testi erő és bátorság értéke a magyaroknál nem csupán harczban és hősi lovagjátékban volt megbecsűlve, szerepet játszott az sok ideig a polgári életben is. Volt egy intézményük: a hivatalos bajvívás, mely egész Hunyadi Mátyásig divatozott, ki azt 1486-iki XVIII. törvényczikkelyével, mint a világon hallatlan szokást, eltörűlte; annyiban mégis meghagyva, hogy a mely esetben minden más bizonyíték hiányzik, a király egyenesen elrendelheti a bajvívást. Már Szent István korában el volt az fogadva. Az apátságok, káptalanok, mint erkölcsi testületek, a kik személyesen nem harczolhatnak, tartottak maguknak hivatalos bajvívókat, kik peres esetekben a nevükben megvívjanak.
Pörosztó bajvívás.
Zichy Mihálytól
Minden szabad ember harczolhatott magáért s peres ügye eldöntését bízhatta fegyverre. Azonban fogadhatott maga helyett mindegyik fél más bajívót is, kivált ha nő volt a peres fél. A királynak is volt saját bajvívója (mint az angol királyoknál a Campio regis). E bajvívók szolgálatait tisztességgel és adományozással szokták jutalmazni. Így Kun László 1274-ben Budafalvi Pétert, ki mint pugil, az ő parancsára tizenegyszer bajt vívott és győzött, rokonaival együtt nemessé tette. A bajvívásoknál nem volt szabad magát helyettesíttetni az apagyilkosnak és haramiának.
A párbajt csak a király vagy országbiró itélhette oda a feleknek, s ha meg volt itélve, a vívók teljes fegyverzetben tartoztak megjelenni a biró előtt, s a fegyvereiket és lovaikat bemutatni, hogy amazok nincsenek-e megbűvölve, emezekben nincs-e valami erkölcs. Harczolhattak dárdával, két karddal, bottal, tőrrel, nyilakkal és bolgár bunkóval, de mindig lóháton. Főben járó bűnök peres eldöntésekor a biró a viadalt a vádlottra nézve meg is nehezíthette; ez meztelenűl vagy csak egy ingben tartozott harczolni a vádló pánczélos bajnoka ellenében, a hogy azt IV. Béla idejében egy birói végzés elrendelé. E bajvívások a király jelenlétében mentek végbe, többnyire a budai vérmezőn vagy a király más székvárosában. Erdélyre nézve Tordán a vajda előtt. A bajvívóknak napestig kellett harczolni, míg az egyik elesett vagy lerakta a fegyvert. Annak az ügyfele elveszté a perét s fizetett a birónak tiz márkát. Ha a felek a viadal közben ki akartak egyezni, az egyezséget ajánló fizetett egy vég flandriai posztót.
E bajvívási rend még a polgári osztályra is átszállt, mint ős szokás. Még a XVII. században nagy városainkban, mint Kassán, a polgárok peres ügyeiket lóháton, kopjaszúrással és fustélylyal intézték el; sőt adataink szerint még a jelen század elején is voltak városaink, a hol a polgárok a kényesebb becsületkérdést a nyilt vásártéren, a nép és az előljárók láttára döntötték el lovas párharczban.
Harczdöntő párbaj.
Zichy Mihálytól
Mai nap sem veszett ki e szokás egészen. Az előkelő osztályok párbajozó szenvedélye folytatja a régi vitézkedési hajlamot, s köznépünknél ott, a hol a népszokásokról lesz szó, helyenkint találkozni fogunk azokkal a jelenetekkel, a melyeknek a czíme: „Ki a legény a csárdában?”
Más neme a bajvívásnak volt a csatatéren egymással szemben felállított hadseregek kiváló vitézei között, a mely gyakran ütközetdöntő Istenitéletnek vétetett. Ilyen volt a Béla herczeg és a pomerán óriás közötti párharcz. Egy ilyen párbaj kiváló esetéről így szólnak adataink: Érsek-Ujvárt ostromolták a magyar seregek; a törökök bírták az erősséget. Ibrahim, palankai spahi vezér nagy fennyen bajvívásra hívta a magyar huszárok kapitányát, Bory Mihályt. A viadalra kijött egy csapat spahival Ibrahim s vele szembe ugyanannyi számban a magyar lovasság Boryval. A török vitéznek azonban olyan lova volt, mely a viadalra maga is be volt tanítva, hogy fogaival az ellenfelet harapja, patáival annak lovát paskolja. A mint Bory ezt a fortélyt észrevette, kifogást tett a párbaj ellen. E miatt a két bajvívó kisérete összekapott, egymásra rohantak, dulakodást kezdtek, a minek az lett a vége, hogy a magyarok által megtizedelt török csapat futvást menekűlt vissza a várba; az Ibrahim bég vérengző paripája is a magyarok keze között maradt. Ezt a zsákmányúl ejtett lovat Pálffy Miklós fővezér kapitányának, Draskovics Jánosnak ajándékozta. Később aztán, hogy ismét bajvívásra hívták a törökök a magyarokat, Pálffy parancsára Draskovics szállt szembe a török bajnokkal. De alig csaptak össze, midőn a dühös mén felágaskodva, fogainak iszonyu harapásaival lerántá nyergéből a törököt, s daczára annak, hogy Draskovics ököllel ütötte, zabláját rángatta, addig nem nyugodott, míg az ellenfélt agyon nem gázolta.
