2. A bécsi forradalom után
2. A bécsi forradalom után
A nádor március 13-án még azzal az utasítással tért vissza Bécsből Pozsonyba, hogy a felirati javaslatot semmiképpen ne engedje át a főrenditáblán. S ezen mit sem változtatott, hogy az országgyűlési ifjúság aznap gyűlést tartott a pozsonyi sétatéren, és nagy néptömeg jelenlétében követelte a felirat felküldését, a szabad sajtót és a népképviseleti kormányt. Ugyancsak március 13-án azonban a bécsi forradalom, Párizs nyomába lépve, megdöntötte a cenzúra és a szuronyok által fenntartott, abszolutista kormányrendszert. Ezzel a forradalmi láncreakció a második szakaszba lépett.
Mire Kossuth március 14-én reggel, a „legnagyobb mértékben” izgatott kerületi ülésen bejelentette, hogy „Metternich ministeriuma megbukott”, az erőviszonyok teljesen megváltoztak. Kossuth biztos kézzel mutatta meg a nemességnek azt az utat, amelyen a kormányrendszer bukása után haladnia lehet, de kell is a forradalmi erők növekedése miatt. „Nekünk – mondotta – most az a roppant feladás jutott, hogy a mozgalmakat bölcsen vezessük, s azon kell lennünk, hogy a gyeplő kezeink közt maradjon, mert addig alkotmányos úton lehet haladnunk, de ha kezünkből egyszer kirántatik, a következéseket az isten tudja csak.” Az országgyűlés ne engedje tehát magát a kellő határon túlragadni, de e határig menjen el és cselekedjék azonnal.
A legsürgősebb teendőket Kossuth így határozta meg: először is a nádort kell felkérni, hogy a felsőtábla most már vita nélkül, azonnal fogadja el a felirati javaslatot. „Nem szeretném, ha az országban előbb terjedne el a bécsi 33mozgalmak híre, mint felírásunk felterjesztetnék.” Mindjárt ezután sürgősen ki kell dolgozni a sajtószabadságról szóló törvényjavaslatot. Ezt követi végül, harmadik helyen, az az indítvány, hogy egy bizottság „nem napok, hanem órák alatt” készítsen javaslatot a „belnyugalom védelmére”. A sajtószabadság tehát most már nagyon is fontos helyet kapott. „A bécsieknek a sajtószabadság meg van adva – mondta indoklásul Kossuth –, akarjuk-e annak kitenni a magyar hazát, hogy nem magyar nyelvű, idegen szellem szülte nyomtatványok özönöljék el, vagy inkább akarjuk-e azt, hogy a sajtószabadság, mellyhez nemcsak általánosan vett alkotmányos, hanem pozitív törvényekben gyökerező jogunk van, melly csak erőszak s visszaélés által vétetett el tőlünk, kellő korlátokkal körülírva, nálunk is visszaállíttassék?” A sajtótörvény kidolgozásával megbízott országgyűlési választmány tehát „ne codificáljon hosszasan, hanem mielőbb nyújtsa be a főelveket magában foglaló javaslatát, nehogy másutt dictálják a sajtószabadságot, nem itt, a törvényes helyen.” A célzás félreérthetetlenül Pest ifjú radikálisaira vonatkozott, jeléül annak, hogy törekvéseikről Kossuth tájékozva volt.
A továbbiak során, miután a nádor a nála járt küldöttség kérelmének most már készséggel engedett, Kossuth permanens ülésezésre hívta fel követtársait és megismételte a sajtóügyre és a hon belső biztonságára vonatkozó indítványait, amelyeket Bernáth Zsigmond közhelyeslés közben egészített ki azzal, hogy jobb lesz, ha a fejleményekről a követek közös tudósításban tájékoztatják küldőiket. Majd Széchenyi mint a sajtóügyi választmány elnöke jelentette be, hogy a tagokat „holnapra magához kéri”, hozzátéve: „eddig is tette volna, ha sok nemű más választmányi munkával el nincs foglalva.” Még nem tudja biztosan – mondotta –, hogy Magyarország most „szebb jövendőnek indul elébe”, vagy katasztrófa felé halad, de „a gyógyszer… kezünkben van”, a reform vagy az anarchia közt kell választani. „Neki régi kedves óhajtása, hogy Magyarország saját tengelye körül forogjon… Nemzetünk feladata, hogy az alkotmányos kifejlésnek bázisa, a dynastiának támasza legyen; most az ideje, hogy megszűnjék provincia lenni, most lehet anyaországgá.” Végül kölcsönös bizalomra hívta fel Kossuthot, akitől – úgymond – eddig is csak a módszerekben, de nem a célokban különbözött. Ezután Szentkirályi Móric „jelenté, hogy az örökváltsági törvényjavaslat nyomatva van, s minden órán tárgyaltathatik”. De egyelőre ezt is, meg az éppen soron lévő városi kérdést is félretették, mivel a „népképviselet, sajtószabadság, nemzeti őrség eszméi töltöttek meg minden agyat, minden szívet a teremben” – olvassuk a Pesti Hírlap március 18-i, részletes, helyszíni tudósításában, amelyből próbáltuk mi is a március 14-i, mozgalmas ülés fejleményeit rekonstruálni. Justh József vette át a szót azzal, „hogy a sajtószabadság iránti kívánatot még a mai üzenettel fel kell terjeszteni”. Hiszen „nem szükséges itt hosszas codificatio; két főelvet kell csak előlegesen kimondani: az előzetes vizsgálat eltörlését s a sajtóvétségekre nézve esküttszék felállítását”. Madarász László ezután még határozottabban követelte a sajtószabadság azonnali kimondását. Kijelentette, hogy őt nem elégíti ki Moson követének, vagyis Széchenyinek nyilatkozata. 34Most már ugyanis „nincs többé szükség hosszas választmányi működésre”, hanem egyszerűen „proclamálni kell a sajtószabadságot, mint az ország szent tulajdonát, mellyet csak azon politicai rendszer bilincselt meg, amelly most megbukott”. A nemzet tehát ezt az „elrablott kincsét” haladéktalanul vegye vissza. „Ha Ausztriában sajtószabadság van, miért ne legyen nálunk? Csak a nemzet akarjon, kiviheti s biztosíthatja azt. De most el ne szalassza a pillanatot; a választmány üljön össze rögtön s minden czifra codificálás nélkül mondja ki a fő elveket: sajtószabadság, esküttszék!” Utána Pázmándy Dénes is egyetértett azzal, hogy a fő elveket kell csak sietve kimondani, „s azoknak alkalmazása felett akkor lehet majd tanácskozni, ha sanctionálva lesznek”. Most kell a kedvező alkalmat kihasználni. Szerinte „a feliratból két fő dolog kimaradt: egyik a sajtószabadság, a másik a jury”, vagyis az esküdtszék. „Újabb üzenetre van tehát szükség, „mellyben nyíltan kimondassék, hogy a sajtószabadság el van fogadva”. Itt valaki közbeszólt – talán maga Kossuth: – „benne van a felírásban”. „Nincs benne nyíltan s világosan” – felelt Pázmándy. „Midőn azon felirat készült, más körülmények voltak; most bele kell tenni világosan.” Bármiféle újabb üzenet azonban nyilvánvalóan késedelmet, fennakadást okozhatott. Ezért azután Kossuth a vitát lezárva megmagyarázta, hogy miért használt ő felirati javaslatának egyes helyein „általános kifejezéseket”. Szerinte így a feliratból tulajdonképpen nem maradt ki a sajtószabadság, „mert ezen általános kifejezésben, hogy szellemi érdekeink a szabadság alapján ápoltassanak, benne foglaltatik a sajtószabadság is, s ezen általános kifejezések alá több vagy kevesebb specialitást helyezni az országgyűlés akaratától s erejétől függ”. Így hát „elég, ha a tábla határozatilag kimondja, hogy mindezeket benne érti”. Hosszas kodifikációra szerinte sincs itt szükség, hiszen „a sajtóügy annyira tisztában van, hogy a törvényt nem vitatni, hanem csak leírni kell”. Ki kell mondani, hogy (1) Magyarországon helyreállítják a sajtószabadságot és eltörlik az előzetes cenzúrát; (2) „a sajtóvétségek felett esküttszék ítél”; (3) „a büntetések azok”, amelyek az előző, 1843/44. évi országgyűlés büntetőtörvénykönyv-javaslatában találhatók. Az ülés végül Kossuth javaslatai értelmében határozott, megtoldva azokat azzal, hogy a feliratot, miután azt közben már a főrendek is elfogadták, másnap küldöttség fogja Bécsbe vinni.
A követi kar március 14-ről keltezett, közös nyilatkozatában is benne van, határozatként, hogy „a szomszéd szabad sajtó mellett hazánkban korlátolt sajtó meg nem állhat, semmi nem szenved tehát kevésbbé halasztást, mint az országnak a szabad sajtó iránti soha el nem idegenített és el nem idegeníthető jogát helyreállítani; ennek következtében meghagyatott a sajtótörvény kidolgozásával megbízott választmánynak, hogy azon előmunkálatok nyomán is, mellyek a múlt országgyűlési irományok közt feltalálhatók, a legrövidebb idő alatt járjon el”. Széchenyi naplójából valóban kiderül, hogy még aznap este volt nála egy „sajtó választmányi ülés”. A lényeg: az elvi határozat azonban ekkor már megszületett.
Érdekes, hogy a követi nyilatkozat, ismételjük: március 14-i keltezéssel, 35néhány lényeges ponton, így a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás kérdésében, olyan határozatokat is anticipált, amelyekre csak másnap reggel került sor. A március 15-én reggel nyolckor tartott kerületi ülésen először is Szentkirályi Móric felolvasott egy általa fogalmazott szöveget a rendek határozatáról „azon felírási javaslat némelly kifejezéseinek értelmezése iránt, mellyet az országgyűlési teendőkre nézve a méltóságos főrendekhez által küldöttek”. Ebben a rendek kijelentik, hogy „a szellemi kifejlődés ápolása szükségének megemlítése által a népnevelést, vallási jogok viszonosságát és a sajtószabadságot … is nevezet szerint érteni kívánják”, Erdély uniójával együtt, és hogy a képviseleti rendszer alkotmányos irányú fejlődésének kívánatával az évente Pesten tartandó országgyűlés szükséges voltát is kifejezésre akarták juttatni.
Mindez megfelelt Kossuth előző napi okfejtésének arról, hogy a korábbi, szerényebb programra épült felirati javaslat általános kifejezéseibe miként lehet a teljesebb programnak a viszonyok gyors változása folytán időszerűvé vált további követeléseit utólag beleérteni. Egy döntő lépés azonban még hátra volt: nyíltan szembenézni az adó és az örökváltság sarkalatos problémáival. A bécsi forradalom rádöbbentette a habozó nemeseket annak lehetőségére, hogy Magyarországon bekövetkezhetik az, amire aggódva gondolt, hogy a parasztság forradalmi eszközökkel, erőszakkal szabadítja ki önmagát a feudális kötöttségekből és földesurai ellen fordul. A pesti előmozgalmak hírei, láttuk, induló parasztfelkelés formájában értek Pozsonyba. Ettől kapott egyszerre, az utolsó pillanatban szárnyakat a rendi országgyűlés addig oly nehézkes gépezete, miután nyilvánvaló lett, hogy e vonatkozásban mind a felirati javaslaton, mind a március 6-i megoldáson túlhaladt a rohanó idő. Most, március 15-én reggel tehát, röviddel azelőtt, hogy a küldöttség hajója Pozsonyból Bécsbe indult, „Kossuth Lajos indítványára, főleg pedig a hatalmasan intő idő szavát megértve, az alsó tábla a házi s hadi adó és közmunkában, szóval a nép minden terheiben aránylagos osztozkodást elfogadta”. Majd pedig többek, köztük Széchenyi helyeslő hozzászólása után Szentkirályi „csak rövid szavakban adja elő indítványát, miszerint az úrbéri viszonyok törvény általi elintézése után a földesurak kártalanítását a státus vállalja magára. Közhelyesléssel elfogadtatott”. Megadták végül, Kossuth indítványára, a városi követeknek a teljes szavazati jogot, és jóváhagyták az előző nap elhatározott, közös követi nyilatkozat szövegét, hogy az minél előbb szétvigye mindenfelé a hírt: az országgyűlés nemesei végül is túllépték a feudális rendszer korlátait és az új, polgári nemzet nevében indulnak Bécsbe.
A küldöttség útjának történetét nem kell itt elmondanunk. Elég annyi, hogy az államtanács március 16-án késő éjszakáig ellenállt, és végül azért engedett, mivel a forradalmi előmozgalmak híreinek és a Kossuthékat páratlan szimpátiatüntetéssel fogadó bécsi nép magatartásának hatása alatt félni kezdett, hogy magát a bécsi Burgot is megrohanják, élükön a magyar küldöttség fegyveres jurátusaival. Így született meg a március 17-i uralkodói kézirat, 36amelynek alapján – és szándékosan hiányos fogalmazását korrigálva – a nádor, akit már Kossuthéknak tett ígérete is kötött, V. Ferdinánd szóbeli hozzájárulását megszerezve gr. Batthyány Lajost kinevezte Magyarország felelős miniszterelnökének.
IRODALOM
Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből, 1823–1848. II–III. Pest, 18682. – Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. Sajtó alá rend.: Barta István. Bp. 1951. – Kosáry Domokos: Kossuth Lajos harca. In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I. Bp. 1951. 1–86.
