VI. A „MAGYAR HUMOR” LAPJA, AZ URAM BÁTYÁM
426VI. A „MAGYAR HUMOR” LAPJA, AZ URAM BÁTYÁM
Az 1886 elején megindult Uram Bátyám „tisztán a magyar humor lapja” kívánt lenni: politikától és napi eseményektől elvonatkoztatott humoros szépirodalmi anyagot, anekdotákat, adomákat közölt. Korának problémáival nem foglalkozott, irodalmi anyagát a „magyar szellem” és a szórakoztatás szempontjai alapján válogatta össze. Szellemileg a legigénytelenebb volt laptársai között, irodalmi anyagának jellege miatt elsősorban az idealizált köznemesi múlt felé fordult, nosztalgikus hangnemben. Olvasóközönsége főként a vidéki dzsentri-középosztályból toborzódott.
Az Üstökös humoros irodalmi lappá alakulásával egy időben, 1886. január 3-án jelent meg először a Franklin Társulat kiadásában. Szerkesztője Mikszáth Kálmán és Bartók Lajos volt. Mikszáth két és fél hónap után megvált a szerkesztéstől. 1887. január 1-én Bartók maga mellé vette társszerkesztőül a Bolond Istók egyik munkatársát, Baróti Lajost (1858–?) – ki később elsősorban ifjúsági íróként lett ismert –; majd a következő évtől már egyedül csak Baróti maradt a szerkesztő a következő másfél évtizedre, mindaddig, míg 1906-ban az Uram Bátyám beolvadt az Üstökösbe.
Az írók megválása a laptól éppúgy mutatja a műfaji kísérlet kudarcát, mint az Üstökösnél a politikai élclapformához való visszatérés.
Az Uram Bátyám fejléce találóan kifejezte a lap szándékát: neogót kandalló előtt álló fotelban, íróasztala mellett ül egy joviális, bajuszos úr szivarozva, keresztbe vetett lábbal, nyilvánvalóan adomázás közben ábrázolva. Nem magyaros ruha van rajta, hanem polgári öltöny – amit hamarosan fel is hánytorgattak az olvasók.
Ha a címlapi figurát nem is változtatták meg a szerkesztők, a lap tartalmilag a magyar ruhát visszasíró olvasók igényét akarta kielégíteni. Ennek megfelelően szólt tömör programja: a lap „a legtisztább humornak lesz tárháza, frivolitás nélkül, hogy minden családnak kedvelt vendége legyen”. Ezzel egyúttal el is határolta magát a Magyar Figaró jellegű „kozmopolita”, „frivol” polgári lapszellemtől.
Mikszáth és Bartók szerkesztése idején az Uram Bátyám hasábjain még megjelent néhány irodalmi mértékkel mérhető és a szerző nevét is feltüntető vers, elbeszélés. Mikszáth, Bartók és az idős ellenzéki, romantikus író, Degré Alajos mellett a bibliográfus id. Szinnyei József egy-egy elbeszélését közölte a lap. A költők közül Pósa Lajos és Bartók volt a két legismertebb, a többiek 427nevét ma már nem tartjuk számon. Az illusztrátorok Jankó János és fia, Jankó Elemér voltak.
Az első évtől eltekintve általános névtelenség uralkodott a lapban. A szerkesztői üzenetek alapján valószínűsíthető, hogy a cikkek túlnyomó többségét az olvasók küldték be. Aztán a nyolcvanas évek végétől itt is több versével jelentkezett Haan Béla, aki a többi ellenzéki élclapból ismert volt. Az illusztrátorok névsora is kibővült, ám nem karikaturistákkal, hanem a korabeli képeslapok rajzolóival (Ábrányi Lajos, a historizáló festő Dudits Andor, a naturalista életképfestő Rubovics Márk stb.). Az Uram Bátyám mindvégig nélkülözte a karikatúrákat.
Sem rovatok, sem élclapi figurák nem jelentek meg a lapban. A kortárs élclapoknak kevés bevált vicc- és adomaformáját alkalmazta. Ilyenek voltak a „darwinista” rajzok (rajzsorozatban bemutatva, hogyan lesz egy tárgyból ember vagy az egyik típusú alakból a másik típusú), a legtöbbször „magyar klasszikusokból” címen szereplő kiszakított verssorok nem odaillő, más értelmű rajzzal vagy a „nevető fejfák”, a tréfás sírfeliratok, ám ez utóbbiak kivétel nélkül mesterségesen csinált versikék voltak, jellemző sajátság nélkül.
Anekdotázása ritkán kapcsolódott a korhoz. Nagyrészt egy-két nemzedékkel korábbi eseményeket elevenített fel, feltűnően sokszor a Bach-korszakot. Többnyire elszólásokat, botlásokat, általános érdek nélküli eseteket elevenített fel, sűrűn élve a szóviccek lehetőségeivel.
Az évek múltával egyre kevesebb, akár névlegesen is szépirodalmi mű jelent meg az Uram Bátyámban; mind nagyobb lett az adomák aránya. Helyet kaptak köztük a budapesti történetek is, de ez csak a helyszín változatosságát hozta, nem a témakör vagy a hangnem színesedését.
Az országosan elterjedt élclapok közül az Uram Bátyám volt a legérdektelenebb. Elzárkózva a társadalom fejlődésétől és az azzal járó művelődési igényektől, egy irodalmi műformává sosem váló beszélgetésforma puszta őrzésével csak szűk olvasóréteget szerezhetett, amely helyzete miatt szívesebben fordult a múlt, mint a jelen élet és az új törekvések felé. S nem utolsósorban: csak olvasókkal, írók nélkül nem lehetett szépirodalmi igényű, figyelemre érdemes lapot működtetni.
