20. A phönix és a gerle.
Mit az Arab puszta szül
Szolgáljon gyászhirnökül
Mely a sort megnyitva jár.
Ellenség előfutárja,
Ki csak a rosz véget várja,
Innen eltakarodol!
Minden öldöklő madárt,
Csak a sast nem, a királyt;
Szigorú a gyászmenet.
Pap gyanánt a hattyu kell,
A ki gyász-dalt énekel,
Igy kivánja a requiem.
A kinek setét a fajta
S hangja gyászoló, te majd a
Gyászolókkal lészsz soros.
Szerelem s hűség kihült,
Gerle s phőnix elrepült,
Közös lángba messzire.
A kettőnek egy vala,
Itten a szám megcsala:
Lényre kettő s egy az elme.
Gerle és szerelme közt
Látni távolt s még se közt,
Minden így vallá csodálva.
Hogy a gerle fő java
Phönix arczán lángola;
Egyik a másiknak éke.
Ugy hogy az nem az leve,
S egy természet két neve
Sem a kettő nem, sem egy.
Látva váltat összenőni
S két különt ugy egybejőni
Hogy egészszé lett a rész;
Egy hogy egyez! nem az észben,
Szerelemben van az ész ben
Ha ily egygyé lesz a vált.”
A phönixre s gerliczére,
Hű szerelem tükörére,
Kar-dalul a gyászesetre:
Kellem és egyszerüség
Osztja itt e sír hüsét.
S a ki oly hű gerle volt,
Örök létre vándorolt,
S nem, mert tán erőtlenek,
De oly szűzen éltenek.
Báj dicsekszik, érdemetlen,
Báj s hűség itt van temetten.
A ki hű vagy a ki szép:
Itt sohajtson imakép.