A magyar "szentek" legendái
A magyar "szentek" legendái
A legenda hagyományos egyházi műfaja hármas feladatnak tesz eleget: bizonyítékul szolgál a "szent" csodáira; megörökíti életük eseményeit; nevelő célzatú, kegyes olvasmányt szolgáltat. Ennek megfelelően elnevezései is gyakran különbözők: az acta a jegyzőkönyvszerűségre emlékeztet, a vita életrajz-voltát domborítja ki, míg a legáltalánosabb legenda (magyarul: olvasandó) az olvasmányjellegre utal. Az acta-típus a legkevésbé irodalmi, a vita a történetírással tart rokonságot, a szűkebb értelemben vett legenda viszont vagy a szent erényeinek példákkal illusztrált, katalógusszerű előadása, vagy pedig regényes, mesés elbeszélés. Közösen jellemzi azonban a legenda valamennyi változatát, hogy elsősorban típust ábrázol hősében, eszményt igyekszik felmutatni, s a tények, a példák mindehhez inkább csak illusztráló eszközök. Ez utóbbiak hitelessége e programszerűség következtében gyakran felette kétes, a valóságos eseteket vándormotívumok, bibliai elemek, toposzok is helyettesíthetik. A legendák forrásaiul egyaránt szolgálhattak közvetlen hiteles értesülések, szájhagyományok, írott történeti források és irodalmi példák.
A legrégibb magyarországi legendát 1060-táján Mór pécsi püspök írta két felvidéki szláv szerzetesről, Szent Zoerardról és Benedekről, s történetüket a pécsi székesegyház egyik oszlopfőjén ki is faragtatta. Ezt követte 1077 körül – még az 1083. évi szenttéavatások előtt – Szent István nagyobbik legendája, majd a 12. század elején Szent István kisebb legendája, Szent Imre legendája, Hartvik győri püspöknek a két István-legendát egybe komponáló munkája, az ún. Hartvik-legenda és – nagy valószínűséggel – Szent Gellért nagyobb legendája is. Szent László legendája, az 1192-ben történt szenttéavatás után, már a következő periódus elején, a 13. század első évtizedeiben készült; s erre az időre tehető Szent Gellért kisebb legendájának a keletkezése is. Ez utóbbi – feltehetően – csupán a nagyobbiknak a kivonata.
A legendák egy csoportja, így a Zoerard és Benedek-, a nagyobbik István- és az Imre-legenda a 11. századi bencés reformmozgalom aszketikus szellemében, szerzetesi olvasmánynak készült. A Vág völgyében remetéskedő s vértanúságot szenvedő, valóban aszketikus életet élő két szláv szerzetes esetében életüknek az önsanyargatás eszményképeként való ábrázolása hitelt érdemlő lehet, annál is inkább, mert a legendaíró Mór püspök pannonhalmi bencés korában személyesen is ismerte őket. A másik kettő azonban már a kívánt eszményképhez retusálja hősét: az erőskezű, harcos államszervező királyt imádkozó, alamizsnát osztogató, kegyes aggastyánnak ábrázolja, aki nem fegyverei, hanem Szűz Mária segítsége révén aratott győzelmet Konrád császár felett; Imre herceget pedig a szüzességét házasságában is megőrző, szerzetesi életmódot folytató, önmegtartóztató szentté avatja. Az ismeretlen szerzők feladata nem is hiteles történeti életrajz írása volt, hanem a térítő apostol, 61illetve a szüzesség eszményképének a megrajzolása – minden bizonnyal időszerű céllal. A nagyobbik István-legenda szerzője talán a király szentté avatása érdekében akart hangulatot kelteni a kegyes, apostoli király vonásainak kiemelésével; az Imre-legenda szerzője pedig az 1104. és 1112. évi esztergomi zsinatoknak a papi nőtlenségről szóló határozatait igyekezett a szűz királyfi kultuszával alátámasztani.
Bizonyos fokig más típust képviselnek a többi legendák; az előbbieknél világiasabbak, az aszkézis szellemétől távolabb állnak. Különösen a Kálmán király korában írt kisebbik István-legenda tűnik ki világias-politikus szemléletével: a kegyes király helyett a szigorú, igazságos bírónak, az állam és az egyház ellenségeivel szemben félelmetes uralkodónak az arcképét alkotta meg. Elképzelhető, hogy a szerző a Vazult megvakíttató István király rajzával Kálmán királynak Álmos hercegen elkövetett kegyetlen megtorlását óhajtotta igazolni. A kisebbik legenda már inkább vitának (életrajznak) tekinthető, mely "hű és igaz" tudósításokra igyekszik támaszkodni, elutasítva a nagyobbik legenda eszményített István-képét. Világiasabb színek és történetírói hajlamok érvényesülnek Szent Gellért nagyobb legendájában is. Szerzője írott forrásokra és hősi énekekre, köztük az I. Endre kori gestára és a csanádi káptalan évkönyveire, valamint a Csanád vezérről szóló hősi énekre is támaszkodott. Valamennyi legenda között ez a legszínesebb, legregényesebb; bővelkedik anekdotikus jelenetekben (pl. a "magyarok symphoniájá"-nak jelenete), a nemzetközi legendairodalom vándormotívumaiban (pl. a szenthez csatlakozó szelíd vadállat motívuma), valamint az István kori Magyarország élete számos hiteles mozzanatának leírásában. A 13. század elején írt Szent László-legenda ábrázolásába – a középkori irodalom következő szakaszának megfelelően – már a lovagvilág színei vegyülnek: a szent király benne a transzcendens szférába emelt eszményi lovag, aki nemcsak erényével, hanem testi szépségével, termetének délcegségével is tündöklik. A László-legenda írója a Gesta Ladislai regist, a nemzetközi vándormotívumokat és a hazai hagyományokat egyaránt értékesítette munkájában.
A 11–12. századi legenda irodalom a keresztény eszmények, az egyház által támogatott és igazolt új társadalmi rendszer s az időszerű egyházi s dinasztikus célkitűzések igen alkalmas propagandaeszköze volt. Az újjászülető bencés rend által kialakított s a feudalizmus rendszerét oly eredményesen támogató egyházi ideológiát és társadalomszemléletet korai középkori irodalmunkban ezek a legendák juttatják a legtisztábban és legkövetkezetesebben érvényre. "Mindent, mi a jelen élet javára lehet, a jövendő boldogság reményében semmibe vett… Nagy erény ez, bámulatos erény!" – olvassuk Szent Imréről. Éppen ezt az "erényt", a földi jólétről való lemondást igyekezett az egyház népszerűsíteni, s hogy emögött valóban a feudális osztályrend megszilárdításának a törekvése húzódott, azt ugyancsak az Imre-legendának egy másik kijelentése bizonyítja: "Tehát senkinek se legyen terhes a szegénység, mivel elválasztja az úr a szegényeket, kikről mondja: boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa. De azt se vitassa senki, hogy a gazdagok kizárandók Isten országából." A Gellért-legenda is boldognak mondja azt, "aki más hatalma alá vettetve, tartozó szolgálatját, édesdeden, zúgolódás nélkül, vígan teljesíti." Azok számára pedig, akik vonakodnának sorsukba belenyugodni, fenyegető figyelmeztetésként 62állhatott a kisebbik legendának a bűnösökkel szemben kíméletlen István királya.
Az Árpád-kori legendák a lassan kibontakozó magyarországi latin nyelvű irodalom figyelemre méltó erőpróbái. Egy részük a legenda-műfaj minden eszményítő és tipizáló törekvése ellenére is sikeresen tudja jellemezni hősét. A Zoerard és Benedek-legendában az önmagát sanyargató remete vagy a kisebb legenda harcos István királya bizonyos fokig egyénített, eleven alakok. A nagyobbik Gellért-legenda a novellisztikus részletek, a környezetrajz; az élcelődő párbeszédek folytán a fordulatos, regényes elbeszélésnek, Szent Imre-legendája viszont a kerek szerkesztésnek szerencsés példája. Művészi stílusával Mór püspök munkája és Szent István kisebb legendája emelkedik ki, középkori értelemben vett írói tudatosságával pedig az utóbbinak a szerzője, valamint Hartvik püspök dicsekedhet. Legendájuk előszavában mindketten – a szokásos középkori sablonokkal bár – tudós olvasóikhoz fordulnak, szerénykednek munkájuk gyengeségei miatt, de oly módon, hogy közben elárulják tudományos és irodalmi jártasságukat. Hartvik Priscianust emlegeti, a kisebbik legenda szerzője pedig Horatiust és Persiust idézi és egyúttal elítéli azokat, "kik a költők meséi szerint a Pegazus forrásából ittak, kik azzal dicsekszenek, hogy a Parnasszus szent ligetében álmodoztak". Ezek az írók tehát már bírálókra számítottak és maguk is bíráltak, csendes polémiát folytattak író-társaikkal. Ha messzemenő következtetéseket e sablonos kijelentésekből nem szabad is levonnunk, annyit mégis elárulnak, hogy Kálmán király korában már volt valamelyes tudós-irodalmi köztudat, ha csak szigorúan egyházi keretek között is.
