Filozófiai munkák
43Filozófiai munkák
Az első világi jellegű filozófiai írások magyar nyelven – igaz csak fordítások formájában – a sztoicizmus jegyében születtek. A termés ugyan nem különösen gazdag, a magyar fordítók azonban igen fontos műveket választottak ki, s magas stiláris színvonalon oldották meg feladatukat. Tartalmi és formai szempontból egyaránt kiemelkedik közülük a sztoikus irodalom legnépszerűbb alkotásának, Epiktétosz Enchiridionjának töredékesen, kéziratban fennmaradt magyar fordítása (OSzK), Thordai János kolozsvári unitárius professzor munkája. Thordai, akinek verses psaltériumára a prédikátor-irodalom keretében még visszatérünk, 1630 körül fordította le Epiktétosz művét, de nem a kolozsvári Francken-féle kiadás alapján, hanem Angelo Poliziano (1454–1494) olasz humanista latin fordításának valamelyik 16. századi kiadása nyomán.
Az Enchiridion-fordítás érett reneszánsz műprózánk egyik kiemelkedő emléke. Arányos, szépen tagolt körmondatai helyenként szerencsésen érzékeltetik az eredeti szöveg gondolati ritmusát is. Idegen kifejezést szinte egyáltalán nem használ, a magyarban ismeretlen terminusokat inkább körülírja. Emiatt a görög vagy latin szöveghez viszonyítva néhol kissé terjengős, de mindig világos és jól hangzó. A fordított szövegtől idegen retorikai sallangokat, a manierista próza feltűnő ékítményeit kerüli. A prózai fordítás megközelítő stilisztikai hűsége ugyanúgy a szerző magas irodalmi kultúráját bizonyítja, mint a címlapon olvasható verses ajánlás rímes disztichonjainak formai virtuozitása.
A sztoikus szellemű filozófiai, moralizáló művek között kell említenünk Salánki György Erazmus-fordítását is, noha eredetije nem kifejezetten sztoikus alkotás. Salánki Rákóczi György pártfogoltjaként az 1620-as évek második felében Hollandiában végezte tanulmányait, hazatérése után pedig rövidesen a sárospataki iskola rektora lett. Itthoni élete és tevékenysége a korabeli kálvinista prédikátorok egyházi és kulturális mozgalmaihoz kapcsolódik; Erazmus-fordítását még előzőleg, hollandiai tanulmányai során készítette, s Rotterodami Rézmánnak az keresztyén vitézséget tanító kézben viselő könyvecskéje (Leyden 1627) címmel, Rákóczi Györgynek ajánlva adta ki. Az első magyar Erazmus-fordítás eredetije, a – címével Epiktétoszra emlékeztető – Enchiridion militis Christiani (A keresztény vitéz kézikönyve) a pia doctrina – docta pietas (kegyes tudomány – tudós kegyesség) keresztény humanista elvei szerint való életvitelre oktatott. A mű mondanivalója, miután Erazmus egyedül a kulturált, erényes magatartásban, tisztább érzelmi életben látta a kereszténység lényegét, egybevágott a sztoikus etika legfőbb alapelveivel. Stílusát tekintve, Salánki fordítása hűséges maradt az Erazmus által képviselt fegyelmezett, világos 16. századi humanista stílusideálhoz.
Noha Justus Lipsius fő művei az 1590-es évektől kezdve a legolvasottabb s majd minden művelt ember könyvtárában megtalálható könyvek voltak, lefordításukra mégis elkésetten, 1640 körül került sor, amikor már csak alárendelt szerepük lehetett a közben elterjedt aktuálisabb ideológiai áramlatok rendszereiben. A magyar Lipsius-fordító Laskai János (szül. 1605) volt; id. 44Bethlen István Hollandiában tanult udvari embere. Bár teológiai képzettséget is szerzett és több vallásos művet is írt, papság helyett világi tisztséget töltött be Bethlen Gábor testvérének ecsedi udvarában, s fontos politikai küldetésekben járt el. Lipsius Politicájának fordítását A polgári társaság tudományáról (Bártfa 1640), a De constantiáét pedig Az állhatatosságról (Debrecen 1641) címmel adta ki. Fordításában közepes irodalmi teljesítményt nyújtott: becsületesen igyekezett visszaadni az eredeti szöveg értelmét, de annak árnyalt stílusát nem tudta érzékeltetni.
A magyar késő-reneszánsz világi jellegű értekező-elmélkedő írásai az államtudományi és filozófiai irodalom megteremtésével igen fontos fejlődéstörténeti szerepet töltenek be. Általuk a humanizmus jegyében kifejlődött világi tudományosságunk már korábban meghonosodott ágai (történetírás, jog, filológia, nyelvtudomány stb.) mellé most két további fontos térület csatlakozott. Igaz, hogy csak meglehetősen későn, immár a magyar feudalizmus megszilárdulása idején, s jórészt ennek szolgálatában. Miként példaképüknek és mesterüknek, Justus Lipsiusnak a munkássága, úgy a magyar politikai elméletírók és filozófus-fordítók művei is – noha még a humanizmus gondolatvilága ihleti azokat – már a barokk világkép formálódásáról tanúskodnak.
