Hitvitázó irodalom
Hitvitázó irodalom
A század első évtizedeinek heves hitvitái után a vallási polémia az 1660-as években lendült fel újra. De míg korábban a viták Nyugat-Magyarországon folytak, most már a katolicizmus győzelmes előretörése folytán súlypontjuk az északkeleti Felvidékre tolódott át.
Az ellenreformáció újabb heves támadását Báthori Zsófia s ezzel a Rákóczi-ház katolizálása tette lehetővé. Az özvegy fejedelemasszony és fia, I. Rákóczi Ferenc pártfogását élvezve indították meg kíméletlen polémiájukat a jezsuiták, első renden Sámbár Mátyás (1617–1685) és Kis Imre (1631–1683) az északkeleti vármegyék protestánsai ellen, az ellenfél nevetségessé tétele céljából. Lényegében Pázmány vitairatainak vaskos modorát folytatják, de az ő művészi ereje nélkül. A barokk stílus nyersebb, alantasabb változata jelentkezik műveikben, a hatáskereső személyeskedés, a gúny, a szitkozódás hangneme. Néhány cím felsorolása plasztikus képet ad erről a modorról. Sámbár Mátyás: A kancsalok okulárjok, vagy Okuláre egy hályogos szemű kálvinista prédikátor orrára (1658); Kis Imre: Orvosló ispitály, melyben egy okos praedicans az igaz római pápista hitre… megtért embernek erős nyolc okai ellen ok nélkül való haszontalan ütközetiben feje falban verésétől orvosoltatik (1664); Sámbár Mátyás: Egy vén bial orrára való karika (1664); Kis Imre: Tök, mak, zöld tromfjára Pósaházinak veres tromf (Kassa 1666).
A kálvinista prédikátorok természetesen nem maradtak adósak a válasszal: az 1650-es–1670-es évek híres református hitvitázói, Czeglédi István (1619–1671) kassai pap, Matkó István (1625–1693), Pósaházi János (1628–1686), a sárospataki kollégium rektora, egész sor könyvvel és vitairattal vágtak vissza. Ők ugyan nem tartoztak az udvari-főnemesi világhoz, hanem az arisztokráciától elkülönülő ellenzéki protestáns nemesség táborának a szószólói voltak, hitvitázó munkáikban azonban ellenfeleik modorához igazodtak, átvették és sikeresen, sőt nemegyszer nagyobb fölénnyel érvényesítették a jezsuiták által meghonosított durva vita-stílust. Néhány vitairatuk címe híven tanúskodik erről. Czeglédi István: Egy veres tromfosdit játszó sandal barátomnak játék elvesztéséért való megpiricskeltetése (1666); Matkó István: X ut tök könyvnek eltépése, avagy bányász csákány, mellyel amaz fövenyen építtetett s már leromlott házát elébbi fövenyre sikeretlen sárral raggatni akaró és 1000 mocsokkal eszelőssen színlő s mázoló Sámbár Máttyás nevű tudatlan sár gyúró megcsákányoztatik… (Sárospatak 1668); Pósaházi János: Görcsös bot amaz déceges fekete bonasusnak a hátára, mellyel utolbi szilajkodása tétúl megegyengettetik (Sárospatak 1668). E protestáns hitvitázók fontos teológiai munkákat is írtak szigorú 219ortodox szellemben; elsősorban a nagy tekintélyű tudós Czeglédi István művei (Barátsági dorgálás, Kassa 1663; Sion vára, Kolozsvár 1675) nevezetesek. Pósaházi János pedig egyik terjedelmes munkájában (Igazság istápja, Sárospatak 1669) Pázmány Kalauzával próbált megmérkőzni. Pósaházit jelentékeny hely illeti meg a kor filozófusai között is.
Hitvitázó műveket még később és a 18. században is írtak, ezek azonban már nem számíthatnak irodalmi érdeklődésre. A 17. század harmadik negyedének heves hitvitái is csak írásmódjukkal, a polemizáló durva és gúnyos vitastílusnak végsőkig való fejlesztésével érdemelnek figyelmet az irodalom történetében.
