Epilógus
Epilógus
A "kedves füstű" Debrecenbe való hazatérése után újat keveset ír; ez a négy év a csűrbe hordás időszaka. Az Árpádiászt szeretné befejezni; szemében e terv több, mint pusztán irodalmi ügy: a magyarságot akarná a nemzeti hősköltemény megteremtésével irodalmilag egyenjogúsítani. A tudományt a költészet fölébe helyezi, s Hegelre emlékeztető módon magasabb fejlődési foknak tekinti. Kudarcokkal tele élete egy végsőkig elkeseredett pillanatában lemond a politikai szabadságról, s a belső szabadság illúziójával biztatja magát. Reményeit egyre távolabbi korokhoz fűzi, de már ezek a remények is ingatagok: "… írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem." Sajtó alá rendezi költeményeit, végső tökéletességűvé csiszolva őket. Szerelmes versei javából megkomponálja a Lilla-ciklust, az első magyar líraregényt: Himfy csak a kiadásban előzte meg. Befejezi legnagyobb szabású fordítását, Kleist Tavaszát. Földi János elveihez igazodva, mint fordításai nagy többségében, tartalmi hűségre törekszik. Nem csupán a gondolatokat, hanem lehetőleg a szóképeket is átmenti, de közben fölényesen elkerüli a túl szoros fordítás minden buktatóját. A Tavasz üdeségében, szemléletességében, nyelvi gazdagságban csöppet sem marad el tájköltészete legjobb darabjai mögött, s dúsabb, mozgékonyabb líraiságot áraszt, mint a német eredeti. A formahűség kérdésében Csokonai szabadelvűbb Földinél. Egyes fordításaiban ragaszkodik az eredeti versalakhoz, másutt nem. Az eltérés azonban többnyire indokolt. A tavaszi hangulathoz jobban illik, és a lágy, bizonytalan ritmusú, hangsúlyos német hexameternek és a vers érzelmes karakterének jobban megfelel a nyolcas-hetes-hangsúlyos kombináció, mint a kemény és ünnepélyes magyar hexameter. Hogy választása tudatos volt, az nyilvánvaló a mű élőbeszédéből. Csokonai fordítónak is a legkülönb a maga idejében, a fordításnak mégis kisebb a szerepe nála, mint kortársainál, hiszen Kármánnal együtt programul vallotta az írói eredetiséget (a Dorottya élőbeszédében).
243Ezekben az években bontakozik ki elméleti munkássága, amelyet még Csurgón kezdett meg, A magyar verscsinálásról közönségesen című befejezetlenül maradt dolgozatával. Ennek alapján sokáig neki tulajdonították az első igazán önálló és rendszeres gondolatokat a magyar verselésről. Valójában Földi János verstanának tételeit ismétli a maga megvesztegető, a legfénytelenebb matériát is bearanyozni képes stílusában.
Értekezéseit az Árpádiász-szal kapcsolatos tanulmányainak köszönhetjük. Az ázsiai poézisról a nyers jegyzet és a kidolgozott tanulmány közötti állapotban maradt ránk. Az epopeáról mindközönségesen példaszerűen logikus, lényegre törő, világos rendszerezés; gondolatait újra Földitől (verstana retorikai fejezeteiből) kölcsönzi, de itt Csokonai önállósága nagyobb.
Kiadásra előkészített köteteihez tanulmány-súlyosságú, de mindig rendkívül könnyed, az olvasóval elmésen évődő előszavakat írt ezekben az években. A tavasz előbeszédében fordítási elveit fejti ki, és a nyelvújítás szükségessége mellett tesz hitet. Az ortológusok jogtalanul írták zászlajukra Csokonai nevét. A nyelvújítás mértékéről, módszeréről, forrásairól (itt és az Anakreoni dalok jegyzéseiben s egyéb műveiben és leveleiben, mindig rendkívül következetesen) – ugyanezt vallotta, mint Földi. "Irodalmi nyelvünk fejlődése – írja Vargha Balázs –… sok parasztosnak tartott szavát igazolta azóta." Ez rávilágít arra, hogy Csokonai nyelvbővítése széles, egészséges volt, s nagy szerepet játszott a magyar költői nyelv fejlődésében.
Dorottya előbeszédében a művészi ábrázolás törvényszerűségeit kutatja. A költészet célját, felvilágosodott elveihez híven, nevelő hatásában látja, "mely által a múzsák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek". Ez a nevelő hatás vonzó és taszító példákon: emberi jellemek ábrázolásán át érvényesül, amelyekbe az író az élet különféle helyzeteiben, különféle személyekről szerzett tapasztalatait sűríti össze. Így áll elő a "tökéletes ideál", amelyen Csokonai nem eszményesítést ért, hanem egy embercsoport jellemző vonásainak kivonatát (mai terminológiával típust). Hangsúlyozza, hogy az irodalom nevelő hatása nem érvényesülhet "oskolai száraz declamatiók"-ban, példáinak elevenen kell hatnia, érzelmeket, indulatokat kell megmozgatnia. Fő törvény, hogy a mű valószerű legyen, s az olvasót "ámulásba" ejtse, azaz a valóság érzetét keltse benne. Ugyanerre a gondolatra építette fel Gyulai Pál a maga illúzió-elméletét, amelynek fő szerepet juttatott a realizmus meghatározásában. Dorottyáját helyhez-időhöz kötött mozzanatokkal telítette Csokonai, "melyek igen nagy precizióra mutatnak". Büszke arra, hogy az eposz szereplőit valóságos, élő személyeknek hitték (a cenzor is főleg ezért akadékoskodott, kulcsműnek vélve a Dorottyát). Mindez arra mutat, hogy Csokonai elméletében a típusalkotás másik követelménye, az életszerű egyénítés is helyet kapott. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy a jellemzetesség érdekében megengedhetőnek tartja a túlzást, nagyítást, hangsúlyozza a költői képzelet szerepét, de elveti a puszta öncélú képzelgést, több más írásában pedig (A verscsinálásról, Lilla előbeszéde) a tartalom elsőbbségét és formameghatározó szerepét vallja, nyilvánvalóvá válik, hogy a realizmus alapelveit Csokonai fogalmazta meg először a magyar esztétikai irodalomban.
Gyulai Pál hívta fel a figyelmet egyetemi előadásaiban arra, hogy Csokonai egyike volt azoknak, akik az antikvitás szellemét a legtökéletesebben mentették át magyarrá. Különösen lírája utolsó korszakára érvényes ez. A szárnyaló, 244férfias ódai hang, a görög lírai versmértékek nagy szerephez jutnak. A mitológiai elemek, célzások ismét tömegestől hatolnak be a költészetébe, olykor stílusának páratlanul áttetsző világosságát is veszélyeztetve. A hang néha megtévesztően rokon a Berzsenyiével (Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvitrjára), bár annál hűvösebb. Ez a közeg nem igazán a Csokonaié. Egy igazi remekművet adott ez az új iránya, a Dr. Földi sirhalma felett címűt, amelyben a klasszikus hangvétel személyesebb líraisággal tudott összeolvadni, lágyabb, melegebb tónust hozva létre.
Lírája utolsó korszakát megfáradt életének sötét hangulata árnyékolja be. Csalódásaihoz mind nyomasztóbban társul a halálos betegség. A nemlét egyre kívánatosabbá válik, a Lethe partjain "ismét emberré lesznek az emberek". Nem mond ellene ennek az sem, hogy az epikureizmust énekli, s régi és új anakreoni verseit gyűjti kötetbe. Az a filozófia, amely az egyszerű örömök élvezetében látja az élet egyetlen valóságos értékét, gyakran nem más, mint a kétségbeesés, a magasabb célok megvalósíthatatlanságán érzett keserűség visszája. Az, amit az Anakreoni dalok előbeszédében ír, hogy a nyájas epikureizmus a fösvénység, nagyravágyás és sok más rettenetes bűn ellenszere, alig lehet több jámbor öncsalásnál.
Csokonai kései anakreoni dalai azt az érett aszúzamatot ízleltetik, amelyet annyira hellénnek érzünk, s érzett különösen a romantika (Az álomhoz, A szeplő). De éppen a túlcsorduló szépség és belső csönd vall arról, hogy nem azonos ez az ó-klasszikai egyensúllyal, hanem az utána való vágyakozás szülötte. Legszebb bizonysága ennek A Háfiz sírhalma, amelyet nem hiába tett az Anakreoni dalok záróversévé. A harmónia és öröm mélységes nosztalgiáját Csokonai már csak a perzsa Anakreont idézve fejezhette ki a maga teljességében. A képzeletbeli Keletre, a romantikus elvágyakozások igazi honába teszi át a helyszínt, ahol még virítóbb a szépség, még időtlenebb a gyönyör. Nosztalgiája tragikus színezetéről vall az, ahogyan a sírjában fekvő költővel azonosítja magát, s a vers hódító rózsaillatát a csöndes halál lehelletével elegyíti. És mégsem dekadens. Szinte meghökkentő, hogy a buja Sirászban ott áll az ész oltára is. A sírhalom fölött éneklő kökényszemű leányok magyar katonadalokban visszatérő motívumot juttatnak eszünkbe ("Rólam szedik a virágot"). Az anakreoni fantázia-világot valóság itatja át. A debreceni Sestakert gohérja virágzik, zöld gyepágyon üveg borocska áll, a kaskában friss eper van, pinty énekel, "tehenek, lovak futosnak".
Csokonai finoman megfigyelt valóságelemekből építkező lírájának legtisztább darabjai most, a halál árnyékában keletkeznek. A Főhadnagy Fazekas urhoz egy élő ember karakterének bámulatosan szuggesztív rajza, az őt körüllengő atmoszféra teljesen egyéni varázsával. A telitalálatot Fazekas egész életműve igazolja. A jellemzés eszközei olyan konkrétumok, amelyekről az elmélyült megfigyelés lerántott minden általánosságot, nem az egyedi esetre tartozót.
Már meglátott; gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Mégsem hiányzik az általánosítás; a vers egy bölcs, humánus magatartást 245állít például. Mindez a poétai hevület magas fokán, a meghatott gyöngéd szeretet hangján s roppant bensőséggel és közvetlenséggel. A Tüdőgyulladásomról (1804) már "költőietlen" tárgyával is meglep: a betegség fizikai tüneteinek igen pontos, a kétségbeesés és a remény közötti vergődés tökéletes hitelességű, árnyalatos ábrázolása. A vers tetőfokán mutatja Csokonai nyelvzsenijét. Sehol sem érezni ennyire, micsoda véghetetlen gazdagságú szókincsből válogatja ki mindig a legerőteljesebbet, a legjellemzőbbet. (S mellem csontboltján irgalmatlan | Sarkával rugdos két halál, – Innen savanyu ázótjokkal Pusztás barlangok fojtanak…), és milyen fölényes tudással alakítja őket a legkifejezőbbé, a legsugallatosabbá, olykor már a nagy romantikusok módján (Most a cupressusos partokba, | Hol rémlet ül s jéghallgatás…).
Élete végén hatalmas lélegzetű költeményben foglalja össze még egyszer életműve vezérgondolatait, visszaidézve a Halotti versekben (A lélek halhatatlansága) legnagyobb korszaka elmélkedő, hol hűvösen komoly, hol nyájasan nyílt kristályos stílusát, amelyet új vonásként itt-ott szenvedélyes, romantikus látomások szőnek át. A legmagasabb fokon mutatja be a varázslatot: elcsépelt, irodalom alatti rétegbe szállt műfajt telít magasrendű tartalommal; a halotti búcsúztatóból egykori világölelő ihletét megújítva vérbeli filozófiai költészetet teremt. A halál közelsége s maga az alkalom, melyre a költemény készült, érhetővé teszi, hogy a költemény mondanivalója a vallás körébe vág, amelynek mindeddig egészen jelentéktelen szerepe volt életművében. A lélek halhatatlanságát teológiai oldaláról is megvizsgálja, de amikor felelni igyekszik a "kérdések kérdésére", azon az alapon jut el az igenig: az isteni igazságossággal és jósággal összeférhetetlen, hogy aki életet, tudatot adott, azt, véglegesen vissza is vegye. Ezzel az egyetlen, formális érvvel szemben áll a felsorolt kétségek tömege. A nagy igényű vallástörténeti áttekintés (bár a gondolatmenetben az a szerepe, hogy arról győzzön meg: a halhatatlanság hite benne élt minden népben, minden kor emberében), azt a felvilágosodott nézetet tartalmazza, hogy a hitek sokfélék és viszonylagos értékűek. Az álom című régebbi versét Konfucius szájára adva, nem feledkezik el arról, hogy a materializmus felfogását is ismertesse a halálról. Feltűnő melegséggel írja le Szokratész halálvárását, s bár azt mondja: "De akit setétnek és kicsinynek találunk | Mihelyt egy haldokló keresztyént találunk" – a keresztyén erre következő monológja a maga elmosódó lírájával nem győz meg erről. Abban, hogy Csokonai igent mond a lélek halhatatlanságára, nem láthatunk mást, mint a kétkedő s a kétségbeesés partján álló embernek legfeljebb egy sóhaj erejével bíró vágyakozását a vallásos hit után.
Pesszimizmusa rousseau-i színezetű, hivatkozik is rá, az ő elméletét gondolja el a végső következtetésekig. Az emberek, e "kétlábú tollatlan állatok" szerencsétlenebbek, mint a természettel harmóniában élő barmok. Tudatuk s a remény örökös gyötrelemre ítéli őket, s megszüli, amit az állat nem ismer, a bűnt. A bűn Csokonai szemléletében társadalmi jellegű, sőt eredetű, s ez a felismerés mondatja ki vele egész költészetének legsötétebb szenvedéllyel vádló szavait a despotizmus, a büntetlenül tobzódó, "a szegényt a törvény útján megkéselő" hatalmasok s a gyarmatosítás ellen. Egy pillanatra reménytelenségén is felülkerekedik: a villámból tüzet gyújtó őst az emberi méltóságnak és a humánum hatalmának szimbólumává emeli. Így, a felvilágosodás legtisztább eszméivel zárul Csokonai életműve.
