Szépprózájának általános jellemzése
Szépprózájának általános jellemzése
Ha nem a részleteket nézzük, csak az egészet, arra a megállapításra jutunk, hogy Tolnainak voltaképpen kétféle írói stílusa van. Ez a két sílus fejlődésének más-más szakaszán bontakozott ki, de olykor egymás mellett is jelentkezett, jeléül annak, hogy emberi és írói magatartásának két alapvető lehetőségével állunk szemben. Az "egyik Tolnai" az 1884 előtti alkotásokban (Az ötforintos, 1867; A mostohaanya, 1872; Az urak, 1872; A szentistváni Kéry-család, 1884; Dániel pap lesz, 1884–1885), s néhány későbbiben áll előttünk, míg a "másik" főként az erdélyi hajszák s a budapesti létküzdelem hatására jut szóhoz egész sor írásban (a legnevezetesebbek: A báróné ténsasszony, 1882; Az új főispán, 1885; A polgármester úr, 1885; Eladó birtokok, 1886; A rongyos, 1890; A mai Magyarország című novella ciklus, 1889; A sötét világ, 1894).
Az "egyik" írói arc nyugodt, objektív, bár komorságra hajló. A művek középpontjában rokonszenves, de gyenge, önmagukkal küzdő alakok állnak, a környezetrajz s a társadalmi háttér megjelenítése rövidre fogott, az író figyelme elsősorban a főszereplők lelki fejlődésének árnyalt bemutatására irányul. Gazdag és fordulatos meseszövésről nincs szó, de egy helyben topogásról, törésekről és elnagyoltságról sem. A tónus mutat föl némi változatosságot, s a később oly egyeduralkodóvá növő szatirikus színezet még csupán szórványosan mutatkozik. Az "első" Tolnai meglepően közel van az ötvenes évek hazai realista kezdeményeihez, elsősorban Gyulaihoz (gondoljunk Gyulai Varjú Istvánjának és Az uraknak feltűnő párhuzamosságára), s ő is főként Dickens és Thackeray nyomán halad.
A "másik" Tolnai egyénibb, csakhogy szertelenebb, egyenetlenebb, nemritkán kezdetlegesebb is. Írói tárgyilagossága véget ért, közbeszól, vádol és védekezik, gyakorta megindító líraisággal. Főalakjai leginkább emberségükből kivetkőzött törtetők, néhány pozitív főhőse vértelen marad a szemmelláthatóan nagyobb lendülettel festett társadalmi háttér – a mocsár mellett. E mocsár, e hüllővilág látványa a művek lényege, a történet pillanatfelvételek sorozata a mocsárlakókról, míg a cselekmény erősen vázlatos 474és bizonytalan körvonalú marad. A jellemrajzokra az író alapvetően szatirikus irányzata nyomja rá a bélyegét: a figurák több vonatkozásban nyers, torzképszerű vonásokkal ábrázoltak, egy tőről fakadtak, igen gyakran egyenesen sematikusak. Oly szatíra ez, amely a komikumot nem ismeri, mint ahogy hiányzik belőle a humor és tréfálkozás hangja is. Tónusváltásról ezúttal csak ritkán lehet szó, a szatíra korbácsa legfeljebb egy-két szokványos idilli jelenet idejére pihen. Az egyes műveket nem fűzi egymáshoz szorosabb szál, csak néhány kulcsregényalak (Szorítsd László és társai) tér vissza, az olvasó nem nagy örömére.
A "másik" Tolnai portréjának kedvezőbb árnyalatairól se feledkezzünk meg. Néhány esztétikai minőséggel – így kivált a szatirikussal, groteszk-komikussal, a rút és sivár beállítással – nagy biztonsággal bánik, e lapokon érezzük stílusának megragadó, állásfoglalásra késztető expresszív hatalmát. (Különösen A báróné ténsasszony bővelkedik a jó példákban, gondoljunk pl. az Egy éjszaka a szép kun földön című fejezetére.) Ekkor lesz művészetének szélesebb társadalmi távlata, valamiféle töredékes reformszándék is ez idő tájt érlelődik meg benne.
