A BELLETRISZTIKA
73A BELLETRISZTIKA
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Két világháború közötti prózairodalmunk igényes és sikeres kísérletei mellett teret hódított a lektür, a belletrisztika, a problémátlan olvasmány. Elsősorban a megnövekedett kispolgárság műveltségigényét elégítette ki. Színes, változatos cselekmény, felszínes történelmi érdeklődés, s rendszerint meglehetősen laza szerkesztés jellemzi ezt az irányzatot. Legfontosabb hiányosságára Schöpflin Aladár mutatott rá Csathó Kálmánról írt bírálatában: "A társadalomkritikától gondosan óvakodik, nem gondolkodóba akar ejteni, hanem szórakoztatni, a dolgokat mulatságos oldalukról megfogni." Emellett szüntelenül felszínre bukkan ebben a regénytípusban az erotika, amely sokszor nemcsak a cselekménynek, de a nagy történelmi változásoknak is fő mozgatójává válik. Az olvasó a lényegtelentől ritkán érzékeli a lényeget, a felszínen ható véletlenek túlságosan nagy súlyt kapnak. A történelmi kalandozás többnyire nem avatja történelmi regényekké ezeket az alkotásokat. Jórészt sok színnel felrajzolt hatalmas tablók, számos apró figurával, akik azonban sokszor a fő áramlat szabályozóivá válnak, annyira esetlegesen, az írói fantázia kénye-kedve szerint alakul életük. A műfaj legtöbb alkotásában az alakrajz szokványos: jobbára előre tudni, hogyan reagálnak majd a "hősök" egy-egy fordulat során.
E regények magas példányszámban jelennek meg, rengeteg olvasóhoz jutnak el, s néhány kivétellel hozzájárulnak az igénytelenebb irodalmi ízlés kialakulásához. A jelen szinte teljesen érdektelenné válik bennük, az író s vele a színes ábrándképekbe feledkezett olvasó csak a múlt esetlegesen felidézett tájait járja, az aktuális témák iránti problémaérzéke, fogékonysága egyre csökken. A két világháború között jórészt konzervatív színezet jellemezte e prózát, melynek ősét alighanem Herczeg Ferenc gyengébb műveiben kell keresnünk. A felszabadulás után azonban – legalábbis sikeresebb példáit – a jó értelemben vett ismeretterjesztő szándék is áthatja. Mivel a "befejezettség" illúzióját keltik, olvasóik tekintélyes része megelégszik azokkal a történeti ismeretekkel, amelyeket e művek kínálnak, s nem igyekszik tovább tájékozódni, igényesebb irodalom felé fordulni. A könyvtárak és a szociológiai felmérések statisztikái azt bizonyítják, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – még ma is a lektür a legolvasmányosabb. Kritikai irodalmunknak egyelőre beteljesítetlen adóssága, hogy szembenézzen ezekkel a művekkel, s Agárdi Péter szellemes paradoxona szerint (Kritika, 1970. december) a "kiátkozás" helyett "állást foglaljon" velük kapcsolatban.
CSATHÓ KÁLMÁN (1881–1964)
ZILAHY LAJOS (1891–1974)
ZSIGRAY JULIANNA (1908–1987)
PASSUTH LÁSZLÓ (1900–1979)
DALLOS SÁNDOR (1901–1987)
SZÁNTÓ GYÖRGY (1893–1961)
SZILI LEONTIN (1901–1986)
IGNÁCZ RÓZSA (1912–1979)
FEKETE ISTVÁN (1900–1970)
