Szilvási Lajos (1932) (Munkaközösség)
Szilvási Lajos (1932)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Szilvási Lajos a magyar szórakoztató irodalom művelői között talán a legnépszerűbb, olvasottságával legfeljebb Berkesi András vetekedhet. Pályája első szakaszában újságíróként dolgozott különböző szerkesztőségekben.
Termékeny szerző; igen fiatalon publikálja első regényeit. Szinte évenként jelenik meg tőle (ebben az időszakban) egy-egy újabb mű. E regények (Fény a hegyek közt, 1956; Csillaghullás, 1960; Appassionata, 1961; Egyszer-volt szerelem, 1961; Nem azért született, 1962) laza ciklusba rendeződnek. A történetek a második világháborúban s az azt követő évtizedekben játszódnak, kalandos, fordulatos cselekményvezetésűek, nem leplezett céljuk az erkölcsi példaadás, de ez nem mindig párosul történelmi hitelességgel. Ifjúsági regényciklusról van szó tulajdonképpen, s így ha az erkölcsi példamutatás gesztusát alapjában véve értékelnünk kell is, e művek mégsem érhetik el céljukat, mert nem festenek igazán hű képet a korszakról, a környezetről.
A hatvanas évek közepétől műveinek tematikája bizonyos fokig megváltozik. Szilvási erőteljesebben a jelen felé fordul, egyéni sorsokat igyekszik bemutatni. Hősei többnyire fiatal, főleg első generációs értelmiségiek, akiknek hányatott életét próbálja ábrázolni. E regények sorát az Albérlet a Síp utcában (1964) nyitja, s a témát ciklusszerűen folytatja a Ködlámpa (1967), a Születésnap júniusban (1969), a Légszomj (1970), a Vízválasztó (1972) és az Ördög a falon (1973).
E hallatlan termékenységű pálya mindmáig talán legismertebb és legnépszerűbb regénye– 1967-ig négy kiadásban, nagy példányszámban jelent meg – az Albérlet a Síp utcában című regény. De a mű talán a legjellegzetesebb Szilvási-regény is, mely összes regényírói sajátosságát magába sűríti. Ezek között elsődlegesnek tűnik Szilvási újságírói múltja. A jó újságíró ösztönével megérzi, milyen problémák, társadalmi kérdések, konfliktusok foglalkoztatják az olvasókat, s ezeket be is emeli 1152műveibe. Ismeretanyaga is kétségtelenül nagy az éppen adott témában. Mindezt azonban egyszerűsítetten ábrázolja. Az Albérlet a Síp utcában című regényben például felmerül az ötvenes évek nagy katasztrófája, mint a hatvanas évek fiatal értelmiségije, Dr. Kelemen András orvos kisiklott életének okozója. Felvillan a korszak számos, valóban jelentős kérdése is: az életformaváltozás, a funkcionáriusi karrierizmus, az ország gazdasági helyzete (tanyavilág, az orvoshiány stb.), a társadalom erkölcsi közállapotainak züllése. Ez a regény is, hasonlóképpen többi művéhez, felszíni képet ad a valóságról. A valószerű környezet, a létező problémák mind azt imitálják, s igyekszenek elhitetni az olvasóval, hogy a legsűrűbb valósággal találja szembe magát; ez a valóság azonban a regények világában már meglehetősen meg van nyesegetve, le van egyszerűsítve. Soha nem "véres" világ ez, a dolgok, a konfliktusok mindig megoldhatók, a főhős a legmélyebb válságból is talál kiutat. A tragédiák szele csak körbelengi a szereplőket, de nem sújtja földre őket. Három forrásból táplálkozik ez az írói szemlélet, mely a regényekben a történetet alakítja. Az újságírói nyomozás módszeréhez, a valóságismerethez társul a profi bestseller szerző tudása arról, hogy egy bizonyos olvasói igény és szemlélet a világot szereti puszta antinómiákban felfogni. Ilyen antinómia például a kommersz romantikus regények vagy a westernek mintájára a magányos hős – aki lehet egy kicsit züllött is, de mindenképpen férfias, erkölcsileg alapvetően pozitív és értékes jellem – és a valóság ellentéte. A harmadik forrás az ideológikum: az a szemlélet, mely nem engedi a tragédiákat bekövetkezni, mely a problémákat leküzdhetőnek, a világot megismerhetőnek tételezi, az élet értelmét a másokért való cselekvésben jelöli meg. Visszavezethető ez az ideológia tulajdonképpen az ötvenes évek sémájához; csak annak egy finomított változata. Ott nyíltan és egyértelműen a párt vezető szerepére, a szocializmus magasabbrendűségére helyeződött a hangsúly, mely egyúttal azt is jelentette, hogy a társadalmi problémák maguktól megoldódnak. A Szilvási-képlet, mint láttuk, ennél valamivel bonyolultabb, kendőzöttebb: az élet tényei is teret kapnak, látható, hogy az egyéni sorsok nem feltétlenül egyenesvonalúak, ám az erkölcsi megnyugvás mindig áthatja a művek befejezését. Hatásuk titka, hogy a befogadó úgy érezheti: saját mindennapi élete eseményeivel, kisebb-nagyobb bajaival szembesülhetett – a valóságot látta, de fel is oldódhatott, hiszen nem késztették elmélyülésre, s végül még a megoldást is kezébe adták a "boldog véggel" együtt.
A Szilvási-művek általában fordulatosak, s főleg cselekményesek. Fordulaton most azt is értve, hogy a történetekben sok a véletlenszerű, a kimódolt, előre kiszámított, indokolatlan cselekvés, jelenség. S bár immár nagyobb gondot fordít az egyénítésre, hősei motiváltságára, lelkiállapotainak érzékeltetésére – melyek tetteikre szolgálhatnának magyarázattal –, a szereplőket valójában mégis az írói szándék és elhatározás vezeti. Különösen érzékelhető ez a szegényes alakításmód a szereplők párbeszédeiben, melyek egységesen szürke, minden jellemző vonástól mentes szövegek. A stílusra, a nyelvi megformáltságra ez a megállapítás általánosan is igaz. A művek különböző rétegeinek lebontása után így nem marad más, csak a történet, melynek minden alárendelődik, s amelynek egyetlen igazi célja, hogy az olvasót bármi áron befolyása alá vonja.
