Albert Gábor (1929) (Munkaközösség)
Albert Gábor (1929)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Albert Gábor három könyvet írt – s mindhármat más műformában. Az első hagyományos novelláskötet, a rákövetkező egyes szám első személyben előadott, oldott prózájú én-elbeszéléseket – illetve szerepelbeszéléseket – tartalmaz, a harmadik pedig a tudatregény egyik modern változatát követi. Holott tehetségének természete és érdeklődésének iránya szerint éppen nem proteuszi 1237alkat: tematikailag is csak mérsékelt változatosság jellemzi, a történet szabad alakítása, a képzelet és az elbeszélés önmagában való öröme kevésbé vonzza. Akármiről ír: a nyilas időkről, diákok életéről vagy a mindennapok melodramatikus szerelmeiről; akárkinek: egy ütődötten gonosz öregasszonynak, vagy Achilles fiának a szerepében szól – majd mindig egyazon központi kérdés, egyazon ideologikussá általánosított élménytípus tér vissza műveiben. Az ő pályáján tehát a műfaj változását mintha éppen a kérdésfeltevés küszködő azonossága indokolná; művei ismétlődő, nem is egyenletes sikerű kísérletek egy lényegében azonos életélmény és életlátás megfogalmazására. Kísérleten természetesen nem a mindegyik műforma technikai nehézségeinek legyőzését kell érteni, hanem inkább azt, hogy kérdésessé vált: közvetlenül elbeszélő-e még egyáltalán bármilyen történet, vagyis teremthető-e még érvényes narratív műforma?
Első kötete (Albérleti szobák, 1966) alapjában a hagyomány felől indult el: zárt, egyenes vonalú, racionálisan megformált és előadott elbeszélések. Tematikájuk 1945-től 1956-ig terjed, de a legtöbb a diákkorról, vagyis az ötvenes évek félelemvilágáról szól. S egészének is a félelem, a szorongás, az üldözöttség az alaptónusa: 1945-ből egy katonaszökevény bujdosását beszéli el, az albérletről albérletre hányódó diákok talán éppen szűk térbe zárt szorongásukat bosszulják meg kegyetlen vicceikkel, s még egy öreg raktáros és egy fiatal lány kicsit groteszk vonzalmának történetéből is leginkább arról olvasunk, hogyan üldözi őket a külvilág. Joggal írták a kötet jószemű kritikusai, hogy ezekben az elbeszélésekben a környezet mintha mégse lenne tökéletesen reális, hogy mind a tíz novella valójában vallomás (sokat egyes szám első személyben fogalmaz), s nem is annyira a történetet vagy az alakokat, inkább az "életstílust" kívánják megeleveníteni.
Következő könyve (Az istentagadó, 1969) egyértelműen ebbe az irányba halad tovább. Elbeszélései nyíltan vállalnak bizonyos parabolikus jelleget, a négy monológ mindegyike példázata, változata mintegy Albert Gábor most már világosan megfogalmazható központi témájának: az ember és a brutális történelem kollíziójának, az ember veszélyeztetettségének és sodortatásának. Hősei valóban sodródnak, akár allegorikusan, akár konkrétan értsük is e szót: Achilles fia hiába tör a manipulatív végzet, törvény vagy történelem ellen, egyre ravaszabb csapdákba esve, eltorzult személyiséggel beteljesíti azt, egy öregasszony zavaros szófolyamából pedig a képzelt és valóságos üldözések és üldöztetések szánalmas kálváriájában tönkrement életek rajzolódnak ki. Legjobb elbeszélésének (Vesszőfutás) hőse a szó szoros értelmében is sodródik: a monológ több középpontú cselekményét a futás, a menekülés lihegő ritmusára kezdjük lassan áttekinteni; az egyes, végül összekapcsolódó epizódok pedig mintha pillanatra kinagyított emlékei, jelenetei lennének az ember örökös megaláztatásának, elsodortatásának, vesszőfutásának.
Egészében a kötet mégis kevésbé harmonikus, mint a megelőző. Új vonásai persze érdekesek: az egyik novellában a zsánerkép megfestése sikerül kitűnően (Hintz néni), a másikban ama kusza, félelemteli nosztalgiának a stilisztikai megérzékítése, amely az embert a természet és a tárgyvilág közegébe menekítené bele (Sub pondere), s még a legkevésbé meggyőző címadó novellában is emlékezetes 1238marad a travesztia nyelvi fölénye. Inkább alapelképzelésük, műformájuk látszik kérdésesnek: a Vesszőfutás kivételével mintha nem szerencsésen vegyítenék az élmény, az életérzés közlésének vágyát a példázatosság szándékával, parabolának túlságosan is közvetlenek, vallomásnak vagy történetnek pedig túlságosan is irányzatosak, helyenként enyhén kimódoltak.
Annál következetesebb és szélsőségesebb a harmadik könyv formakísérlete (Kagylóhéjban, 1974). Megalkotásában Albert Gábort feltehetően Thomas Bernhard, a kortárs osztrák regény- s drámaíró példája is segíthette; poétikája a – látszólag – megformálatlan anyag és a – látszólag – stilizálatlan közlés nyers közvetlenségével kíván hatni. A regény egésze majdnem egyetlen, alig tagolt mondat, mely zaklatott ritmusban köröz, nem is a halál, hanem a meghalás központi témája, a meghalás nyomora és groteszk nagysága körül, "ezzel is bizonyítva talán – vonatkoztathatnánk magára a műre az egyik fejezet lezárását –, hogy a misztikum és a nyers élet mennyire nem ellentétesek, sőt, az élet leglényege csakis ilyen misztikus pillanatokban vagy ilyen pillanatok folyamatos sorában érthető meg, csak ilyen gesztusokban fejezhető ki".
A színtér egy kórház, az itteni felbukkanó események, történések, alakok (mert egységes cselekmény, valóságos jellem nincsen a regényben) fogják egészen laza keretbe a leírások és emlékezések egymásból nyíló, egymásba torkolló áradatát.
Tárgyiasult világ – de első személyben íródott, és kompozícióját, hajszolt ritmusát annyira leplezetlenül a szenvedély, a szenvedés irányítja, hogy az író ennek minél közvetlenebb és intenzívebb, akár azt is mondhatnánk: minél vadabb érzékeltetése kedvéért választja a végletesen zárt határhelyzetet, és mond le az alakok vagy a sorsok megrajzolásáról; tárgyiasult világ – de végső soron lírai regény, ha líraisága nem nélkülöz is bizonyos groteszk vagy akár morbid tónust.
