A kiküzdött igazság
A kiküzdött igazság
"Az elveszett bárány"-ról szóló szentírási példabeszéd jól ismert, a Budai oroszlán azonban a címével is sejteti, hogy a bárány szimbolikájával az író többet akart mondani: ez az emberszabású jelkép csak harcok és a gonosszal való 247leszámolás után jelenhetik meg eredeti szépségében és tisztaságában, amint erről a Jelenések könyve több kép formájában is hírt ad. A jelkép eszkatologikus tartalmát értelmezi át Sőtér a negyvenes-ötvenes évek fájdalmas belső harcaira, melyekben csak olyan erővel és kitartással lehet megőrizni a "bárány-volt" adottságait, mint amilyen az oroszláné, mely higgadt bölcsességgel tekint az előtte habzó, alakuló világra, és az állandóságra figyelmeztet a változásban. A "híd" oroszlánja látja mindkét partot, s őrzi az átvezető utat, melyet mindenkinek meg kell tennie, ha át akar jutni a túloldalra. A regény ezt az útját immár belső biztonsággal és tudatossággal megtévő Ettrét követi nyomon, aki mit sem veszített ugyan jellemének lágyságából, de magába olvasztotta azokat a tulajdonságokat is, melyeket Klára asszony és Fábián képviseltek Az elveszett bárányban. Ez az Ettre már nem "gyanútlan", hanem tudatában van annak, hogy alázatosan vállalnia kell a jelenben rá váró rosszat, mert csak így válthatja meg a jövendő békességet. És új segítőtársakként csatlakoznak hozzá tanítványai, akiknek Dávid és Fábián egyszerre és belső harc nélkül lehetnek eligazítói, s a növekvő, az idők fájdalmas jeleit mélyen átérző Krisztina, kinek alakját sejtelmes fényekkel itatja át a közeledő halál mindentudása.
Az elveszett bárányhoz képest sajátos többletet jelent az ábrázolás többrétűségében a Budai oroszlán iróniája, mely sokszor felvértezi Ettrét a nehézségek és méltánytalanságok eltűrésére, de arra is, hogy megérezze a szatírába forduló kérlelhetetlenség önpusztító hatását Bengyer viselkedésében. Kettejük párbeszédei a regény legszikrázóbb jelenetei, hiszen kétféle életszemlélet, kétféle magatartás ütközik meg szóváltásaik során: Bengyerben – aki megcsalatva érzi magát, holott önnön gyengesége okozta művészetének sivárságát – a rombolás ösztönei kísértenek, Ettre vele szemben a szerves, higgadt építkezés elvét vallja, abban a szellemben, ahogy azt Fábián Kristóf fejti ki neki, s az ő távollétében Klára, aki magányában szívesen fordul az eligazítóhoz, a Törvény tudójához. Kettejük, Bengyer és Ettre fölött magasodik a hatalomba került Mazura, aki mindenestől kiszolgálója a személyi kultusz szellemének, mert ha van is képessége felismerni a rosszat, elfogadja azt mint megváltoztathatatlant. Mazura is ismeri a Törvényt, de nem szolgálja, hanem kiszolgálja, nem folytonos önkorrekciók, szenvedélyes belső harcok árán igyekszik tisztultabb természetére lelni, hanem elfogadja és megragadja a pillanatot.
Míg Az elveszett bárányban olykor szinte túlsúlyra jut a líra, a Budai oroszlánt – mint erre Pomogáts Béla figyelmeztet – a tárgyi környezet aprólékos rajza is hitelesíti. Az író pontosan adja meg a cselekmény színterét, az 1956-os természeti csapásról, a földrengésről is szót ejt, megelevenedik leírásában a Bölcsészkar épülete, s a mindennapi életnek olyan fontos jellemzőit ábrázolja, mint a társasági élet vagy az akkor baljós légkörű vendéglők. Elkíséri Klára asszonyt bevásárlásaira, s még a kor divatjáról, öltözködési szokásairól sem feledkezik meg. Az elveszett bárány környezetrajzát inkább csak az tudja pontosan helyhez kötni, aki személyesen ismerte az író mindennapjainak életterét. A Budai oroszlán valóságábrázolása ennél jóval kiterjedtebb, általánosabb. S mert e regényben ritkábbak a lírai kitérők, teljesebbnek érezzük azt a képet is, melyet az emberek 248közérzetéről rajzol, a fellobbanó félelmekről, gyanakvásokról, a lelkeket elfelhőző nyugtalanságról. Az elveszett bárány hősei hirtelen és váratlanul eltűnnek szemünk elől, Ettre hiába keresi barátait, csak rémült hozzátartozóikat leli föl vagy sérült személyiségekkel találkozhatik. Az események feltartóztathatatlanul tartanak a tragikus végkifejlet felé, de még ebben a nehéz, a tisztánlátást akadályozó környezetben is választaniuk kell a hősöknek, s ez lesz alighanem életük legfontosabb választása. Mert – amint Fábián mondja – "az elkeseredés az igazságot keresi – a gyűlölet pedig a kielégülés élvezetét. Az elkeseredés ugyan gyűlöletté fajulhat, de a gyűlölség sohasem tisztulhat igazságért gyilkoló elkeseredéssé… A forradalmak mindig tiszták, mert elkeseredésből születtek. A tegnapi elkeseredés azonban összefogott a tegnapi gyűlölséggel. Ezzel lefokozta, beszennyezte magát és az igazságot egy tál lencséért eladta."
Miközben Ettre "Klára hallgatag helyeslésétől buzdulva" olyan tanulságok keresésébe fog, "melyekről tudta, hogy képességét meghaladják", voltaképp a végső megigazulás módját kutatja, amelyet nem mások szavai adnak, hanem önmagunknak kell kiharcolnunk. S mihelyt fenntartások és előítéletek nélkül kezdte meg küzdelmét, "egyszerűvé és könnyűvé vált minden", mert csak azt akarta elmondani, "amit érzett és látott".
Az empíriának, a valósághoz való hűségnek ez a vallomása epikájában is fordulatot sejtet. Ettre joggal mondhatja el önmagáról és életútjáról a regém megbékélést sejtető utolsó lapjain: "Hazataláltam: azaz, ki sem mozdultam hazulról – kiléptem magamból, s így lettem önmagammá, s az életben mindig a legnagyobb, a legnehezebb dolgok a legegyszerűbbek." Ennek az Ettrének már nem lesz szüksége Fábián Kristóf személyes irányítására és útmutatására, de Dávid műveinek is csak a legfontosabb, maradandó tanulságai érdekelhetik. A december hóesésben békésen és bizalommal pillant rá a "sümegi fehér ló Maulbertsch oltárképéről", mert fölfedezett valamit Ettrén, a vándoron, talán annak az igazságnak visszfényét, mely felé a Fellegjárás óta oly makacsul és eltökélten haladtak hősei.
