A történelmi dráma
A történelmi dráma
Megszaporodott ez időben a közelmúlttal, a történelmi félmúlttal foglalkozó drámák száma. A felszabadulási drámapályázat számos alkotót késztetett drámaírásra; ezek a művek magukon viselik az alkalomszerűség jegyeit; illusztratívak, s patetikus dicshimnuszai a felszabadulás eseményeinek. A történeti hitelesség is csorbát szenved e művekben; sokkal nagyobb szerepet adva a harcokban a Kommunista Párt képviselte ellenállási mozgalomnak, mint amekkora az a valóságban volt. Formájukat tekintve leginkább a politikai krimi fordulatos 1347izgalmas cselekménybonyolítását követik; többnyire erőltetett, kiagyalt szituációkkal, amelyek nélkülözik mind a lélektani hitelességet, mind a történeti-társadalmi realitást (Sándor Kálmán: A senki városa, 1955; Gyárfás Miklós: Forr a világ, 1953 és Koratavasz, 1955; Halász Péter: Három kívánság). Drámai tömörséggel és pszichológiai árnyaltsággal eleveníti fel 1919-et Nagy Lajos egyfelvonásosa (Új vendég érkezett, 1954).
A régmúltat felelevenítő művek nagy részére az illusztrativitás, a didaktikus pátosz, a romantikus eszményítés a jellemző, mellyel a jelen számára fest követendő példaképeket a nemzeti múltból (Kárpáthy Gyula: Zrínyi, 1954; Hollós Korvin Lajos: Hunyadi, 1956; Őrsi Ferenc: Testvértüzek, 1955).
Előrelépés a történelmi dráma műfajában is történt. A történelmi félmúltban játszódó művek közül Hubay Miklós két darabja, a Magyar nyár (1954) és az István napja (1955) említendő, melyek az értelmiség szerepét, felelősségvállalását, politikai és társadalmi választásait, morális döntéseit vizsgálják. A történelmi dráma Illyés és Németh László műhelyében lesz igazán naggyá. A korszak két kiemelkedő műve, Illyés Dózsája és Németh László Galileije nemcsak megformáltságuk, míves nyelvezetük, a jellemek, az alakok hitelessége és a drámai szerkesztés miatt váltak fontossá a magyar dráma történetében. Hanem azért is, mert mindkét mű, noha a messze múltból veszi tárgyát, a jelenről és a jelennek is szól: a korszak ellentmondásai, társadalmi, politikai válsága fogalmazódik meg bennük – nem az aktualitások közvetlenségével, hanem áttételesen, a jelenségek mélyére hatolva. A Dózsában, mely 1954-ben jelent meg és 1956 januárjában mutatták be, Illyés azt az utat folytatja következetesen, amelyen első történelmi drámájával, az Ozorai példával elindult. Ám a Dózsa már egy elkomorult történelemszemlélet, kiábrándultabb és balsejtelmekkel küzdő lélekállapot gyümölcse. A mű alaphangja nem a továbblépés, a jövőközpontú optimizmus, hanem a tragikus pátosz. Dózsa, Illyés felfogásában, nem elsősorban parasztvezér, a paraszti osztályharc vezetője, hanem nemzeti hős, aki arra lenne hivatott, hogy megszervezze kései Hunyadiként a török elleni nemzeti harcot. Bukása, a felkelés vérbefojtása tehát nemcsak egy osztály tragédiája, hanem nemzeti tragédia lesz. Ennek a gondolatnak a kifejtése érdekében az író nem ragaszkodik a történelmi események tankönyvszerű hitelességéhez; a tényeket, eseményeket saját céljai szerint használja fel. A dráma körül kibontakozott vita során a kritikusok ezt a történelmi hűséget is számonkérték, mint ahogyan azt is, hogy az író nem mutat kiutat, nem előlegezi – a Fáklyaláng befejezéséhez hasonlatosan – a majdani győzelmet.
Ugyanebben az évben mutatták be Németh László Galileijét, mely 1953-ban íródott. Nemcsak színházi eseményként volt ez kiemelkedő, hanem politikaiként is. "A bemutató – október 20-án a Katona József Színházban – nagyon nagy sikert aratott, valóságos ünnep volt. Az egyik földszinti páholyban, egész közel a közönséghez, ott ül Révai József, akitől az első biztatás származott a darab megszületéséhez, ott volt Darvas József, a népművelési miniszter, Jóború Magda, az oktatásügyi miniszter első helyettese… Kétségkívül csúcspont volt ez a bemutató Németh életében s a magyar művelődés történetében; hosszú, türelmes 1348munka, sok szenvedés eredménye. Vidámabb s emberibb jövő jelenének látszott" – írja a bemutatóról Németh László életrajzírója, Vekerdi László.
A Galileivel Németh László történelmi arcképcsarnokának képeit szaporítja: az Eklézsia-megkövetés, a Husz János, a Széchenyi mellé sorakozik. A kiemelkedő történelmi személyiség itt is szemben áll a kisszerű, elmaradott jelennel – ám ezúttal megalkuszik, kompromisszumot köt, hogy személyét megmentse a jövő, a tudomány számára. Van-e értelme a megalkuvásnak? Vállalni kell-e hitünkért, nézeteinkért a megpróbáltatásokat, a kínt, a szenvedést is? Meddig terjedhet a megalkuvás – teszi fel a kérdést Németh László Galilei híres pöre kapcsán.
Németh László 1949 és 1957 között keletkezett drámái közül a Petőfi Mezőberényben (1954) keltett nagyobb visszhangot. Ez a mű más megvilágításba helyezte Petőfi halálát, felvetve a felelősség kérdését is. A rádióban elhangzott egyfelvonásost Bóka László támadta meg a Szabad Nép hasábjain, majd Illyés Gyula a darab mellett kiálló cikke után Horváth Márton nyilatkozott elítélő értelemben. Illyés Gyula Németh művét védve egyúttal az irodalom nagykorúsága, s az alkotó szabadság mellett tört lándzsát – hivatkozva a szovjet írók második kongresszusán elhangzottakra is. "Petőfiről, a férfiról drámát írni – óriási feladat. A kedvet ettől elvenni épp ezért igen könnyű. Némethé az érdem, hogy annyi giccs és séma után ebbe belevágott."
Németh László történelmi drámáiban sikeresen elegyíti a drámaiságot és a gondolatiságot. Kétségtelen, hogy a magyarázó hajlam, a "pedagógiai furor", mellyel Németh az egész történelem újra-értelmezésére, újra-magyarázására törekedett, olykor tehertétellé válik. De legjobb darabjaiban – a Galileiben, a Görgeyről szóló Az árulóban vagy a II. Józsefben sikerült megtalálnia a drámaszerűség és az esszéisztikus kitérők szerencsés arányát. Drámái megalkotásakor nem a formai újítások keresése, a drámaműfaj megújítására való törekvés, hanem az igazság kimondása vezette. García Lorca színpada című tanulmányában írja, hogy kezdetben, még a Tanu írása idején, egy olyan új műfajról álmodott, mely "egyszerre XX. századi, tömegekhez szóló és nagy költészet… Ez az új műfaj csak a színpad deszkáiból nőhet ki." Az elkövetkezendő évek azonban nem teljesítették be ezt az írói programot. "Én magam, bár se szeri, se száma az efféle arisztophanészi drámatervemnek, végül is azokat a témáimat írtam meg, amelyek nem robbantották szét a valóság jelképévé lett polgári ebédlőt vagy parasztszobát, sőt egy lépést még hátráltam is; a történelmi dráma műfaját támasztottam föl, amelyet Szabó Dezső ifjúkoromban már a romantika itthagyott pelenkájának nevezett." S hogy miért alakult így, arra az író maga adja meg a választ: "A mi nemzedékünkre jellemző, bizonyos apostolkodó hajlam mellett: a kísérletező kedv elapadása. Ha fiatal korunkban kísérletezünk is a formákkal, ezt csakhamar a mondanivaló szenvedélye váltja fel, még azoknál az íróknál is, akik nem érzik a világmegváltás eszközének magukat."
