A vígjáték és a szatíra
A vígjáték és a szatíra
Az első korszakban szinte alig született vígjáték; Gyárfás Miklós Hatszáz új lakás című próbálkozását is kemény bírálat érte, mondván, hogy a darab konfliktusa mondvacsinált.
A politikai légkör enyhülése, az 1953-as kormányprogram a vígjátékirodalom kibontakozásának is kedvezőbb lehetőséget biztosítottak. A munkástémájú vígjátékok megpróbáltak túllépni a sematikus kereteken és konfliktusokon. A sematikus, fekete-fehér jellemű, ideológiailag-politikailag determinált hősöket fokról fokra váltják fel az emberszabásúbb szereplők. Megjelenik például a vándormadár típusú munkás, akiből a vígjáték folyamán válik öntudatos munkásember (Forgács István: Vándormadarak, 1955); a munkásból lett igazgató, aki visszaél a kezébe kapott hatalommal (Csizmarek Mátyás: Bújócska, 1954, Ságodi József: Lakásszentelő, 1955); a családi életben maradi elveket valló munkás (Gergely Márta: Gyengébb nem, 1954). Kedves és eredeti figurát teremt Sós György Pettyes (1954) című vígjátékában; a szerencsétlen, kétbalkezes újoncot üde humorral, emberi rokonszenvvel ábrázolja. A mű paraszti környezetben méri fel az 1953-as esztendő politikai változásainak hatását. A szatíra, melynek lételeme a leleplezés, a szókimondás, szintén csak az 1953 utáni, oldottabb légkörben kelhetett életre. A szatíra felvirágzásához nem kis mértékben az is hozzájárult, hogy – 1343szovjet példa nyomán – az irodalompolitika maga is felszólította az írókat a szatirikus irodalom művelésére. Gyengébben sikerült kísérletek mellett (Háy Gyula: Három nehéz nap, 1952; Varró Gáspár igazsága, 1954) Urbán Ernő Uborkafa (1953) című szatírája és Déry egyfelvonásosa, a Talpsimogató (1954) képviseli maradandóan a korszak szatírairodalmát.
Urbán Ernő úttörő szerepet vállalt azzal, hogy elsőként fordult a szatíra eszközeivel a sztálinizmus néhány politikai-társadalmi jelensége, módszere ellen. S noha az Uborkafa sem hibátlan, tökéletes mű, szerzője bő szatirikus vénáról tett tanúságot; műve egyrészt hatalmas közönségsikert, másrészt éles vitát váltott ki. A téma Gogol: A revizorára emlékeztet; egy korabeli magyar kisváros hatalmaskodó vezetőinek üzelmeit leplezi le Sántha Cézár, a beszélő nevű főhős üstökösszerű karrierjének történetén keresztül. A korabeli kritika elmarasztalta az írót abban, hogy negatív hősei légüres térben mozognak: hogy nem érződik körülöttük a "szocializmus pozitív közege". Pedig Urbán Ernő – a szatíra természetével ellentétben – felvonultatja a pozitív oldalt is, a jóhiszemű kommunistákat, akik útját próbálják állni Sántha Cézár, Bolla tanácselnök garázdálkodásának.
Az Uborkafa abban tér el a korabeli bíráló hangvételű szatíráktól, vígjátékoktól, hogy nem marad meg egy adott jelenség, "hiba" kipellengérezésénél. Bírálja a korrupciót, a hatalommal való visszaélést és a bürokratizmust is – ám az írónak sikerült Ecsellő község figuráiban, apparátusában, s a Szörnevál vállalat működésében általános érvényű modellt teremteni. A kritikák természetesen nem reagálhattak erre az általános érvényűségre – sőt, kétségbe vonták a bírálat létjogát, feltéve a kérdést: "ilyen a mi népi demokráciánk?" Okkal védte meg a szatírát Nagy Péter, amikor így írt Urbán Ernőről szóló tanulmányában: "Azt kérik-e hát számon Urbán Ernőtől, hogy a rossz mellett miért nem mutatja meg a jót is? De ez a követelés egyet jelentene a szatíra műfaji kiherélésével, egyet jelentene azzal a farizeus eljárással, hogy szavakban követeljük a szatíra létrejövetelét, a gyakorlatban pedig megtagadjuk azt."
A darab általános érvényűsége több szinten is kifejezésre jut. Bolla tanácselnök kiskirályoskodása, "személyi kultusza" a legfelsőbb párt- és állami vezetést modellizálja. Bolla is, Sántha Cézár is a "népből jöttek". S a korabeli terminológia szerint – elszakadtak a néptől; hatalmukkal visszaélnek; a törvényeket is a maguk javára fordítják. Sántha Cézár egy véletlen félreértés által lesz a Szörnevál helyettes igazgatója, s mint ilyen, a szőrgyűjtés helyett az egyszerűbb utat választja: minden szőrös állatot megnyír. A nyírás, a kopasztás aktusa maga is szimbolikus erejű: a parasztság megnyomorítását, "megkopasztását", a kényszerű beszolgáltatásokat, a padláslesöpréseket asszociálja. Tágabb értelemben pedig az ésszerűtlen rablógazdálkodás, a gyors, látványos látszateredményeket produkáló, távlatok nélküli, kapkodó gazdálkodás, a hozzánemértés, szakszerűtlenség metaforája. Kitűnően érzékelteti a darab az ötvenes évek hazug légkörét, a valóság és a deklarált eszmék közti ellentmondást, a politikai és társadalmi élet demagóg frazeológiáját:
"Fölvirradt a napunk, víg szüretnek napja,
Isten hozott Bolla, mindannyiunk apja!"
Isten hozott Bolla, mindannyiunk apja!"
1344– éneklik a falubeliek, s a nézőtéren nyilván mindenki egy másik "mindannyiunk apjára" gondolt.
A korszak másik kiemelkedő szatírája Déry Talpsimogatója, melyet 1954-ben mutatott be a Nemzeti Színház. A Talpsimogatót nemcsak a bátor szókimondás, a bírálat emeli a korszak egyik legjobb színpadi alkotásává, hanem az is, hogy Déry ebben a műben korábbi, avantgárd formatörekvéseihez kapcsolódik – bár sokkal óvatosabban, mint fiatalkori kísérleteiben. Mégis, a realista színjátszás általánossá vált gyakorlatát üdítően töri meg a Talpsimogató, mely hangsúlyozottan színpadi játékként jelenik meg, s nem mint a valóság illúziója. A szereplők a nézőket is bevonják ebbe a játékba; akárcsak Déry korábbi avantgárd kísérleteiben. A Talpsimogató az elvtelen karrierizmus, a képmutatás, a kaméleonszerű törtetők magatartásának lelki, belső összetevőit tárja fel. A cselekmény egy kollégiumban játszódik. A falusi, naiv kislány, Kati beleszeret a jellemtelen törtetőbe, Okos Elemérbe, aki el is venné őt feleségül, hogy ezzel káderlapját javítsa. Ilus, a "rendes pesti prolilány" azonban nem hagyja annyiban a dolgot: ő szervezi a cselekményt, azaz a tréfát, amellyel a tanulócsoport tagjai ráébresztik Katit, hogy Elemér csak a káderlapját szereti. Két jelenetet is eljátszanak a nehezen ébredő Katinak: az elsőben Rendes professzorként tart előadást, s kergeti önellentmondásba a professzor vélt nézeteit mindenáron hangoztatni akaró Okos Elemért. Majd az egyik lány jelenik meg, mint Kati polgári származású mamája – mire Okos azonnal fölmondja a nemkívánatosnak hitt kapcsolatot.
Déry felhasználja tehát a Talpsimogatóban a klasszikus vígjátéki, sőt bohózati hagyományokat, s szerencsésen ötvözi az avantgárd stilizált színpadi világával. A szereplők egy-egy típust testesítenek meg, mint Molière komédiáiban, egy-egy karakterisztikus jellemvonás kinagyításával, hangsúlyozásával. Maga Okos Elemér ravasz, a gyengék bizalmába beférkőzni tudó simulékonysága is molière-i reminiszcenciákat ébreszt; s még inkább Ilus, a proletárlány talpraesett, cserfes, szókimondó alakja. Az ő szájába adja az író a darab legfontosabb monológját: "A hatalomvágy egyike azon lelki jelenségeknek, melyek teljesen kiforgatják az embert becsületes természetéből. Lassan ölő méreg, mely sorjában vágja ki az emberből előbb az udvariasságot, a tapintatot, majd a részvétet, a szeretetet s a becsületet: végül ember helyett egy kétfenekű bőrdob marad, melyben már csak a tömött belek pufognak…"
A Talpsimogató nyelvezete is más, mint a korabeli művek hétköznapi beszédét utánzó, keresetlenségre törekvő színpadi nyelve. Az ironikus-játékos cselekménybonyolítás ironikus-játékos, stilizált színpadi nyelven valósul meg. A szereplők nyelvezete is egyénített; a különböző típusok, karakterek szájába más és más stílusú szöveget ad az író. A nyelv maga is a szatirikus leleplezés eszköze: Okos Elemér a korabeli publicisztikai-ideológiai áltudományos zsargont beszéli, mely ismerős volt a nézőnek az irodalmi lapok hasábjairól is. "Egyetemi tanárnak készülök, hogy szerény képességeimmel intenzíve és extenzíve szolgáljam népem felemelkedését" – mondja Katinak Okos Elemér. Az általa képviselt magatartáshoz, jellemhez szervesen tartozik ez a hazug, demagóg, üres frázisokat pufogtató nyelvezet – mely szintén lelepleződik a darabban. Okos Elemérről, aki "éberen őrködik a forradalmi 1345proletariátus hegemóniáján", kiderül, hogy marhakereskedő gyermeke – semmi köze sincs a proletariátushoz.
A korszakban számos, jobb-rosszabb színvonalú szatíra, illetve szatirikus vígjáték született. Közülük nagy sikert ért el Sólyom László: Holnapra kiderül című darabja, amely a bürokratizmus és az önálló, kritikus, racionális gondolkozást béklyózó dogmatizmus, vakhit fölött tör pálcát. Említésre méltóak Háy Gyula szatírái, melyek szinte példázatszerűen tartalmazzák a személyi kultusz különböző visszásságait, kóros kinövéseit. Vészi Endre darabja (A titkárnő, 1955) elsősorban a nők sajátos problémáin keresztül ábrázolja kritikusan a korszak társadalmi-politikai jelenségeit.
