Tragikus befejezés: a Forgatókönyv
Tragikus befejezés: a Forgatókönyv
Bár a legtöbb Örkény-drámát élénk visszhang, olykor éles vita követte, a legellentétesebb vélekedéseket és reakciókat talán legutolsó műve, a Forgatókönyv váltotta ki. Tragikus körülmények között született: az író a halálos ágyán fejezte be a kéziratot 1979 júniusában. Még ez évben megjelent könyvalakban; 1982-ben került színpadra.
A mű alcíme: tragédia. Az elvont általánosságok, majd a pesti kisvilág után Örkény ebben a darabban ismét a történelem, a magyar történelem közegét választja, akárcsak a Pisti a vérzivatarban című műben. Ismét a történelem buktatóinak, veszélyeinek kitett embert viszi színpadra; a választani kényszerülő, dönteni, cselekedni akaró, az ebbe belebukó és önmagával meghasonló embert. A darab körüli vitában nyilvánvalóan az is közrejátszhatott, hogy Örkénynek ez a műve a legközvetlenebbül, legerőteljesebben politizáló darab: kegyetlenül őszinte felidézése a magyar történelmi közelmúlt tragikus eseményeinek. A szerző azonban nem tesz kísérletet a tragikum feloldására, a meghasonlás, a diszharmóniák elsimítására, vagy legalábbis a kibontakozás, a folytatás lehetőségének felvillantására – mint az összes többi művében. Sőt, mintha az lenne a célja, hogy minél koncentráltabban, feloldhatatlanságukat szinte hangsúlyozva állítsa színpadra, jelenítse meg a színpadon ezeket a diszharmóniákat.
A Forgatókönyv bonyolultságát, zsúfoltságát fokozza, hogy hármas műfaji meghatározottsággal rendelkezik. A "forgatókönyv" cím arra utal, hogy egy film forgatókönyvéről van szó ("A film hossza: 2800 méter. Időtartama: 1 óra 46 perc"). A tragédia alcím voltaképpeni műfaj-megjelölés; s végül a színhely a Fővárosi Nagycirkusz porondja és nézőtere, s tárgya egy rendhagyó cirkuszi előadás. (Csak feltételezhető, hogy Örkény filmként és drámaként egyszerre képzelte el ezt a művét – színpadra és kamerák elé. A cirkuszi előadás időpontja: 1949. szeptember 22. Rendezője, játékmestere pedig a hipnotikus erővel rendelkező Mester, aki jutalomjátékára meghívta barátait – a dráma szereplőit is. A mű főszereplője: Barabás Ádám – "Madrid legendás védője, a francia partizánok hőse, az egykori Barabás hadnagy, illegális nevén Füttyös, később romba dőlt fővárosunk újjáépítője, előbb miniszter, aztán államtitkár, a forradalmár fiatalok bálványa, aki jelenleg párizsi követ" – foglalja össze a Mester Barabás életútját. Ebbe a szereplőbe sűríti az író a történelem által felvetett, feloldhatatlan dilemmákat – megjáratva vele az elmúlt fél évszázad történelmének döntésre kényszerítő 1436állomásait, helyzeteit. Természetesen nem lineáris cselekmény keretében teszi ezt, hanem szabadon játszva az idővel. Örkény színpadán, s a színpadra képzelt cirkusz porondján egymásra rétegződik, torlódik a történelmi idő. A Mester varázshatalma felidézi a múltat, s a jövőt is: így lehetséges, hogy 1949. szeptember 22. felcserélődjön a Barabás életében hasonlóképpen fordulópontot jelentő 1944. szeptember elsejével; s a fókuszba állított időpontra 1956. október huszonharmadikának képei is rávetüljenek. (A múlt, a jelen és a jövő felcserélhetőségének a motívuma a Pisti a vérzivatarban című darabban is feltűnik Rizi, a jövendőmondó figurájában.) Barabás Ádám, aki kommunista, elkötelezett politikus, 1949. szeptember 22-én koncepciós per áldozata lesz; "egyrendbeli, folytatólagosan elkövetett hazaárulás bűntettében; egyrendbeli, folytatólagosan elkövetett népellenes összeesküvés bűntettében; többrendbeli, előre megfontolt gyilkosságra való szövetkezés bűntettében" találja őt bűnösnek a Népbíróság, és ezért halálra ítéli.
Bűnös-e Barabás Ádám? Örkény válasza paradox. Barabásban egyetlen drámai személlyé sűríti a két, lehetséges alternatívát: azt, aki megmentette az ellenálló Hódosi ezredest, s azt, aki golyót röpített a fejébe; azt, aki feljelentette barátját, Littke Lászlót, a párt elárulásával vádolva, s azt a személyt, aki őt fegyveres felkelésre buzdította. "Vagyok, aki vagyok, és az ellenkezője is önmagamnak" – mondja a záró monológban. "Most döntenem kéne: melyiket választom a kettő közül. Ha Littke ártatlan, akkor elárultuk eszményeinket. Ha Littke bűnös, akkor a bebörtönzőknek van igazuk. És igazunk volt-e Spanyolországban, Franciaországban és itthon, amikor százezreket kitelepítettünk, nem nézve, hogy barátaink-e vagy ellenségeink?"
A konfliktus tehát ebben a drámában is az eszmében való, fenntartás nélküli hit, s ezzel kapcsolatban a cél és eszköz viszonya, az egyén morális felelőssége kérdései körül kristályosodik ki. A dráma nem oldja meg, csak felveti ezeket a kérdéseket, méghozzá a végletekig sarkítva azzal, hogy egyetlen drámai hősben mutatja meg a lehetséges alternatívákat. Ez a megoldás tulajdonképpen nem engedi meg, hogy valóságos dráma, valóságos konfliktus jöjjön létre; igaza van annak a kritikusnak, aki megállapította, hogy konfliktus tulajdonképpen csak Barabás alakján belül van. A dráma végkifejlete – Barabás kivégzése, s az, hogy egyedül ő nem jelenik meg a többi szereplővel megköszönni a tapsot az előadás végén – azt sugallja, hogy a történelmi cselekvés vállalása szükségképpen bukáshoz vezet; s maga a történelem pedig cirkuszi játék, groteszk bohózat formáját ölti magára.
A dráma elemzői közt volt, aki úgy vélte, hogy a Forgatókönyv Örkény drámai életművének betetőzése. Ez nyilvánvalóan túlzás; megvalósítása nem éri el a szándék, a koncepció gondolati ívelését; az absztrakt teória, a politikum nem lényegül át teljes mértékben művészi valósággá, esztétikummá. Jelentőségét azonban megemeli az, hogy mintegy az író szellemi végrendelete; a halál közelsége, az "utolsó szó" jogán szóló író szavai súlyosabban és végérvényesebben csengenek, mivel megmásíthatatlanok. S így, bizonyos nézőpontból, mégiscsak betetőzés ez a mű. A Rózsakiállítás című kisregényben Örkény az egyedi lét, a magánember halálával, végességével néz szembe ritka őszinteséggel, s ugyanakkor groteszk fintorral tartva távolságot ettől a végtől. A Forgatókönyv, szélesebb horizontot: 1437mutatva, történelmi létezésünk tragikumával vet számot – ezúttal nem az újrakezdés optimizmusára, hanem a visszavonhatatlan bűnök tragikus feloldhatatlanságára helyezve a hangsúlyt. Talán egyetlen darabjában sem mutatkozik meg ennyire élesen a közép-európai lét groteszk tragikuma, melyet minden egyes Örkény-dráma más és más oldalról közelített meg.
A Tótékban olyan szociálpszichológiai modell segítségével, mely az általános érvényűségre helyezi a hangsúlyt; a Macskajátékban líraian, az emberi érzelmeket helyezve a középpontba, mely szintén az általános érvényűség felé viszi a darabot. Kevésbé időtállóan a Vérrokonok szimbolikus, ám absztrakt megfogalmazásában és a Kulcskeresők kissé bizonytalanul működő metaforikus, példázatszerű történetében. A Forgatókönyv közvetlen előképe a Pisti – ott azonban az újrakezdésen van a hangsúly, arról szól, hogy mindig van remény a változásra és változtatásra. Pisti mindig feltámadva, újjáéledve került ki a vérzivatarból; igaz, ő a "kisember" volt, nem csinálta, csak elszenvedte a történelmet. Barabás Ádám ezzel szemben vállalja a történelmi szerepet; s a mű éppen a történelmi szerepvállalás csődjét, teljes ellehetetlenülését mondja ki az újabb kori történelmi tapasztalatok alapján. Mert már nem az a lényeg, hogy melyik alternatívát választotta a hős, a jót vagy a rosszat, mint Pisti esetében, kiviláglik, hogy bármit is választ, ártatlanságát, büntetlenségét nem tudja megőrizni. A Forgatókönyv tragikusan csengő akkord egy kivételes szépségű drámai életmű végén, melyben mindvégig az életöröm, az optimizmus, az emberben való hit hangjai csendülnek meg erőteljesebben és érvényesebben. A hangzás azonban így teljes, így hiteles. Gondolkodásra, saját énjével, saját szerepével való szembenézésre, lehetőségeivel való számot vetésre kényszeríti ez a mű olvasóját, s ily módon mégis a jövőbe mutat; továbblépésre, gondolati tisztázásra serkent.
