A kiábrándulás és újrakezdés drámái
1479A kiábrándulás és újrakezdés drámái
1956 tragédiája végképp szétfoszlatta az idillt; azt a csalóka illúziót, hogy a társadalom – ha konfliktusokkal, nehézségekkel küszködve is – végső soron zavartalanul halad előre egy jobb, emberibb társadalom irányába vezető úton. Az 1958-as Ház a város mellett a kiábrándultság, a kiúttalanság állapotának – esztétikailag nem túl sikeres – rögzítése. A szemléleti változást tükrözi már a megváltozott tematika is: a paraszti világ helyett vidéki értelmiségiek a hősei ennek a műnek; középpontban egy asszonnyal, akinek három férfi, három életlehetőség, életforma között kell választania. A főhősnő és a három férfi szereplő meglehetősen elmosódottak, csupán a vidéki orvos figurája határozott körvonalú: démonikus, cinikus, erőteljes jellem, akit ösztönei kiélésében nem szabályoz sem a társadalmi közmegegyezés, sem az erkölcs, a szokás. Azt a típust folytatja, amelyet a Lukrétia Tarquiniusa kezdett, s amely majd az Oszlopos Simeonban nyeri el legkövetkezetesebb megfogalmazását. A Ház a város mellett laza szerkezetű darab, a befejezés hevenyészett, cselekménye széteső. A hősnő végül is egy Németh Lászlóra utaló gondolattal indokolva meg döntését, gyermeke és férje mellett marad. A szereplők visszahúzódnak a magánélet kisvilágába; s az előző darabok céltudatos jövőre orientáltsága helyett célt vesztett figurák: múltjuk elrontott, jövőjük bizonytalan. A mű végül is határozatlanul lebeg több gondolati mag között; a bizonytalanság nemcsak a figurák alkati sajátja, hanem az író és figurái közti viszonyt is jellemzi. A darab a kispolgári morál kritikája is lehetne, azonban az őszinte élet Bátori doktor képviseletében negatív színben, erkölcsi rosszként jelenik meg.
Az 1960-ban keletkezett Oszlopos Simeon témája – a társadalom peremén élő, önsorsrontó értelmiségi sorsa – már a negyvenes évek végén foglalkoztatta Sarkadit; az Oszlopos Simeon című kisregény írását azonban 1949-ben abbahagyta. Ez a mű hasonló sorsra jutott, mint a korszak közérzet-darabjainak, regényeinek jó része: évekig tetszhalottságra volt ítélve. Elég, ha Csurka István Deficitjére vagy Szász Imre regényére (Gyertek este kilencre) gondolunk: talaját, hitét, célját vesztett értelmiségiek önemésztő töprengéséről, vagy különböző önpusztító cselekedetekbe menekülő magatartásáról adnak hírt ezek a művek, érzékeltetve az 1956 utáni évek nyomasztó légkörét, a társadalmi vákuumot. Az Oszlopos Simeonban Sarkadi azt a közeget viszi színpadra, amelyet maga is jól ismert: a nagyvárosi művészek, értelmiségiek belső, zárt világát, az alkoholmámoros estéket, éjszakákat, végenincs, értelmetlennek tűnő vitákat, beszélgetéseket, csődbejutott szerelmeket. Végül is itt kerekedik felül az alkotóban a külső elvárással szemben a belső alkotói igény. A főhős, Kis János, szobrászművész, akárcsak a Vihar vagy A gyáva szereplői. Mint azt Bata Imre megfigyelte, Sarkadinál a művészfigurák általában gyenge, bizonytalan jellemek, a velük szemben fellépő "életes" szereplőkkel ellentétben, akik határozottak, célratörőek. Az Oszlopos Simeon hőse is válságban van, tehetetlen; a dráma épp azon a ponton mutatja, amikor érzelmi élete, egzisztenciája és művészi léte egyszerre kerül csődbe. Kudarc kudarc után éri őt, amire Kis János az önsorsrontás, a kétségbeesés negatív erkölcsi gesztusaival válaszol. A mű teljes címe: Oszlopos Simeon, avagy lássuk, Uramisten, mire 1480megyünk ketten. "Látja, engem most elég sok rossz ért" – mondja Kis János a Rosszat ösztönösen megtestesítő, ördögi Vincének – "nincs pénzem, nincs állásom, itt hagyott a szerelmem – nem gondolja, hogy az ember kötelessége, hogy a körülmények pártjára álljon? Folytatni kell a rosszakat." A lehetőség a rossz folytatására az új szereplő, a társbérlőként a lakásba telepített Zsuzsi szisztematikus megrontásában jelentkezik: Kis János – akárcsak Tarquinius vagy Bátori doktor – leplezetlenül kinyilvánítja vágyait az asszony iránt, majd felkelti a férj féltékenységét. Kis Jánost utoléri a büntetés: a kétségbeesett, csalódott, megalázott Zsuzsi leszúrja őt.
A dráma éles vitát, ellentétes véleményeket váltott ki. "A vad, megfékezhetetlen ösztönök mindenhatóságára támaszkodik ez a darab, úgy értelmezve e tant, ahogy a polgári szellemű értelmiség magát kifinomultnak képzelő, a múltból mit sem tanuló szektái értik" – írta egyik kritikusa. Az értelmezők legtöbb esetben mintegy felmentették az írót a nihilizmus és anarchizmus vádja alól, hangsúlyozván, hogy az író kritikusan szemléli hősét. Az író "értelemmel túllépett már Oszlopos Simeon – Kis János világán, elítéli ezt a tartást, emocionálisan azonban köti még valami, s nem látja a valóság totalitását sem. Innen a dráma belső törése" – írja Hajdu Ráfis. A kritikák, elemzések Kis János társadalmon kívüliségét, anarchista, az erkölcsi törvényeket és a társadalmi konszenzust semmibe vevő magatartását tehát egyértelműen olyan negatívumnak érzékelték, mely a darab hitelességét is csorbítja. Hasonló nézetkülönbség tapasztalható a dráma abszurd voltát illetően is. A hatvanas évek közepén, amikor az Oszlopos Simeon színpadot kapott, még túl merésznek, újnak tűnhetett ez a dramaturgia, s a mű világszemlélete és kiábrándult hangulata. Ám – mint azt Tarján Tamás is megállapítja összefoglaló tanulmányában – az Oszlopos Simeonnak semmi köze sincs az abszurd drámához; realista, sőt olykor naturalista eszközöket is felhasználó darab. Az olyan groteszk mozzanatok, mint a büdösbogarak eltaposása, s Vincéné már-már emberen túli, emberfölötti, démoni gonoszságot sejtető jelleme, s az alakjából áradó morbid humor már-már szétfeszíti a hagyományos, realista dramaturgia kereteit. Mindez azonban inkább a színpadi groteszk, mint az abszurd utcájába viszi be az Oszlopos Simeont. Ezek a mozzanatok a színházművészet új útjait kereső, tapogatódzó ábrázolási módok, technikák sorába illeszkednek, még akkor is, ha esetleg Sarkadi nem elsősorban műfajmegújítási céllal alkalmazta őket. Az Oszlopos Simeont mint spontán – részleges – előzményt kell értékelnünk a groteszk műfajában. Értéke, hogy következetesen viszi végig egy adott élethelyzetből és egy jellemből adódó következmények láncolatát, egészen a tragikus végkifejletig; s eközben s ezen keresztül egy egész korszak életérzését eleveníti meg. Világirodalmi párhuzam is kínálkozik: a hatvanas években fellépő "dühös fiatalok" életmódja és világszemlélete is felcsillan az Oszlopos Simeonban – amint erre Bata Imre felhívja a figyelmet.
Az Elveszett paradicsom című darabot általában az életmű csúcsaként értékelte a kritika: elsősorban a mű "tisztultabb" világlátásra, harmóniára való törekvése, optimisztikus végkicsengése miatt, mely az Oszlopos Simeonból hiányzott. A mű főhőse Sebők Zoltán, a tehetséges, de tehetségét aprópénzre váltó orvos, aki a Bolond és szörnyeteg című kisregény hőse is; az ő története folytatódik a drámában: 1481az orvos, miután tiltott műtétet végzett szeretőjén, s az a műtétbe belehal, meglátogatja vidéken élő apját. Apja házában találkozik a rokonlátogatáson ott tartózkodó fiatal lánnyal, Mirával. Egymásba szeretnek, ám Sebők Zoltánnak vállalnia kell tette következményeit – s csak Mira állhatatos szerelmét viheti magával a jövő sötét bizonytalanságába.
Sebők Zoltán az 1945 utáni fiatal értelmiség reprezentatív képviselője. Élete, karrierje derékba tört, s nemcsak a magánéleti, erkölcsi vétség nyomán. "Én a félresikerült zseni vagyok – mondja magáról. – Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak – csak az az egy hiányzott, hogy higgyek ilyesmiben. S azt hiszem, most se hiszek." Az a hit hiányzik tehát belőle, amely a Kőművesből, Boldizsárból is hiányzott – akivel Sarkadi a munkájukat hittel végző Kőműves Kelemeneket állította szembe. Sebők Zoltán ellenpontjai: az apa és Mira, két különböző generáció képviselői. Mindkét alakban erősen érződik Németh László hatása; az öreg vidéki értelmiségi alakja s élethelyzete, aki a világ zajától távoli házában, mint egy magányos szigeten a munkájának él, s csendes szívóssággal dolgozik – tipikus Németh László-i élethelyzet. S hasonlóan ismerős figura Mira is, a lelkes, lobogó hitű, impulzív, szerelmével az idősebb férfi tragédiáját, magányát feloldani ajánlkozó lány. A bölcs, öreg Sebők a test és lélek összhangját, belső harmóniáját példázza: a szellemi és testi tevékenység összhangja, az élet szellemi és testi örömeinek a józan, mértékletes élvezése az életideálja. Mindezt a természet nyugalma, harmóniája, a növényi lét öntudatlan boldogságának a közelsége biztosítja számára. Zoltánt kiégett, önmarcangoló lelkiállapotából azonban csak Mira szenvedélyes érdeklődése képes kirántani – az értelmetlenségbe, céltalanságba az ő személye visz célt és értelmet. Szerelmének jövőbeni paradicsoma azonban elveszett Zoltán számára: ezzel kell bűnhődnie az elkövetett erkölcsi vétségért. Az apa élettapasztalatával, a sokat várt, sokat szenvedett ember élettapasztalatával inti türelemre: az újrakezdéshez soha sem késő, az okos ember a rosszat is javára fordíthatja. Hogy lesz-e ereje Zoltánnak mindehhez, s hogy Mira állhatatos szerelmére méltó lesz-e majd – azt a darab nyitva hagyja.
Az Elveszett paradicsom szerkezete feszes, nincsenek benne felesleges kitérők, mozzanatok, szereplők. A színen megjelenő négy mellékszereplő – Sebők Zoltán testvérei és házastársaik – színre lépése újabb szempontokkal gazdagítja a jellemek és az életforma-lehetőségek palettáját: személyükben az író a magánélet sivárságát, a megalkuvást, az őszintétlenséget szegezi szembe Mira és az öreg Sebők nyílt, áttetszően tiszta életével.
Sarkadi drámai életműve félbeszakítottságával együtt is fontos fejezete 1945 utáni drámairodalmunknak. Noha java része kísérlet, töredék, két műve: az Oszlopos Simeon és az Elveszett paradicsom időtálló értéket képviselnek. Ezt mutatja mindkettő "utóélete" is: színházi, televíziós és filmes felújításaik újra és újra sikert aratnak.
