Balázs Béla (1884–1949) (Munkaközösség)
Balázs Béla (1884–1949)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Balázs Béla a századelő szellemi forrongásainak aktív részese, nyitott kérdéseinek egyik megfogalmazója, a korabeli értelmiségi gondolkodás egy típusának képviselője, nemzedéktársaihoz hasonlóan hódító ambíciókat dédelgető művészegyéniség. Tehetségét hallatlan elhivatottsággal próbálta kiteljesíteni egész élete során. Rendkívül nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy kiemelkedjen, s hazai, de főképpen európai méretű sikereket érjen el. Legfőbb személyiségvonásai: a mindenről tudni akarás vágya, az erős énközpontúság, a mindenre kiterjedő érzékenység. Ötletei azonban labilissá, nyugtalanná tették magát az embert is, de éppen ilyesfajta tulajdonságainak köszönhetően válhatott a század elejének szellemi katalizátorává, megörökítőjévé. Legfőbb értékei: erős szenzibilitása, gondolatainak serkentő hatása, vitaalapot jelentő nézetei. Nem ő ennek az időszaknak a legjellegzetesebb filozófusa vagy legkiemelkedőbb írója, a nyugtalanul forrongó kor mégis rá osztotta egyik izgalmas szerepét. A húszas évek derekától kezdve – bár továbbra is ír, sőt egyre erőteljesebben foglalkozik a filmmel mint új esztétikai értékek hordozójával –, kényszerű emigrációja miatt azonban fokozatosan kiszorul a magyar művészeti élet áramlásából. Életének egyik tragikus momentuma, hogy a Szovjetunióból hazatérve az itthoni kultúrpolitika nehezen fogadta el, s a kora ifjúsága óta vágyott vezérpozíciót ekkor sem érhette el.
Megjelent azonban új regénye, az Álmodó ifjúság, amely ha esztétikai szempontból nem tökéletes alkotás is, életművének talán a legsikerültebb darabja. Naplójából következtethető ki, hogy a regény születésének ideje a negyvenes évek elejére esik. A napló szolgáltat támpontokat ahhoz is, milyen okkal és céllal íródott meg ez az önéletrajzi vallomás. Balázs Béla a tőle megszokott módon (önmaga kialakításán, kifejezésén, előtérbe juttatásán is úgy dolgozik, mint egy regényen) megjegyzéseket fűz a készülő műhöz, mintegy előre elemzi azt. Itt mondja ki legnyíltabban az életét szervező fő szempontot, miszerint tervszerű nevelési 522folyamat szükséges önmagunk kialakításához. E munkája regényes formájú visszatekintés, számvetés. A regényidő megszületésétől egyetemi évei kezdetéig tart, ennek keretében villantja fel egy készülődő nemzedék gyermekkorának élményvilágát. A metszéspont a lőcsei és a szegedi évek között van: Lőcse tiszta álomvilágának, a felhőtlen gyerekkor napjainak megrajzolása után az író az eszmélő, társadalmiasodó kamasz bemutatására törekszik. Erős hangulati hatású leírásokat tartalmaz ez a rész, bár a műveire jellemző didaktikusság olykor túlzott szerephez jut. A regényt egy elmélkedés foglalja keretbe, amelyben a két főszereplő közül a felnőtt szempontja érvényesül. A tudós ember pózának elvesztése a mű folyamán értéket teremt, a mesébe feledkező író helyenként nagy lírai érzékenységet mutat. Az öregedő Balázs Béla kialakult nézőpontját jelzi azoknak a fontosabb motívumoknak a kiemelése, melyek egész gondolkozásmódját meghatározták: az ember önmegvalósítását szolgáló – a világirodalomban archetipikusnak mondható – bolyongás, mely életprogramként is felfogható; az állandósult magány, félelemmel és szégyennel párosulva. Az utóbbi forrása az egymást erősítő vagy kioltó idomulás és ellenkezés vágya, illetve a kaland, az izgalom, mely heroizmusra törekvő vonásait tömöríti magába, valamint az áhitat, amely minden közösségi élményét befedi, s amely arra szolgál, hogy a fontos dolgok mind "vallássá spiritualizálódjanak". A legjelentősebb azonban a lélek útjának követése. A lélek – Balázs Béla-i értelemben – az igazi élet zajlásának fő területe, az ember és ember közötti kapcsolat megvalósításának egyetlen lehetséges színtere, ahol a szerelem, barátság, testvériség megfogalmazódik és megőrződik. Ennek bemutatására a legalkalmasabbnak a gyermekkor időszaka látszik (ez is jellegzetes századeleji szimbolista gondolat), mivel elméleti írásai szerint ez az emberi kor képes eggyé varázsolni a világot és a személyiséget.
Hogy naplót 1899-től szinte haláláig vezetett, arról már az Álmodó ifjúság is tudósított, ám ennek megjelenésére 1982-ig várni kellett. A kétkötetes, de még így is hiányos Napló a másodéves egyetemista feljegyzéseivel (1903) kezdődik, és 1922-ben ér véget. Jelentősége abban rejlik, hogy a századelő nagy nemzedékének szellemi törekvéseiről rajzol szubjektív képet. Kortörténeti dokumentum, ha nem ennek szánta is, adattár, ha közlései helyenként pontatlanok is, s nem utolsósorban korhangulatot, nyitott létkérdéseket tükröző alkotás.
Míg az Álmodó ifjúságnak értéke volt, hogy nem kifejezetten önigazoló jellegű, a Napló bevallott célja a balázsi eszmény (többé-kevésbé önmaga) feltárása. Az emberi jellem viaskodása Doppelgängerével egyetlen gondolatot állít a középpontba, ha más-más témák köré csoportosítja is azt: mi a nagyság feltétele, s ő maga hogyan teljesítheti ki tehetségét. Így a Napló a szerepnek, a "monomániás individualizmus" segítségével történő felnagyításának is dokumentuma. Ennek megfelelően az életrajzi adatok itt csekély szerepet kapnak, az igazi téma személyes és írói érvényesülése, s annak egyes állomásai. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy huszonegy kis füzetét nem belső használatra, önmagának írta, hanem Európa egészének – ismerősei számára állandó beleolvasási lehetőséget adva.
A legfontosabb motívumok: zsenialitásának, küldetéstudatának folyamatos közvetítése, a munkájával kapcsolatos nehézségek, kudarcok magyarázata. A 523társadalomról, magyarságról vallott nézeteinek többségére a századelő messianizmusa hatott leginkább, belőle azonban hiányzott e gondolatrendszer legjelentősebbjeinek bölcseleti mélysége. Gondolatmenete mindig logikus, identitászavarait elméletekkel próbálja ellensúlyozni, ennek következtében azonban deduktívvá válik. Megjelennek barátai, szellemi és szerelmi kapcsolatai is, de alárendelődnek a kiemelkedés vágyának. Aforizmái rendszerint esetlegesek, empirikus önmagára való állandó reflektálása kizárja azt az objektivitást, melyre mint legfőbb törekvésére gyakran utal filozófiai írásaiban. Olyan embert mutat a Napló, aki tragikusan magára maradt messianisztikus eszméivel. Stílusában – s ezt a naplóműfaj megengedi – néhol szecessziósan ékített, máskor kissé pongyola, művének szerkezete olykor egyenetlen.
Írásművészetének deduktivitása utolsó szépirodalmi írásaiban vált uralkodóvá. Az 1949-es Emberek a határon sematikus történelemmagyarázat két, jugoszláv– magyar határ menti falu háború kényszerítette tragédiájáról.
