Összegezés és újrakezdés
Összegezés és újrakezdés
Amikor 1955 nyarán már deresedő fejjel, csaknem ötvenévesen hazatért, neve alig-alig volt ismert irodalmi életünkben. Hiszen jelentkezése – vagy mondjuk így: hazai írói újraindulása – az 1919 őszén emigrációba kényszerült szocialista írónemzedék 1945 utáni fellépéséhez képest is megkésett volt. Amikor a megpróbáló, kemény esztendők terhével hazatért Budapestre, mindenekelőtt emigrációban írt novelláit gyűjtötte kötetbe Kulcs címen (1956), régi folyóiratok lapjairól és megmaradt kéziratok között válogatva.
E novelláskötetének – az író szavai szerint – "megdöbbentően kevés" írása összegezés és újrakezdés egyszersmind. Eszmei irányultságában és a formábaöntés egyes jegyeiben – elsősorban a kifinomult lélekábrázolásban – olyan írói sajátosságai csillannak már fel, amelyek későbbi novelláiban kiteljesedve jelennek majd meg. Alakjai rendszerint sorsfordulókon, a kenyérért vagy az életért, a puszta fennmaradásért folytatott küzdelmek közepette válnak igazi, legbensőbb énjükben is láthatókká. A külső cselekvés inkább csak kísérője a lélekben végbement folyamatnak; az író számára – és az olvasónak is – a jól motivált belső, lelki cselekvés a fontos, a figyelmet lekötő, a tanulságot adó. Van olyan novellahőse, akiben a nyomorúság leteperi az emberséges szándékot (Szegény Kovács Gábor tanulság nélkül való élete), mások – így Filipescu, a matróz és az Örökkévalóság bitó alá készülő kommunistája – történelmi hősökké nőnek, mert életüket áldozzák az elnyomottak felszabadulásáért folytatott forradalmi küzdelemben. Ugyanez a belső erőt sugárzó helytállás testesül meg A német című novella főhősében, az életveszélyt vállaló öreg éjjeli pincérben, akinek alakja köré Lengyel a fasizálódó Németország félelmetes világát is mintegy jelzésként felvázolja.
A nácik hatalomra jutásának légkörét igazán hitelesen a kötet legigényesebb elbeszélése, a Wengraf mutatja be. Központi alakja egy, a fasiszták zsoldjába szegődött író, akiről pályája csúcspontján ellenségei kiderítik, hogy apja zsidó származású volt. A karrierjéhez ragaszkodó Wengraf, hogy bukását a náci birodalomban elkerülje, arra akarja kényszeríteni anyját, hogy írásbeli nyilatkozatot adjon neki törvénytelen, de árja származásáról. A cselekményt az akkori Németország különböző jellegzetes típusainak rajzával szélesíti történeti tablóvá. A kiváló jellemábrázolással elénk állított figurák, a hitvány fiú és a hűség szép emberi értékét hordozó anya megrázó és egyben groteszk párharca két ellentétes világ küzdelmévé szélesül. A magyar antifasiszta irodalom egyik legelső remekműve ez az írás, a fokozatos elembertelenedés bensőleg hiteles, megdöbbentő élességű rajza. Embertelenség és humánum párharca villan fel a gyarmatosítás gyilkos módszereit leleplező novellában, a Kulcsban is. A kötet egyetlen lírai témájú írása a letűnt ifjúkort felidéző Szőlők, nóták, álmok. Hangulatos tájfestéséből kihallani az idegenbe szakadt író vágyódását a hazai föld után. 5041957-ben jelent meg – átdolgozott kiadásban – és került első ízben a szélesebb magyar olvasóközönség elé az eredetileg még Németországban, 1929-ben írt nagyszabású munkája, a Visegrádi utca. Az irodalmi riport és az emlékirat e sikerült műfaji keveréke a történelmi igazság igényével és az átélés közvetlenségével eleveníti fel az 1919-es Tanácsköztársaság, s az azt megelőző esztendők forradalmi atmoszféráját, a "tenni az emberiségért valamit" hangulatának eluralkodását. Lényeges történeti mozzanatok, emberi arcok és jellemrajzok egymásba fűzésével alakítja ki Lengyel József a kort életre keltő színfoltok sokaságában villódzó összképet. A kommunista vezetők egyénítve és emberi közelségben állnak az olvasó előtt. Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és Sallai Imre mindig tevékeny emberekként és sohasem ünnepi pózban jelennek meg a könyv lapjain. A legsikerültebb a Korvin Ottóról festett portré, őt ábrázolva a kommunista forradalmár idealizált típusát mintázza meg. Önfeláldozás és szerénység, bátor helytállás és megfontolt okosság, kíméletes célratörés és rejtett jóság ötvöződik alakjában. Benne testesül meg a legtöbb abból, amit a "forradalmár humanizmusának" nevezett a mozgalom. Ez a humanizmus elsődlegesen valami ért áll csatasorba, s csak azután, ennek szükségszerű következményeként valami ellen. Az igazi forradalmár szenvedélyesen gyűlöli és kíméletlenül irtja a rosszat, a forradalom valódi ellenségeit, de sohasem uralkodhat el rajta a keretlegények szadista embertelensége – ez Lengyel József Korvin-portréjának egyik fontos, némi naivságról tanúskodó gondolata.
E könyvét követte 1958-ban a régen tervezett, de csak most megírt regény, a Prenn Ferenc hányatott élete, avagy minden tovább mutat. Az író itt is a Tanácsköztársaság küzdelmeire összpontosítja figyelmét, s így – más eszközökkel, a kalandregény külsőségeivel – a negyedszázaddal korábban született Visegrádi utcának mintegy történelmi "folytatását", kiszélesítését adja. Prenn Ferenc útja nemcsak külső eseményekben változatos. Mint novelláiban, itt is hőse belső, lelki átalakulását állítja Lengyel József a középpontba. Azt kutatja, hogy a forradalmi események hogyan formálják át az emberi lelket. Ez az emberformáló erő a forradalmi humánum, mely a jó és a rossz harcában tesz igaz ítéletet. Prennt, a katonaszökevény pesti vagányt halálos börtönéből szabadítja ki a forradalom. Prenn Ferenc helyét a változásnak induló világban ez az élménye határozza meg. "A jóért jóval kell fizetnie" – e gondolat jegyében csatlakozik Gölöncsérhez, a szabadító matrózhoz, s az ő oldalán a forradalom legradikálisabb irányához, a kommunistákhoz. Maga is érzi: "ő most más, mint aki eddig volt". A regényben mindvégig megmarad a történelmi események és egyéni sorsváltozások párhuzamossága. Az egymásra következő, más-más színhelyeken játszódó, s külön-külön mondanivalót is hordozó, ugyanakkor a történet egészét is előregörgető fejezetekben szerkezetileg mesterien oldja meg a párhuzamosítást az író.
Nemcsak Prenn egyéni élete szövődik a munkásmozgalomhoz – a forradalmat előrelendítő gépezet, a kommunista szervezőmunka egyik "csavarja" lesz –, de megfordítva is: a pártház – amelynek leírása a Visegrádi utcában is hasonló epizódokra épül – vagy a salgótarjáni győzelmes hadszíntér, majd később a Tisza-parti visszavonulás, Szamuely vagy Korvin dolgozószobája mint a hős életének 505egy-egy sorsfordulója jelenik meg az olvasó előtt. A vezető kommunista személyiségek – Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és mások – a Prenn Ferenc életét befolyásoló regénybeli cselekmények részeseivé válnak. Hősi magatartásuk lesz hiteles, jellemzésük tárgyias, konkrét s egyben romantikusan felnagyított is a regényben. A párhuzamos cselekménybonyolítás következtében sikerül az írónak kalandok okozta izgalmassága helyett lényegbevágóbb, tartalmasabb feszültségek irányába vinni a regényt. A szökött katona életútjának alakulását követve mindinkább a proletárforradalom sorsa izgatja, ragadja magával az olvasót.
A proletárforradalom bukása után következő világ ismét emberellenessé változik. Prenn magányosan kóborol: vállalni a forradalmár sorsát nincs többé ereje. Ám a regény befejezésének megrendítő képei túlmutatnak egyéni létének problémáján. "Az élet nem velünk kezdődött. Nem velünk végződik. Minden cselekedetünk tovább él, a jó is, a rossz is és minden gondolatunk." A halálba készülő Korvin Ottó e szavai a forradalmárok áldozathozatalának értelmét és a regény jövőbe mutató tanulságait egyszerre fogalmazzák meg. A jövő hőse csak az lehet, aki felveszi a harcot az elembertelenedett világgal, mint Prenn frontbeli tanítványa, az ifjú Banicza István. Az epilógus sejteti, hogy Prenn és Banicza sorsa még ismét összefonódhat. Valóban találkozunk majd velük az Újra a kezdet című, 1945 elején egy német haláltáborban játszódó kisregényében.
Következő kötetében – noha más műfajban – a még mélyebb történelmi múltba fordul. 1960-ban látott napvilágot Három hídépítő című esszéje a Lánchíd építésének "előéletéről". A reformkor és az 1848-as magyar forradalom vázlatos megelevenítése és Széchenyi István, valamint a két Clark jellemének, színes egyéniségének rajza azokról az indítékokról ad – lírai beleérzéssel átszőtt – képet, amelyek a Lánchíd építőit maradandó művük megalkotásához vezették. Tudatos szerkesztési elgondolásnak tűnik, hogy az író személyes jelenlétét biztosító kerettörténet oly módon fűzi egységbe a részleteket elbeszélő mozaikdarabokat, hogy közben az olvasó érdeklődése a híd megalkotásának kezdeményezőjéről fokozatosan áthelyeződik Adam Clarkra, az építkezés kivitelezőjére, majd vele egyenértékűen – az író élettapasztalatát summázó – idegenvezető vallomásaira, elmélkedéseire. Mert nemzeti történelmünk e nagy korszakát felidéző művével is a mához kívánt szólni. Ezt a funkciót teljesíti könyvében, hogy a hangsúly fokozatosan a kerettörténetre tevődik át. Műve telítve van a jelenre kitérő – publicisztikai hevületű – vallomásokkal, megjegyzésekkel, s lassanként az e problémák megoldásáról kifejtett nézetei a könyv egyik legfontosabb mondanivalójává nőnek. Maga az elkészült Lánchíd is a népeket összekötő békés alkotó munka jelképévé válik.
1960-ban Kínában járt. E látogatásának élményeit Keresem Kína közepét című útinaplójában adta közre 1963-ban. E könyve is több a riportszerű leírásnál, élménybeszámolónál. Goncsarov múlt század derekán írt kínai útinaplójának, valamint Egon Erwin Kisch 1933-ban megjelent riportkönyvének az adatait a tanulmányíró gondosságával veti össze az általa tapasztaltakkal, hogy lemérje e hatalmas ország fejlődését. Amikor világszerte híres (egykor: hírhedt) kínai 506nagyvárosok arculatát rajzolja, szól e városok történetéről is; ha a parasztok életét, erkölcsi tartását hozza "vonatablakból" látóközeibe, ennek az "ősi és örökölt szorgalomnak és földszeretetnek" a kialakulását is megmagyarázza. Az óriási változásokat megvalósító szocialista Kínát író aligha jellemezhetné találóbban, mint Lengyel József a vuhani Jangce-híd méreteinek és sajátosan modern építészeti stílusának megjelenítő erejű leírásával. Külön szín és egzotikum könyvében a kínai festészet és színházkultúra érzékletes bemutatása. Úti élményeiről általában tárgyias-leíró hangnemben szól, dicsérő vagy bíráló észrevételeit csak ritkán közli – az olvasóra bízza az ítéletalkotást.
Olykor kisebb publicisztikai írásokban, "aktuális hozzászólásokban" – legyen szó politikai, gazdasági vagy világnézeti kérdésekről – közvetlenül is kifejtette véleményét. Tollával a nagy problémák mellett a "kis ügyek" szolgálatát is vállalta, az írói munkára értve a mondást: "Nem szereti az emberiséget, aki nem bír szeretni egyes embereket" (Balatonértő). E kis írásainak legfőbb jellemzője a tárgyismereten alapuló konkrétság és a racionális érvelés. Összességükben azt a bevallottan írói-emberi életcélját dokumentálják a publicisztika eszközeivel, amit novellái és regényei is tükröznek, s aminek lényegét ő maga így fogalmazza meg: harc azért, "hogy az emberek szabadságban és nyugalomban, jól éljenek, és mi írók a jóra mondhassuk: jó" (Kafka és Tvardovszkij – és az optimizmus).
A magyar kommunista mozgalom nagy, úttörő nemzedékéhez tartozó író életének meghatározó élménye a forradalmi munkásmozgalom. A kommunista forradalmárrá növekedő nemzedék történelmi útját idézi fel műveiben, s ennek az útnak a tiszta szándékait ábrázolja. Költőnek indult és művészetére prózaíróként is jellemző maradt a szubjektív, lírai megközelítés, amely mellé mindinkább az emberi cselekvések belső rugóit feltáró pszichológiai ábrázolásmód társult.
