Bálint Lajos (1886–1974)
Bálint Lajos (1886–1974)
Bálint Lajos "találkozásainak történetét" írta meg két érdekes memoárkötetében, a Művészbejáróban (1964) és folytatásában, a Karzat és páholyban (1967). Amint műfaját jellemzi: "az emberfejek mögött" a kort is fel akarta rajzolni hiteles háttérnek. "Nem kedvelem azokat a feljegyzéseket és emlékezéseket – írta –, amelyek történeteinek középpontjában és előterében maga a szerző áll." Valójában pedig az sem lett volna érdektelen, ha önéletírását mondja el – hiszen 1904-ben egyik alapítója volt a Thália Társaságnak, majd rendszeresen jelentkezett cikkeivel a Magyar Hírlapban, a Hétben és a Világban; ez utóbbi két lapnál akkor is írta színházi jegyzeteit, amikor a Nemzeti Színházhoz került, ahol húsz esztendeig dramaturg-főtitkárként működött. Előadását kedélyesen anekdotázó hang jellemzi, mintha maga is le akarná fokozni mindannak a jelentőségét, amit elmond. Leírásai az élőbeszéd kötetlenségével, a tudatosan alkalmazott pongyolasággal érnek el elsősorban hatást. Az olvasó azonban mindvégig érzi, hogy olyan személyiség vall a színházról, életének nagy szerelméről, aki pontosan tudja, mi a színpadi hatás titka, mit nevezünk modern előadási gyakorlatnak, s melyik lenne az az út, amelyen haladva ez a művészeti ág is megszabadulhatna folytonos válságaitól. Emlékiratának legérdekesebb részei Mind csak színház (1975) című kötetében is megjelentek. A kor nagy képzőművészeivel való találkozásairól is számot adott Ecset és véső (1973) című portrégyűjteményében.
