Parabola-regény
Parabola-regény
A parabola-regény – legyen az jelenábrázoló vagy történelmi tárgyú – az elbeszélés funkcióját gyökeresen átértelmezi. A példázatregényben az epikum hordozta témavilág legfeljebb nagyon szűk értelemben anyaga az alkotásnak, legtöbb esetben csak külső formája. A parabola hipotétikus viszonyokat, helyzeteket teremt. Így van ez még a történelmi tárgy esetében is. Egyszerűen és némi túlzással fogalmazva: az író keres egy témát s kitalál hozzá egy történetet, hogy mindazt, amit a világról gondol, regényszerű keretben mondhassa el. Míg az esszéregény, ha csökkentett érvénnyel is, az életábrázoló epika hagyományos elbeszélő funkcióját megőrzi, a parabola-regény teljesen mellékes módon kezeli a cselekményt. Ha témát a múltból merít, az is csak keret az író számára, lehetőség, hogy példázatát előadja. Akkor is a jelenhez fordulva beszél, a kortárs olvasóhoz szól közvetlenül, az epikai "áttételek" mellőzésével; a történelmi események és szereplők feladatköre az írói tételek kifejezésére korlátozódik. A téma arra való, hogy szabad kezet adjon az írónak etikai célzatú mondanivalója, az ember helyzetére vonatkozó eszméi kifejtésére. A parabola írója "helyzeteket" szerkeszt, éppen nem átlagosakat, mindennapiakat, hanem különlegeseket, kivételeseket. Alakjai gyakran jutnak határhelyzetbe, válságos pillanatba, s életük fordulópontján a nagy emberi értékek mellett vagy ellen kell dönteniük. Például arról, hűek maradnak-e az emberi tisztességhez, vagy árulókká válnak. Ezekben a sorsdöntő 45helyzetekben az ember valódi énje mutatkozik meg, mert nagy erkölcsi és lelki erőkifejtésre kényszerül, nem védi konvenció, társadalmi rang, a mindennapi élet érintkezési normája. Ilyen helyzetekben az író eszméi akadálytalanul szólalhatnak meg, mintegy sűrített állapotban, s a világot mozgató erők is lényegükre meztelenítve mutatkoznak meg. A parabola írója az ember "lényegét" igyekszik föltárni, a jó és a rossz érvényes normáját megfogalmazni, ennek érdekében értékrangsort állít föl az emberi magatartásformák között. Ezért gyakori, hogy hőseit fekete-fehér színezésben jeleníti meg. Hangnemére az ítélkezés feltétlensége üt bélyeget, pátoszát az igazságot kutató és kimondó eltökéltségből meríti. Ez a regénytípus bizonyítani akar valamit; mindig olyasmit, ami az emberi létezés általános problémája, és amely tetszés szerinti tér és idő koordinátában is elhelyezhető.
A "lényegre" törekvés magyarázata, hogy a parabola-regény a bővérű mesélő regénnyel összehasonlítva többé-kevésbé mindig elvont szerkezetet mutat. Az író a példázat tanulságaira összpontosítja figyelmét, miként tétel-drámáiban Brecht és Sartre teszi, az epikus cselekményt hátráltató szövevénynek érzi. Hősei ezért válnak gyakran szimbólummá, egy elv, egy tévedés jelképévé. Ám amit ez a regénytípus veszt az epikus érzékletesség mellőzésével, visszanyerheti gondolati-erkölcsi komolyságával, a nyugtalanító kérdések fölvetésével. S ezzel teljesíti a mai regény legidőszerűbb hivatását.
