Regények és vallomások
Regények és vallomások
Első pályaszakaszában is többször kísérletet tett a novellánál, elbeszélésnél nagyobb lélegzetű kompozíciók megteremtésére (Szűzmáriás királyfi, Czímeresek, Ábel, Jégtörő Mátyás). Ilyen irányú, felszabadulás utáni első próbálkozása a Zöld ág című hosszabb elbeszélés, illetve regénykísérlet (1948), amely a maga vontatott és kimódolt cselekményével, leegyszerűsített és kissé zavaros jelképrendszerével félresikerült alkotásnak tekinthető. Annál meglepőbb viszont, hogy szinte vele egy időben vagy legalábbis nem sokkal a Zöld ágat követően megszületett a felszabadulás utáni pályaszakasz legjobb, legkiérleltebb műve, a Bölcső és Bagoly (1953). Ez az önéletrajzi témájú regény régóta, csaknem tíz éven át érlelődött, alakult. Közvetlen elődje az 1939-ben publikált Szülőföldem, melyet akkortájt írásművészete betetőzésének tekintettek. A két mű közötti különbség az írói szemléletváltozás irányát, az alkotásmód megváltozását mutatja. Ahhoz, hogy a Szülőföldem extenzív gazdagságából, költői reflexióiból és autobiografikus emlékeiből Tamási regénykompozíciót alakíthasson, el kellett hagynia minden külsőséges elemet, mely nem kapcsolódott szorosan a kisgyermekként eszmélő író közvetlen valóságához. A Bölcső és Bagolyban alaposan megfogyatkoznak a néprajzi különösségek, szociografikus helyzetképek, csak azok a részek maradnak meg belőlük, melyeknek általános jelentésük, egyetemes érvényük van. S e művészi redundanciának megfelelően a stílus, a nyelv díszítő gazdagsága is szűkre szabottabb, mértéktartóbb, a lényegi közlésre szorítkozó lett.
A téma az írói gyermekkor, de ennél jóval több is, hiszen az ábrázolt világ a legegyszerűbb, legáltalánosabb emberi alaphelyzeteket tartalmazza. Tamási személyes élettapasztalataiból építkezik ugyan, de a történésből kirekeszti a puszta partikularitást, mintegy száműzi a tisztán magánérdekű motívumokat és vonatkozásokat. Nem a saját "ifjúkori önarcképét" rajzolja meg, hanem az örök gyermekkor élményvilágát vetíti elénk, amelyben mindenki magára ismerhet. A gyermekfőhőssel, amíg bölcsőjétől eljut addig a felismerésig, hogy az iskolában látott bagolykép nem szentkép, hanem a tudomány jelképe, nem történik semmi rendkívüli. Azazhogy csupa olyan dolog történik vele, amely mindnyájunkkal megtörténhetik: gyümölcsöt lop a szomszéd kertjéből, fölfedező utakra indul a patakhoz, a templomtoronyba; korán munkára fogják, egyre nehezebb feladatok elé állítják; egyedül kell elmennie a havasi legelőre s visszajöttében viharba kerül, szétszed egy elöltöltős régi mordályt, és megsebzi vele a kezét. Ami a felnőttek világából tudatába ér, csupa egyszerű történés, közszájon forgó anekdota: a falu papja és kántortanítója összekapnak a tanítónő miatt; az apa szombatonként kimaradozik, s ilyenkor, ha későn hazatér, ajánlatos tartani tőle; egy román fuvarosnak szénát adnak; rejtélyes levelek íródnak egy távoli rokonhoz. Még a 402"sorsdöntő" baleset is, a fegyver elsülése, mely a parasztnak szánt kisfiút szellemi pályára segítette, mindennapos eset, és nem az "elhivatottság" titkos rejtjele.
Ezek az epizódok mégis torokszorítóan izgalmasak, mert e mindennapi történetben a világ birtokbavételének élményszerű leírására, s nem a különösségek kiugratására esik a hangsúly. Az írói szemlélet nem zárja be önmagát a kis hős tudatvilágába, sem a táji, sem a gyermeki specifikumba. A gyermekkort, az "elvarázsolt tudat világá"-t a maga legtermészetesebb kötöttségeivel, mintegy a székely paraszti életformába és szokásrendszerbe beleágyazva jeleníti meg. A hős fölismeréseinek egész folyamata, a mindenkori ismeretlennel való küzdelem apró kalandjai azonban nem a különös, hanem az általános síkjára vetítve s a felnőttkori világkép reflexivitásában értelmeződnek. A gyermekkori és felnőttkori világképet, a természettel való küzdelem ősi élményét és az emberi együttélés mai bonyolultabb szövedékét egyetlen, jól végiggondolt és kimunkált kompozíció fogja össze.
Szerkezeti kidolgozatlanság jellemzi viszont másik két regényét, a Hazai tükört (1953) és a Szirom és Bolyt (1960). Az előbbi az egyetlen történelmi tárgyú mű az író életművében. Eseménytörténete – az író megjelölése szerint: a "krónika" – a múlt század derekán játszódik Marosvásárhelyen. Főhőse, Madár Vince 1852-ben veti papírra életének addigi eseményeit, iskolába kerülésétől a negyvennyolcas szabadságharc utáni bujdosásáig. Jóllehet Tamási hősének életepizódjait nem kerekíti fejlődésrajzzá, nem fest szélesebb társadalmi tablót a múlt századi Erdélyről, sőt maguknak az 1848/1849-es eseményeknek is aránytalanul kevés teret szentel, a Hazai tükör mégis 1945 utáni ifjúsági regényirodalmunk javához tartozik.
Utolsó befejezett alkotásának, a Szirom és Bolynak már a témaválasztása – a bukovinai székelyek Bácskába telepítése, földönfutó sorsuk további alakulása, majd végleges otthonra találásuk Tolna megyében – egy nagyívű epikai kompozíció lehetőségét rejti magában. Az író azonban ezúttal sem a várakozásnak megfelelően dolgozza fel anyagát. A bukovinai székelyek történetéről mindössze "regét" ír, s "a madéfalvai keserű füst", a hányattatások emlékei egy faluközösség mai köznapi gondjaiban tünedeznek elő. A rege kilenc fejezete a magzati lét kilenc hónapjára utal; ez a szerkezeti megoldás az otthonra talált népcsoport újjászületését, illetve egy új társadalom születését hivatott szimbolizálni. A Szirom és Boly jelenidejűségét azonban hiteltelennek érezzük. Az elaggult Szirom Antal a szövetkezetesítés időszerű kérdéseit jobbára csak kommentálja, múltját pedig türelmetlen unokájára, Pálocskára testálja át. Kontemplatív bölcsessége mögött nehéz küzdelmek sejlenek, ám a regénybeli falu nem sokban különbözik a korábbi művek székely falvaitól. A tehenek mesterséges megtermékenyítése és a traktor, melynek az író külön fejezetet szentel, csak kuriózumok, s általuk nemigen vetül fény arra, hogy minő mértékben változik meg a kis közösség hagyományosan patriarchális életformája. Az anekdotikus fordulatok, a jóízű "bemondások", a nyelvi megformálás mindazonáltal olvasmányossá teszik a regényt, mely messze kimagaslik a hasonló tematikájú korabeli sematikus művek közül.
Már félbeszakadt műve, "síron túli üzenete" – mint Rónay György írta róla – a Vadrózsa ága (1968). Ezt a vallomást, múltat idéző emlékezést a halál szorításában, élete utolsó öt hónapjában mondta tollba. Legszebb, legvonzóbb művei közé 403tartozik, fölvillan benne írásművészetének majdnem minden erénye, jellegzetessége. Voltaképpen a Bölcső és Bagoly tervezett folytatásaként is fölfogható, hiszen életútja eseményeit idézi meg Amerikából való hazatérésétől az Énekes madár megírásáig. Mindaz, amit a romániai magyar irodalom nevezetesebb eseményeiről, alakjairól, saját műveinek keletkezési körülményeiről elmond – fontos forrásként kezelendő életművének értelmezésekor. Például minden kommentár számára nélkülözhetetlen, amit műveinek sokszor félreértett misztikumáról közöl: "Majdnem általánossá terjedt rólam az a vélekedés, hogy bennem az alkotói stílus, kissé a külső körülmények folytán is, hol a realizmus, hol pedig a misztikum között jön és megy, illetőleg megy és jön." Ez a játékosságában is összefoglaló és tisztázó summázás egyértelmű megvilágításba helyezi a teljes életművet s az életmű mögött álló írói szándékot, alapmagatartást. "Az igazság az – olvassuk a Vadrózsa ágában –, hogy mindig nyugtalanul törekedtem arra, hogy mondanivalómnak megfelelő kifejezési formát találjak." Nyughatatlan törekvésében mindig "ösztönös szimat" vezette, vagyis az írói intuíció, ez a legközvetlenebb érintkezés az emberi létezés, a lét lényegével. Számára pedig ez nem volt egyéb, mint "a mindennapi valóságnak és az emberi élet felbuggyanó lelkének összesimuló találkozása". Már-már meglepő, hogy ez az első pillantásra csupa különösséget mutató életmű mennyire általánosan, egyetemesen érvényes alapkoordináták közé helyezhető el, s mennyire tisztában volt ezzel maga az író is.
"Az a kettősség – olvasható ismét egy helyen –, vagyis a testnek és a léleknek jelenléte az emberi személyiségben, gyakran láthatatlan csatatérré teszi a személyiség életét. A csatatér helyén harmóniát csak úgy tudunk teremteni, ha a test és lélek egymás elleni harcából az emberi élet egységét próbáljuk megteremteni… Írásaimban ezért annyira visszajáró törekvés a test és lélek egységének szolgálata. S ezért van, hogy a látható valóság sem feledkezik meg a népmese lebbenéseiről, sem az úgynevezett misztikus irodalmi kifejezés a való élet tényeiről. Vagyis, ahogy a test és lélek egységét igyekeztem és igyekszem szolgálni, úgy a valóság és misztikum irodalmi formájának együttes és harmonikus megjelenítésére vágyom. Mindennapi szóval ezt úgy tudnám kifejezni, hogy az én irodalmi törekvésemben a misztikum az emberi létezésre kiterjedő valóságot jelenti…" Vagy, ahogy a Jégtörő Mátyás genéziséről szólva fogalmazott: "Nem misztikus, hanem a kitágított valóság ábrázolása."
Teremtett világának megértéséhez, de főleg értelmezéséhez nélkülözhetetlenül fontos mondatok ezek. Hozzájuk hasonlóan fontosat még nem egyet idézhetnénk a könyvből. Mint ahogy számos modell érvényű részletet hasíthatnánk ki annak érzékeltetésére is, hogy mennyire eredendően képi és metaforikus a látása. Csak utalhatunk itt a mű utolsó két lapjára, ahol az íróbarátok seregszemléjét épp ez a képi és metaforikus látásmód teszi felejthetetlenné, igaz és találó jellemzéssé.
