Az irodalmi szecesszió művészei (VARGHA KÁLMÁN)
Az irodalmi szecesszió művészei
(VARGHA KÁLMÁN)
(VARGHA KÁLMÁN)
Nem alkotnak külön csoportot a Nyugat körén belül, de bizonyos rokon vonások mégis összekapcsolják őket.
A századforduló jellegzetes művészei voltak valamennyien: legtöbbjük neve már ott szerepel a A Hétben és a Nyugatot megelőző, rövid életű haladó szellemű folyóiratokban, művészetük előkészítője és megindítója volt annak az átalakulásnak, amelyet a Nyugat valósított meg a magyar irodalom történetében.
Működésük szakítást jelentett a század végére már üressé vált anekdotizmussal és a Mikszáth-epigonok provincializmusával. A valóság felszínes 431ábrázolása már nem elégíti ki őket; úgy tartják, hogy az intuíció és a szimbolizmus eszközeivel a valóságot mélyebben megérthetik. Ám szembenézés helyett legtöbbnyire a menekülést választják. Sokszor ellentétes inspirációk hatnak rájuk: intellektualizmus és miszticizmus egyaránt jellemzi művészetüket. Nem fogja át őket világnézeti egység, ahogy a Nyugat is sokféle szín érvényesülését jelentette. Művészi hitvallásuk alapja mégis valamennyiük esetében a kor hazai valóságából való elvágyódás igénye. Romantikus antikapitalizmus, a feudális hazai viszonyok kritikája és a jelennek arisztokratikusan hátat fordító esztéticizmus egyaránt jellemzi magatartásukat.
Művészetükben sok romantikus vonás fedezhető fel. Balzac, Zola, Maupassant, Turgenyev korábbi kultusza után náluk más orientációk alakulnak ki. Ők elsősorban Shakespeare-hez és a német romantikához fordulnak ihletért, E. T. A. Hoffmann a kedvenc írójuk, valamint a francia szimbolista költők. Gyakran hivatkoznak Edgar Poe-ra és Wilde-ra. Ars poeticájuk a műfajok határainak eltolódásairól vall: költői, zenei, festői törekvések hatják át prózaírói tevékenységüket. Újra felfedezik a mesét és felélesztik a romantika vizionárius hagyományait.
A kor jelenéből elvágyódnak: felfedezik a gyerekkort mint az írói élmények gazdag tárházát, és elsősorban ezen a területen fejlődik tovább művészetük lélektani megalapozottsága, bár végig ellentmondó jelenségként az is jellemzi őket, hogy miközben a lelki rezdülések ihletett elemzői akarnak lenni, a korszerű lélektan eszközei többnyire nincsenek még birtokukban. Elvi megnyilatkozásaikban a realizmussal együtt gyakran a lélektani hitelesség igényét is elvetik.
Az ábrázolás hitelessége helyett a megformálás sajátosságát vallják elsődleges művészi hitvallásként, individualista törekvéseiket rendkívül erősen hangoztatják. Hangsúlyozott stilizáló törekvéseik művészetüket a változatok eklektikus sokféleségével fonják át.
Irodalomtörténeti szerepük elsősorban a kibontakozó polgári irodalom nyelvi, stiláris, kifejezésbeli készségének előkészítésében mutatkozott meg. Művészi törekvéseik a legfontosabb kérdésekben azonban gyakran ellentétesek a Nyugat legjelentősebb vívmányaival. A Nyugat egyik legnagyobb irodalomtörténeti jelentősége, hogy az emberről való ismeretünk rendkívüli mértékben elmélyült, a Nyugatot előkészítő szecessziós művészet pedig elsősorban stiláris vonatkozásokban hozott újat.
