Népköltési gyűjtőutak
Népköltési gyűjtőutak
Ebben az újságbeli társak vitáinál is jobban segítik a népköltési gyűjtő útjain szerzett tapasztalatok. Mert Az Ujság munkatársa nemcsak Pesten él, a vidéket is járja évről évre. Pesten a korszerű műveltséget szerzi meg, s a radikálisabb gondolatokkal ismerkedik; vidéki útjain a magyar Ugar élményeit gyűjti, részint már a radikális politikai gondolatokon csiszolódott látásmóddal.
1903-tól 1908-ig járja Szatmárt, egy-két hónapig évenként. Legtöbbször nyáron, de olykor téli időben is. A Kisfaludy Társaság megbízásából öt ízben; az Országos Monográfiai Társaság munkatársaként is valószínűleg többször. Számtalan helységben fordulhatott meg, tudomásunk szerint legalább ötven községben állapodott meg egy-két napra, olykor egész hétre vagy még több időre is. Ezek az utak lesznek az ő igazi "egyetemei", útja a néphez, a faluvégre.
Az első útra a népnemzeti iskola neveltjeként indult. Vargha Gyula szemérmes segítségnek szánta azt az ötven koronát, amelyet a nehezen élő fiatalembernek a Kisfaludy Társaság pénztárából ezen a címen kiutalhatott. A dal-.és mesegyűjtésére indult fiatalembert az utolsó utak élményei szociális felismerésekig vezették: a daloló nép szenvedő nép is, az élet termeli a "véres balladákat". S a sok sárarany-érték láttán feltűnt előtte is, mint a népdalokat gyűjtő Bartók és Kodály előtt, egy népből újjászülető művelt Magyarország képe. Ennek a megvalósítására szánta életét.
Népköltési gyűjtéséből nem jelentetett meg semmit, a gyűjtésből író készülődés lett. Szatmári gyaloglásait tartotta legfőbb iskolájának: "Kimeríthetetlen mondanivaló duzzadt bennem, – mondta 1933-ban visszaemlékezve – és 25–30 év alatt nem fogyott ki az a tarisznya, amit ott és akkor tömtem meg mohó kapzsisággal a nép életének mindenféle anyagával." Munkássága legfőbb értékének azt tekintette, amit "eredeti és hiteles" tanulmányok alapján közölt a népről. A kortársak között talán ő az egyetlen, aki igazán közelről ismerte a magyar falut, nemcsak gyermekkori élmények, nyaralások vagy szociográfiai tanulmányok alapján.
Eredeti és hiteles tanulmányait élete végéig bővítette: az ország minden tájának, a nép minden rétegének problémáiról személyes tapasztalatot szeretett szerezni. Szatmár után a kunsági és felvidéki kisvárossal ismerkedik, a magyar katonák emberségéről és értékéről a tűzvonalba megy meggyőződni, 155a forradalom felszabadító erejét a bálozó parasztokon és a színházba járó munkásokon is leméri. Bethlen Gábor útjain végigjárta Erdélyt, s még élete végén is számára addig ismeretlen világ megismerésére indul: a városi proletáriátus életét akarja felmérni. Terve valóra váltásához már nem volt ideje. Szatmár maradt a legnagyobb nevelő iskolája. Szatmári útjain érezte meg: minden irodalomnál fontosabb és gazdagabb az élet, s a legkimeríthetetlenebb téma a szegénység mindaddig, míg csak teljesen meg nem szűnik.
1908 előtt azonban ez az érzés és gondolat csak ösztöneiben mozdult, nem találja meg a művészi kifejeződés lehetőségeit. A gyűjtött élmények, a rengeteg anyag a hagyományos szemlélettel nézve még csak szorongató tényhalmaz és kérdőjelek erdeje. A népköltészet kincseit egyelőre csak verses állatmeséiben tudja gyümölcsöztetni, azokban a darabokban, amelyeket Erdő-mező világa (1906) című kötetébe gyűjtött. (Később, 1912-ban bővítve, Boldog világ címen jelentette meg verses meséit.) Csak új szemlélet, szociális látás érlelheti, rendezheti élményeit igazán irodalommá. Új szociális látással egyszerre megelevenedik a holt adat, életre kelnek a feljegyzésekben szereplő nevek, egyetemes magyar kérdéssé nő az árva ostoros gyerek, az elsikkadó népi tehetség sorsa, s a népköltészet, a folklór indításai alapján magasabbra emeli, modernebbé színezi az epikát. Ebben az irányban a Rózsa Sándor a lovát ugratja jelzi a kiteljesedést.
