Forradalmi magyar írások a Nagy Október után
Forradalmi magyar írások a Nagy Október után
Az oroszországi forradalmi események következtében a modern magyar irodalomban fokozódó forradalmi erjedés és eszmei radikalizálódás olyan újszerű alakokkal népesíti be irodalmunkat, mint Móricz Zsigmond agyoncsigázott bakája, aki élete kockáztatásával is visszaviszi az elcsent bölcsőt, a frontra dobott szegény apák közös sorsát jelképező apró játékot az "ellenséges" orosz katonának (Kis Samu Jóska); mint Szabó Dezső Iván Ivanovics – Nagy Jánosa (A fül), az orosz és a magyar paraszt sorsközösségének e szimbólummá nőtt megtestesítője; mint Kaffka Margit Bölcs Fekete Pétere, vagy Karinthy Frigyes frontkatonája, aki megbocsátó sajnálkozással telik el az "ellenség" egyszerű katonája iránt, de féktelenül meggyűlöli saját zászlósát (Az ellenség). Gellért Oszkár fogalmazta meg Csatadal című versében a háborús öldöklés megtagadásának gondolatát: "Meghalok, de nem ölök" – vallja itt a csatába kényszerített magyar katona, és Kosztolányi Dezső formázta meg az őrjárat golyójától talált, véresen lerogyó katonaszökevény alakját (Vidéki éj), Gábor Andor a Meghalni jobb hadnagyát, aki önkezével vet véget életének a harctéren, Illés Béla a "gyáva" honvédbakát, aki az értelmetlen "hősi" halál helyett az otthoni "érthetőbb" halált választja (Doktor Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai). A militarizmus háborús gépezetét bomlasztva, az érlelődő forradalmat segítették ezek az írások, s ebbe az irányba hatott Móra Ferenc kínokba belezavarodott tanyai parasztasszonyának eget ostromló panasza (Pieta), Nagy Lajos oktalanul megpofozott parasztemberének bosszúért égő keserűsége (Tanyán) csakúgy, mint Barta Lajos fiatal újságíró-figurájának a régi világ "nagy agóniájára" célzó felismerése (A zöld ember), vagy Kassák Lajos májusi tüntetést vezető fiatal munkáslányának mindenkit magával ragadó forradalmi lelkesedése (Novella Szabó Ervin emlékének).
Azok a művek, amelyek ezekben az esztendőkben keletkeztek – legalábbis javarészük – a nép küzdelmeivel összeforrott irodalom kibontakozásának távlatát, egy új irodalom érlelődését vetítették előre. Tudatosan is megfogalmazzák ezt az igényt 1918-ban: Móricz Zsigmond Piszmovedomec című karcolatában, Juhász Gyula Irodalompolitika című cikkében szól az új, népi, a népről és a néphez szóló irodalom szükségességéről. De az irodalom és művészet tűrhetetlen helyzetét azok is megfogalmazták, akik még nem gondolták végig feladatukat az érlelődő új világban (Karinthy Frigyes: Népek öröme, Kosztolányi Dezső: Méltóságos mozi).
