Történelmi változások a századforduló idején
Történelmi változások a századforduló idején
A múlt század második felének békés evolucióját a századelő két viharos évtizede váltotta fel. A hódító hatalmak világméretű összecsapása, a balkáni és kelet-európai nemzeti államalakulások, a Kelet ébredése, az Októberi Szocialista Forradalom győzelme, s mindennek nyomán egy tarka színképű szellemi forrongás jelezte a történelem meglódulását.
A korszakváltás alapját a tőkés rendszer mélyén felgyülemlett változások adták meg. A kapitalizmus az újkor kezdetétől fokozatos hullámokban haladt nyugatról kelet felé. Amikor a tőkés iparosodás nagy átalakító hulláma a századfordulóra elérte Kelet-Európát, addigra Nyugaton a teljes érettség – helyenként már a túlérettség – monopolista szakasza bontakozott ki. A tőkés világrendszer sűrű csatornahálózatán érkező imperialista-monopolista hullámverés így rátorlódott a kapitalizmus korábbi szakaszainak átalakulási folyamataira. A gazdaságban még szélesen terpeszkedett a régi típusú nagybirtok és az elavult kisárutermelés, amikor már gyorsan bontakoztak ki a tőkés üzemformák, sőt a századforduló idején a monopóliumok is. A társadalom nagy többségét még a parasztság és a kispolgárság alkotta, de már 12megjelent a modern burzsoázia, csúcsán a maroknyi fináncmágnás csoporttal, és gyors ütemben növekedett a munkásosztály. A politika középpontjában Kelet-Európa legtöbb vidékén még a megoldatlan nemzeti kérdés állott, de a polgári-nemzeti irányzatok mellett tért hódított a szocializmus is. Ezekben az elmaradott, feudális maradványoktól béklyózott országokban különösen nagy jelentőségű volt, hogy a társadalmi erők, irányzatok kiélezett harcában melyik oldalra állnak a széles paraszti és kispolgári tömegek; hogy a nemzeti kérdés a konzervatív földbirtokosok, a demokratikus polgári irányzatok avagy a szocialista munkásság vezetésével nyer-e megoldást.
Különösen összebonyolódott a konzervatív és a haladó, a reformer és a forradalmi erők harca, a társadalmi haladás és nemzeti átalakulás problematikája a Nyugat és Kelet közti átmenet tarka konglomerátumában: az Osztrák–Magyar Monarchiában.
A század első éveiben a magyar közéletet a szabadelvű kormánypárt és a nemzeti ellenzék párharca töltötte be. Úgy tűnt, mintha három évtized változásai egy fokkal sem lendítették volna előre a politikai közéletet: a frontok még mindig a kiegyezés védelme, illetve a nemzeti sérelmek és jelszavak mögött sorakoztak, a kormányok többnyire a nemzeti követelések szirtjein szenvedtek hajótörést. A monopolista tendenciákat hordozó századvégi kapitalista fejlődés azonban lassan átrendezte a 67–48 hagyományos frontvonalait. Amíg a reformkortól a hetvenes évekig a magyar nacionalizmus a liberalizmus eszmeköréhez kapcsolódott, addig a századforduló idején egyre sötétebb tónusú konzervativizmussal, antiliberális, antiszemita s egyúttal szocializmusellenes vonásokkal telítődött. A függetlenségi politika fokozatosan megbékült a dualizmussal, s a nemzeti ellenzékiséget mindinkább a nagytőkés fejlődéssel szemben álló, antiliberális földbirtokos és kispolgári, érdekek táplálták. A századelő politikai és eszmei küzdelmei a kiegyezés óta jelentősen megváltozott társadalom éles surlódásait tükrözték.
A múlt század második felében kifejlődött, megerősödött, gazdasági hatalommá vált a modern burzsoázia. A hitelszervezet, a kereskedelem és a fiatal ipar kulcspozícióit birtokló, vezető rétege jórészt a már régebben honos és a bevándorolt zsidó, kisebb részben német polgárságból került ki. Ez a burzsoázia, habár egyes csoportjait szorította is a fejlettebb osztrák és cseh tőke versenye, s ha fejlődését gátolták is a feudális maradványok, egészében a Monarchia gazdasági feltételeihez s a magyarországi "porosz típusú" agrárfejlődéshez igazodott. A nagypolgárság tevékenységét évtizedeken keresztül az "egzisztencia" megalapozása, a vagyonfelhalmozás, a hozzá kapcsolódó polgári középrétegekét, értelmiségét pedig az asszimiláció, az elhelyezkedés töltötte ki. Politikai érdekeinek képviseletét a történelmi hagyomány kötötte földbirtokos-politikus vezető rétegre bízta, amelyhez életformájában is igyekezett asszimilálódni, s amellyel alapvető érdekei a liberális érában többé-kevésbé harmonikusan összecsengtek. A nagy hatalmú kormánypárt irányítása így a kiegyezést követő három évtizedben azoknak a földbirtokos politikusoknak a kezében volt, akik egyéni érdekből is, elvből is a liberális gazdaságpolitikai irányzatot támogatták, amely egyébként megfelelt a kiegyezés gazdasági tartalmának.
A liberális gazdaságpolitika valójában egyáltalán nem kedvezett az elavult módszerekkel dolgoztató, de úri módon élő, nem a produktív munkára, vagyon-szerzésre, 13hanem a pazarlásra termett földbirtokosok többségének. A tőkés szabad versenyben visszaszoruló földbirtokosok nem akarták eltűrni, hogy a gazdasági élet spontán törvényei uralkodjanak a maguk alkotta "Corpus iuris" paragrafusai fölött. A századvégi agrárválság okozta anyagi megrendülés – számos esetben pusztulás – a "gazdatársadalom" mind nagyobb részét győzte meg arról, hogy nekik nem liberális, hanem éppen a szabad versenyt korlátozó, konzervatív gazdaságpolitikára van szükségük. A század végére a politikában s a gazdasági életben is tért hódított az úgynevezett agrárius irányzat, amelyhez jónéhány nagybirtokos arisztokrata is csatlakozott, de gerincét és bázisát az "ezerholdasok" – a párezer holdas nagybirtokosok és úri középbirtokosok számottevő rétege – alkotta. Az agráriusok a merkantilistának nevezett uralkodó irányzat gyökeres megváltoztatását, elsősorban magas agrárvámokat, a tőzsde, a banktevékenység és iparfejlesztés korlátozását, a földbirtok állami támogatását – szükség esetén szanálását – követelték. E konkrét gazdaságpolitikai követelések mellett ideológiai téren is felvették a harcot mind a liberalizmussal, mind a "társadalmi rendet felforgató" modern eszmeáramlatokkal: a radikalizmussal és a szocializmussal. Azt hirdették, hogy a plutokrácia "aranyos" internacionáléja és a munkások "vörös" internacionáléja rokonságban van egymással, mindkettő a "merev materializmus" alapján áll, csak a nagyobb haszon, illetve magasabb munkabér mozgatja; mindkettő rombolja a társadalmat, ellensége a vallásnak és a hazának, amelynek a "kötött tőke", a "hazafias földbirtok" a szilárd bázisa. Az agrárius ideológia tehát konzervatív "keresztény" és "nemzeti" irányban formálta tovább a korszak uralkodó nacionalizmusát.
