Szocialista irodalom az időleges stabilizáció és a gazdasági világválság éveiben
Szocialista irodalom az időleges stabilizáció és a gazdasági világválság éveiben
A Szovjetunió elleni intervenciók bukásával, a hamburgi munkásfelkelés (1923 őszén) leverésével lényegében véget ért a háború utáni forradalmi krízis időszaka, megerősödött a szovjethatalom, és ideiglenesen stabilizálódott a tőkés rendszer Nyugat- és Közép-Európában. A társadalmi erők mozgásának megfelelően a szocialista irodalom történetében is új fázis kezdődött ekkor. Mind a hazai, mind az emigrációs szocialista irodalomban olyan új jelenségek lépnek fel, amelyek többé-kevésbé meghatározzák mind a próza, mind a líra arculatát. A "forradalom apálya" idején fokozatosan ellobog a korábbi szenvedélyesség, csökken az izmusok szerepe, a forradalmi szocialista irodalom a kor követelményeinek megfelelni akarván önkéntelenül is új kifejezési formák felé orientálódik. Az oroszországi proletkult szektásságát elítélő 1925-ös szovjet irodalmi párthatározat is arra ösztökéli az írókat, hogy a munkás és paraszthatalom konkrét világa felé fordítsák figyelmüket, s küzdjenek a minden forradalmi mozgalomhoz szükségszerűen odacsapódó forma-forradalmárok ellen. Megalakul a RAPP (Proletárírók Oroszországi Szövetsége), létrejön ennek magyar szekciója. Az 1927-es moszkvai, majd az 1930-as harkovi nemzetközi proletárirodalmi konferencián (az előbbin Gábor Andor, az utóbbin szinte az egész magyar írói emigráció részt vesz) határozzák meg az új korszak irodalmának fő feladatait: a szovjetország építésének írói megörökítését, a proletárforradalomra törekvő munkásosztály életének ábrázolását a burzsoá országokban, küzdelmet az imperializmus és a háborús készülődések ellen. A korábbi nemzetközi írói szervezet átalakul a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségévé, ennek élén Illés Béla áll. Több nyelven adják ki a Nemzetközi irodalom című folyóiratot, amelynek egyik szerkesztője Hidas Antal. E lap a Vesztnik innosztrannoj literaturi utódaként jelentős hatást gyakorol a nemzetközi proletárirodalom fejlődésére. A Szovjetunióban munkálkodó magyar írók egész sor műve születik ebben az időben: Karikás, Zalka novellái, Barta Sándor regényei és elbeszélései, Illés Béla Ég a Tisza című regénye; Hidas költészete ekkor bontakozik ki, megindul Moszkvában a Sarló és Kalapács (1929–1937) terjedelmes melléklettel, valamint a Sarló és Kalapács könyvtára is, de megjelennek íróink művei az Idegennyelvű Munkások Kiadóvállalatánál és a legkülönbözőbb orosz, német és más nyelvű folyóiratokban, lapokban. A Sarló és Kalapács szépirodalmi alkotások mellett cikkekben, riportokban számol be a szovjet élet eseményeiről, a nemzetközi s így a hazai politikai és irodalmi élet jelenségeiről. Hasonló orgánum a Links- 237kurve, a német proletárírók lapja (1929–33), amelynek szerkesztési munkájában részt vesznek a magyar írók is. Henri Barbusse Monde című folyóirata az irányzat szélesebb ölelésű változatát képviselte, míg Fábry Zoltán csehszlovákiai lapja, Az Út (1931–36) szinte teljesen a Sarló és Kalapács szellemében dolgozott. Már korábban megindult Kolozsvárott, kezdetben Dienes László, majd később Gaál Gábor szerkesztésében a Korunk (1926–40) című folyóirat, amely eleinte a romániai magyar nyelvű radikális, baloldali literátorok orgánuma volt, a húszas évek végétől azonban határozottan kommunista szellemű szépirodalmi, kritikai, kulturális és politikai folyóirattá fejlődött, s mint ilyen a két háború közötti szocialista irodalom leghosszabb életű és hatásában is legkiemelkedőbb tűzhelye volt. Összefogta az egész európai magyar szocialista irodalmat, nem egy esetben megjelenési helye lehetett a Magyarországon üldözött haladó irodalomnak is. Főleg ez utóbbi lapokban kapott nyilvánosságot az a rendkívül értékes publicisztikai, irodalompolitikai, elméleti munkásság, amelyet a marxista irodalomszervezés és kritika jeles képviselői, Gaál Gábor, Fábry Zoltán, Balogh Edgár fejtettek ki.
A hazai szocialista irodalom a megerősödő és a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével magára találó munkásmozgalom inspirációjára a húszas évek közepétől fokozatosan fejlődik és egyre szélesebb hatást gyakorol a magyar szellemi életre. Főleg a munkás-kultúrmozgalomból és arra támaszkodva jön létre a 100% című folyóirat (1927–30), szerkesztője Tamás Aladár, munkatársai pedig a hazai és az emigrációban élő magyar kommunista írók (akik többnyire álnéven tehetik csak közzé írásaikat). A 100% politikai, szociológiai közlemények mellett szépirodalmi alkotásokat is közölt, elméleti jellegű írásaiban a proletárirodalom új igényeit igyekezett megvalósítani, a formai elvontságoktól a realista ábrázolás irányába, józan tárgyiasságra ösztönözte a forradalmi írókat. Néhány rövidebb életű folyóirat ugyanilyen értelemben munkálkodott (Forrás, 1929–30; Front, 1931; Madzsar József és Sándor Pál vezetésével a Társadalmi Szemle, 1931–1933; Új Harcos, 1933 stb.).
A hazai és a nemzetközi proletárirodalom általános követelménye lett ekkor a realizmus kiküzdése. Ez helyes és jogos követelmény volt, hiszen a hosszúnak és keménynek mutatkozó társadalmi küzdelmeket a pártos irodalom csak a valóság mély és hű ábrázolásával segíthette, a romantikus lángolás mégoly őszinte átéltsége sem biztosíthatta művészileg az adott helyzetben a mozgósító, meggyőző erőt. Ilyen körülmények között jött létre az egész nemzetközi szocialista irodalomban az úgynevezett tényfeltáró "valóságirodalom". A prózában ez elsősorban a munkás és paraszti vagy kispolgári élet mélységeinek, elnyomottságának szociografikus megjelenítését hozta magával (Kodolányi, Gergely regényei, Nagy Lajos egyes novellái); az osztályküzdelmek, a történelmi események, az egyéni életutak szinte naturalista nyerseséggel történő "dokumentatív" leírását jelentette (Lengyel József és Kiss Lajos 1919-ről szóló regényesített híradásai, valamint korábban már Lékai János amerikai riportjai, a húszas évek végén Németországban született Gábor Andor-riportok, Leitner Mária amerikai útirajzai, Barta Sándor és mások Szovjetunió-beli dokumentumelbeszélései, Az Út életutakat dokumentáló sorozata stb.). Ezek a törekvések megfeleltek a szovjet, a német és az amerikai szocialista irodalom korabeli elképzeléseinek.
238A lírát is jellemezte egy bizonyos lehiggadás, a tárgyszerűre, a kollektívumot megmozgató érzések kifejezésére, az agitációra irányuló közvetlen szándék. Hidas Antal, Komját Aladár költészete egyként megszabadul a korábbi expresszionista kócosságtól, Gereblyés, Pákozdy a panteisztikusan elomló sejtelmes "emberszeretet" általánosságaitól. Ugyanakkor némelyiküknél bizonyos szárazság, vértelenség mutatkozik. Az avantgarddal való bécsi, párizsi találkozások adta impulzusokat elsajátító és azokon továbblépő József Attila lírájában szintén a húszas, harmincas évek fordulója hozza el az osztályharcos, érdes és agitatív versek korszakát, de őt már ekkor megkülönbözteti minden kortársától a teljesebb és mélyebb távlatokra megnyíló érzékenység.
A valóság nyers, önmagáért szóló feltárásának művészi programja formailag is egész sor új elemet hozott a szocialista irodalomba. A háború utáni társadalmi berendezkedés ellentmondásai Közép- és Nyugat-Európában még a polgári értelmiségben is csalódást keltettek, a polgári demokráciába vetett reményeik szertefoszlottak. A kijózanodás következménye az lett, hogy a művészet általában a kézzelfoghatóan megbízhatóra, az egyszerűen hasznosra, a tárgyiasságra törekedett. A Bauhaus-irányzatban testet öltött építészeti koncepció (Gropius, majd a továbblépő Le Corbusier), a polgári irodalomban kibontakozó Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság) irányzat ugyanazon életérzés kifejezései. A polgári irodalomban a tárgyiasság kultusza egyúttal a perspektivátlanság és a pesszimizmus egyre súlyosabbá váló elemeit is magában hordozta, nem így azonban a proletárirodalomban, ahol az új proletárforradalomra irányuló stratégia idején a valóság minden romantikától mentes megismerése, feltárása elengedhetetlen követelmény, a mind élesebbé váló osztályharc praktikus szükséglete volt. A szavalókórusok tömeg–egyén dialógusaiban megnyilvánuló agitációs szándék ugyanazokat a célokat szolgálta, mint a prózában (főleg Dos Passos és Upton Sinclair hatására) teret nyerő szimultán-elbeszélő módszer, a riportázs, a montázstechnika, a filmszerű "vágások", nézőpont- és időrendi váltások, a perspektívacsere kombinációi, az epikus elem térhódítása a drámában stb. Mindezek a formai-módszerbeli sajátosságok ebben a korszakban alkalmasnak látszottak arra, hogy az elnyomottak és a hatalmon levők életének ellentmondásait hallatlan élességgel és lázító erővel tárják az olvasó vagy a néző elé. A proletárirodalom dokumentatív-valóságfeltáró szándékai, formai sajátosságai messzemenően meghatározták nem egy kiemelkedő művész pályáját.
E szélesen áramló irodalommal szemben már egyidejűleg, de különösen a harmincas évek elejétől kezdve egyre erősebb ellenérzés nyilatkozott meg. A "nagyrealista" irodalomszemléleti koncepciót kialakító Lukács György és mások a formai jegyek okán a dekadencia megnyilvánulásait vélték felfedezni a proletár irodalomban, s a "tendencirodalom"-nak nevezett irányzat helyett a múlt századi polgári realisták mély társadalomábrázolásának előnyeit tekintették követendő például. A "minőségi irodalomra" hivatkozó iskola ugyanakkor hallgatólagos küzdelmet folytatott a voluntarista esztétika ellen, amely a pártosság szektás értelmezésével nagymértékben elősegítette a sematikus, élettelen írások létrejöttét. A voluntarista esztétika azonban nem a tárgyalt korszak proletárirodalmának gyakorlatából született meg, noha kétségtelen, hogy ebben az irodalomban minden értékes vívmány 239ellenére meghúzódtak olyan jelenségek is, amelyek akadályává váltak a forradalmi szocialista irodalom további fejlődésének.
Így például továbbélt a proletkult-korszak számos káros vonása, a haladó kulturális örökség lebecsülése, a műgond elhanyagolása, a realizmus azonosítása a dialektikus materializmus filozófiai módszerével, továbbá az irodalompolitikában bizonyos szűkkeblűség a nem proletárszármazású írói körökkel szemben, türelmetlenség a forradalmi szocialista irodalom magjához, a proletárirodalmi szervezetekhez, sőt a párthoz nem tartozó művészekkel szemben.
Ez a káros szemlélet konfliktusokhoz vezetett a forradalmi szocialista irodalmon belül. Már a harkovi kongresszuson vitára került sor Barbusse Monde című lapjának távlatosabb irányvonaláról, ekkoriban (1931 június) tette közzé a Sarló és Kalapács A magyar proletárirodalom plattformtervezetét, amely igazságtalanul ítélte meg József Attilát; az itthoni Társadalmi Szemle kritikája (1933 február) és más megnyilatkozások legnagyobb szocialista lírikusunkkal kapcsolatban jelzik, hogy a RAPP-korszak irodalompolitikája felett eljárt az idő, káros eredményekhez vezetett az elzárkózás s az irodalom szerepének szűkös felfogása.
A gazdasági világválság nyomán kialakult forradalmi helyzet itthon és nemzetközileg is a szocialista irodalom nagy fellendülését hozta el, a magyar irodalom számos kiemelkedő műve született ebben az időben, a proletárirodalom eszmeiségének hatása – 1919 óta talán először – újra kisugárzott az egész magyar irodalomra. A történelmi helyzet úgy alakult, hogy törvényszerűen mégis meg kellett szűnnie ekkor a csak önmagára tekintő "proletárirodalomnak". Ez a fogalom több mint egy évtizeden át képes volt átfogni a kommunista eszmék által vezetett és a munkásosztály érdekeiért küzdő irodalmat. A Szovjetunióban fokozatosan egységessé vált a nép; a kapitalista országokban pedig a fasizmus fokozatos előretörésével egy időre háttérbe szorult a közvetlen proletárdiktatúrára való politikai irányvétel, és a legszélesebb összefogásra volt szükség a nemzeti függetlenség, a demokrácia és a szabadság megvédéséhez; ily módon egyre egyetemesebbé kellett válnia a szocialista irodalomnak is, mindvégig jellemző internacionalizmusát ki kellett terjesztenie valamennyi dolgozó rétegre, sőt még a progresszív, nemzeti érzésű burzsoázia haladó eszméinek védelmére is. Ezzel a "proletárirodalom" lekerült a napirendről, s az általa megvalósított "valóságirodalom" követelményén is messze túllépett a történelem. Egy széles ölelésű, minden progresszív irányzatot és áramlatot befolyásoló, magához vonzó szocialista realista irodalom megteremtése vált szükségszerűvé.
E követelményben egyforma hangsúly esett arra, hogy az irodalom mélyen realista legyen, de arra is, hogy eszmeileg szocialista legyen. A népfrontos kitárulkozás sem jelenthette azt, hogy minden kispolgári, humanitárius stb., magát szocialistának nevező irányzat azonossá vált a szocialista irodalommal. Ennek az irodalomnak lényegében forradalminak kellett maradnia, mert csak így képviselhette a leghaladóbb osztály, a minden osztály felszabadításáért küzdő munkásosztály távlati céljait. Ezért az egész két háború közötti korszak vezető szocialista irodalmi irányzatának a forradalmi szocialista irodalmat tartjuk, amely a marxizmus eszméjének fényében hozta létre műveit, amely nem azonos egyszerűen a munkástémájú művekkel, sem kizárólag valamely csoportosuláshoz, szervezethez tartozó írók műveivel, sem a proletárszármazású 240írók műveivel, hanem mindazon művek összességével, amelyeket egyetemlegesen a munkáshatalom megteremtésének végső célja ihletett, s az internacionalizmus szelleme hatott át.
