Címeresek
Címeresek
Realizmusra törekvése közben a 19. századi európai regény hagyományaihoz kapcsolódó társadalmi regény megteremtésével is kísérletezik: megírja a Címereseket (1931). Erdély magyar urait mutatja be ebben a művében, a forradalom idején és a román uralom első éveiben. Az arisztokrácia bűnösségét bizonyítja, inkább pamfletbe illő tételességgel és túlzásokkal, mint regény-szerű objektivitással. Nagyúri alakjainak alig van belső hitelük. "Olyan gőgösek – jellemzi Schöpflin Aladár a Címeresek alakjait –, hogy már nem is egyebek, mint díszmagyarban és frakkban járó gőgök… Értelmüket csak milliméterek választják el az idiotizmustól."
Schöpflin jellemzése találó; Tamási olyan világ ábrázolására vállalkozott plebejus indulatával, amelyet nem ismert. A Címeresek az esztétika mérlegén valóban "eltévesztett mű"; önértéke kisebb a legtöbb Tamási regényénél. Az író pályáján azonban a Szűzmáriás királyfi mellett, s az 1930-as évek romániai magyar irodalmában, történeti jelentőségű; eszmeileg a Himnusz a szamárral, a Hajnali madár, az Erdélyi csillagok, a Szeder és Butyka, meg a Rendes feltámadás rokona, az erdélyi sorssal reálisan szembenézni akaró Tamási Áron 698műve, aki szakítva a maga szűzmáriás messianizmusával, túl akar lépni a zárt székely világon, s a történelmi regényáradattal szemben az egész erdélyi irodalomtól a realitással való szembenézést kéri számon. A Címeresek így a valóság felé forduló romániai magyar próza egyik első műve. Szomorú, hogy alig volt folytatása.
A romániai magyar irodalomban nem is nagyon lehetett; a társadalomkritika következetes kibontakozását a polgári író számára szinte lehetetlenné tette a kisebbségi helyzet. A nemzeti egység uralkodó gondolata elhalványította az osztályszempontokat, s olykor az író is visszarettent felismerésének nyílt fogalmazásától.
Tamásit is arról győzte meg a Címeresek sorsa, hogy a társadalomkritika nyílt, epikus teljességű kibontása nem lehetséges. A Címereseket nem akarta kiadni a Helikon, magának kellett terjesztenie is. A tanulság arra vezette, hogy mondanivalója számára új lehetőségeket keressen. Így próbálta meg első kísérleteit továbbfolytatva élményeit és felismeréseit enyhén mitologikus pátoszú s anekdotikus népi novellaformában és ugyanilyen természetű regényformában elmondani. Szándéka váltakozó értékű novellákhoz és regényekhez vezetett. De először egy remekművet termett: az első Ábel-regényt (Ábel a rengetegben, 1932). Itt találta meg azt a stílust, mellyel önmagát, naiv, meseszerű, játékos fantáziáját s a körülölelő valóságot leginkább ki tudta fejezni.
